"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

Volt két csendes áldott napunk. Remek volt. Teregetés közben csak a madarak motozását hallhattam, vagy ahogy koppant karmos lábuk az etetőn. Némelyikük egészen merész lett, s még akkor sem hagyta abba az evést, amikor ott rázogattam előttük V. nagy pólóit. Később , míg félszívvel kertészkedtem, lehetett hallani az esőcseppek halk zörejét a leveleken, a mókus fura vakkantó kis hangját, s nem nyomta el egyiket sem gyereksikoly. *** A lengyel boltban a pénztár mellett befőttesüvegben kilós kiszerelésben mézet árulnak. Mostanában többször eszem mézet, mint máskor, citrommal, kamillateába, kurkumateába, gyömbértea mellé... Mert még most is pánikolok, ha egy kicsit is kaparni kezd a torkom, s V. mindig homlokcsókkal biztosít róla, hogy nem, nem vagy lázas, nyugi. Ez a nyirkos, esős, aztán langymeleg idő nem segít a helyzeten, főleg nem akkor, amikor leizzadva jövök meg a sétáról. (Már csak 6 ember van kórházban Covid-fertőzéssel, gondolom, a többiek otthon betegesednek.) A pulton egy különös...

Tegnapelőtt volt a második, Covid-szünet utáni piac. Most több fényképet sikerült csinálnom, nyitás előtt-után, igaz, sebtiben, de nem volt olyan izgatott futkosás, kapkodás, mint múlt héten, ráértem erre is. A fotókon látható, hogy nem valami ultramodern megoldásokkal éltünk, ahogy az épület is kopottas, és öregecske, így a felállított kézfertőtlenítős/kávés/egyéb standoknak is megvan a maguk lepukkant, amatőr érzete. Egyes részek a plafontról lógó plexilapok mögé rejtettek most, az én kávés pultomat is félig egy lap fedi, annak rejtekéből és arcvédő lap mögül adom ki a kávét. Hogy mennyire véd, ki tudja. De az arcvédő védelmében gond nélkül tudtam dolgozni. Nem tudtuk, igazából mire számítsunk, hány ember jön el, mekkora lesz az érdeklődés. Akik a érdeklődtek a nyitás után, Facebook-on, telefonon, emailben, azoknak mind küldtek üzenetet, hogy mikor nyitunk. Mennyit süssünk? Mit süssünk? Csak a népszerűbb dolgokat, vagy mindent, amit korábban szoktunk? Mivel nem volt friss csirke, és...

Zajoséknál - a felnőttek közti ritka, de annál hangosabb üvöltözésen túl - mostanság a legkisebb gyerek az, aki fülrepesztő sikolyokkal kommunikál. Végre kinőtt ebből a korból a középső, most a legkisebb jön. Gyakorlatilag bármi kiválthatja ezt a reakciót, de főleg az, ha nemet mondanak neki. Néha a kinti, gyerekekkel borított gyepről hallatszik fel a sikoly, amikor a többi kiskölyök akaszt vele bajuszt, néha az erkélyről, vagy a lakás legmélyéről, de mindenhonnan hallható. Tegnapelőtt vittem körbe a kenyereket, s a telep akusztikájának köszönhetően a telep közepéig lehetett hallani (hála a nyitott konyhaajtójuknak, mely az erkélyükre és a telepre néz), hogy a gyerek üvölt. Mint a Messiást, úgy várom azt az időszakot, amikor végre megtanul valamennyire beszélni, vagy eljut arra a szintre, hogy - az üvöltésen/sikolyokon kívül - valami mással, lehetőleg halkabb módon is ki tudja fejezni a frusztrációját, mert ez elég kimerítő. A dolgot súlyosbítja, amikor a szülei megpróbálják a gyereket...

A régi iratok szelektálása persze, amolyan ráérősen folyt, s még mindig van két-három irattartó az asztalon, amit át kell nézni. Ma reggel szakadó eső fogadott, amikor felkeltem, járni egyet, így inkább magam elé húztam az egyiket, s azt kezdtem átnézni, amit öcsémék őriztek meg, a ház kipakolása után. Olyan kincsek kerültek elő, mint az utolsó évek adóbevallásai, szerződések, a munkákra, amit az egyetemi adminkodás mellett végezhettem: rajzolás, cikkgépelés, tolmácsolás (te jó ég, a vietnámi vendéghallgatóval való kínszenvedés, akinek legfőbb gondja az volt, hogy rengeteg holmit eladjon a lelkes adminoknak!), a magánnyugdíjpénztárral való szerződésem, befizetéseim... az is eltűnt már a semmiben, gondolom. A régi panaszos levelem, amit egy ügyintéző minősíthetetlen viselkedése miatt írtam, amikor a TB-t akartam elintézni ideköltözésem előtt. Minősíthetetlen? Nagyon is minősíthető, egy bunkó volt, aki cigifüstbe burkolt irodában fogadott, s mondhatni, leb****ott mint a pengős malacot, ...