"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

Esik. Levél nem mozdul, szél nem fúj, hideg csend van odakint. Tegnap, egy véletlen találkozásnak köszönhetően egy Dodder menti kocsmában kötöttünk ki, s pisilésre menet a nagy teraszablakon át két kajakost figyelhettem meg vízreszállás közben, akik a vágtató sárszinű vízen egyensúlyoztak műanyag edénykéikben, és kurta evezőikkel. Érdekes látvány volt ott, a lakótömbökkel körbevett mederben vágtató folyó a vadul habzó zubogóval.  De örvendezzünk, mert majdnem két hét után először nincs piros felkiáltójel az időjárásjelző app mellett a telefonomon. Elmúltak a sárga, narancssárga és piros riasztások. Teresa Mannion már nem jelent. A tegnapi, egész napos szakadó eső után most csönd van, s nem szakad, csak esik, s kicsit világosabb is van, szóval van remény. Most már csak várni kell, amíg ez az eszméletlen mennyiségű víz az elkövetkező 6-7 nap alatt szépen lefolyik a Shannon-on , aztán megkezdik kiosztani az elöntött házak lakóinak/üzleteinek a segélyt, s jöhet a karácsony... A b...

Meg voltam róla győződve, hogy ezt már felraktam a blogra, de nem. Gondoltam, amolyan olvasnivalónak mégis felrakom, amíg nem lesz időm megint jelentkezni. Lehet, hogy jövőre kellene inkább, a teljes évfordulóra, ha már idén elkéstem vele... Jó pár éve írtam, még az Ír Gulyásnak. "Rendezgetem az irataimat, az összevissza firkált, csillagozott, nyilazott, sietősen teleírt papí­rokat. Elfogulatlanul kellene beszámolnom az él­ményről, benyomásokról, arról, amit összeol­vas­tam az Ír Vöröskereszt épületében, az alagsor kicsi tárgyalótermében.  Egy poros, valószínűleg évti­zedeken át ki nem nyitott, amolyan scrap-book-ot (újságkivágá­sokkal teli könyvet) adott kezembe Brian Caden, a Vöröskereszt alkalmazottja. (Megí­gértem, hogy megemlítem forrásaimat, az Ír Vörös­keresztet, ha nem is név szerint; de miért is ne ír­nám le a nevét, hiszen sokat segített.)  Igazából nem érdekelte mit csinálok: később kiderült, sokkal jobban izgatta az, hogy ott-tartóz­kodásom...

December nyolcadika van. Mária szeplőtelen fogantatásának napja. Hagyományosan az írek ilyenkor állítják fel a karácsonyfát (de van, aki már korábban is ott buzgólkodik a nappali ablakában, s a mi telepünkön is van már vagy 5-6 kivilágított fa- vagy ablak. Ez a nap régebben vallásos ünnepként szabadnap volt, s a vidékiek (" culchies ") ilyenkor lepték el Dublint, mert jöttek bevásárolni az "úri" fővárosba. Ez a szokás a mai napig fennmaradt, pedig már nem szabadnap. Hiába az online vásárlás lehetősége, a vidéki írek tömegével jönnek fel a fővárosba, hogy sok-sok bevásárlószatyorral és papírtáskákkal a kézben ott nyomakodjanak boltról-boltra, hogy aztán kimerülten megtöltsék Dublin rengeteg kávézóját és kocsmáját, mielőtt visszaindulnak a tömött parkolókból vidékre. Hagyomány, mint a mince pie és a tömős gyümölcstorta. Én is megvettem már azt a néhány függőt, amit majd kirakok a lakásban, s aztán kiteszem a kis koszorúkat az ajtóba/ablakba, s ez lesz idén a kará...

Ha néha véletlenül elém kerül egy-egy régi fotó ideköltözésünk idejéből, elrémülök, mennyire megnőttek a kertben a növények - s most nem a kövek között feljövő gazokról beszélek. A díszként az építési vállalkozó által idetelepített standard kerti bokrok fa magasságúak, a borostyán, ami régen még itt-ott szálként futott fel a hátsó falra, ma maga alá temeti, maga alá öleli a hátsó és az oldalsó falat. Remek rejtekhely a madaraknak, a bogyókat pedig a kövér erdei galambok és a rigók eszik.   Ugyanilyen elrémüléssel szoktam néha megnézni régi ismerőseim, osztálytársaim fotóit - nagyon megváltozott némelyik arcvonás, van, akivel igen elbánt az idő és az élet. Ahogy velem is. A kerek, kislánykori hörcsögarcom megereszkedett, nagyagyáméhoz hasonló kis hájdudorok lódnak a nyakam felé, amiket talán kitartó kalóriaszámlálással el lehetne tüntetni - a Tennivalók listáján ez is szerepel. A sima, már nem pattanásos bőröm még megvan, hiába, kenem lelkesen csodaszerekkel, hogy legalább...