"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

Hétvégén megbolondult az idő, odakint laza 3 fok lett, eső jött hideg széllel, verte az észak felé néző hátsó ablakokat. Lehet aggódni a gyümölcsfákért és a virágokért. Időnként elvonultak a felhők, s kisütött a nap, de nem volt ereje. Igazi áprilisi időjárás. Vittem Mancit másodszor orvoshoz, örültem, hogy a kellő időben itthon volt, s be tudtam rakni a vadonatúj hordozójába. Első alkalommal ez csak sokadszorra sikerült, kétemberes volt a meló, macskát berakni, csatokat lezárni... kiugró macskát visszagyömöszkölni... Hét közben felfedeztem, hogy magától is bemegy, ha berakok egy macskamentás zacskót, haha. Utána kiszedni nem lehet onnan, sőt, amit soha nem csinál amúgy, simán megkarmol, ha el akarom tőle kobozni a mentás párnáját. Kisebb problémája volt, ami megoldódni látszik, lekopogom. Lelkesen dobáltam a szájába reggel-este az antibiotikumot, adagolom a puha kaját, és babusgatom, amit evés közben/után igényel - nagyon bújós lett. Elaine-ékhez most nem tud bejárni, mert Elaine egy ...

Néhai sógornőm gyerekei már nagyok, évek számát illetően. A kisebbik néha ijesztően komoly dolgokkal foglalkozik, s láthatóan tudja, mit akar, a nagyobbik még útkeres és az arca vonásaiban már egyre ritkábban ismerni fel azt a puha arcú kisgyereket, aki lázas arccal nézett ránk az esküvőnk napján.  Lám, így múlik az idő, hogy tavaly nem is írtam az évfordulóról. Elfelejtettem. Belemerültünk apósom elhelyezésébe, a kórházi borzalmakba, ma is emlékszem a csuklóján lévő karszalagra, ami használt volt, átütött rajta a név, valamilyen Miklósnéé volt korábban. Aki talán meghalt, talán él még, ki tudja, talán sikerült áthelyeztetni emberségesebb körülmények közé, például egy jobb  otthonba, mint a János elfekvője. Mit szenvedtünk a zárójelentés megszerzésével, csak nagynehezen, napokat késve bírtuk - mi, és az ott élő családtagok - kiverni a t. doktorokból, pedig kellett az otthonnak. Haragos kirohanásomat az osztályos orvos viselkedéséről többször visszadobta a Google, pedig szerint...

Kiokosodtam vörösbegyekből. Egyik nap láttam, hogy látogatóm, akit Dotty-nak hívok, a szárnyán lévő barnás foltok miatt, a kezemből kievett magot odavitte a társának, aki a fenyőn ülve várta. Megetette! A társ szárnyrázogatva kérincsélte a kaját, mint a fiókák szokták. Nosza, Google-re fel... Kiderült, hogy Dotty a hím, nem ő a tojó, ahogy hittem, s ez az etetési szokás a társak egymáshoz tartozását van hivatva megerősíteni, fészeképítés, párba állás idején szokásos. Amolyan udvarlási etetés, amit majd folytatnak a fészkelés idején is. Aztán jönnek a fiókák... Most már akkor tényleg tudom, hogy Dotty a "fiú" és félénk társa a tojó. Ő is ideugrál az ajtó elé, ha látja, hogy jövök-megyek a hálószobában, de nem meri elfogadni az ételt a kezemből, neki ki kell szórni az ajtó elé. Amúgy Dotty néha a kilincsre is ideül, s néz befelé, ilyenkor - hogy a szokása megmaradjon - megyek, s megetetem. Nem mohó, 4-5 napraforgómagot vesz el csak tőlem, egyenként, hideg kis lábaival rendre el...

Ahogy visszanéztem az emlékek között, máskor is volt kora márciusi hóesés, sőt, későbben is. De azért mindenkit meglepett, főleg, mert nehéz, nedves hó volt: amikor elmentünk vásárolni aznap, cuppogtak a cipőink a többcentis csatakban, s nem volt előle menekvés. Itt a domboldalon ömlött le a hólé az út mentén, nyelték amennyire csak bírták, a csatornák, s persze, minden kerti edényem igen hamar tele lett vízzel. Később esőre váltott, feltámadt a szél is, s másnap reggelre nyoma sem volt a hónak. Csak a hegyek fejebúbján ült valami koszos fehér sipka, pedig onnan méteres hófúvásokról közöltek képeket a merész arrajárók. Most megint tavasz van, bimbódzó fák, s a közösségi kiskert legújabb éke, a méhkas is megmaradt, néhány méh már mozgolódott, ki-be repkedett a tulajdonosaik szerint. Elsétáltam arra, de nem láttam őket, igaz, alkonyodott már, gondolom, ilyenkor elmennek aludni a méhek. Csak remélni tudom, hogy megmaradnak, s az időnként feltűnő vandálok sem bántják őket (a kas erősen oda...