Culchies' day - Nosztalgia folytatódik

December nyolcadika van. Mária szeplőtelen fogantatásának napja. Hagyományosan az írek ilyenkor állítják fel a karácsonyfát (de van, aki már korábban is ott buzgólkodik a nappali ablakában, s a mi telepünkön is van már vagy 5-6 kivilágított fa- vagy ablak. Ez a nap régebben vallásos ünnepként szabadnap volt, s a vidékiek ("culchies") ilyenkor lepték el Dublint, mert jöttek bevásárolni az "úri" fővárosba. Ez a szokás a mai napig fennmaradt, pedig már nem szabadnap. Hiába az online vásárlás lehetősége, a vidéki írek tömegével jönnek fel a fővárosba, hogy sok-sok bevásárlószatyorral és papírtáskákkal a kézben ott nyomakodjanak boltról-boltra, hogy aztán kimerülten megtöltsék Dublin rengeteg kávézóját és kocsmáját, mielőtt visszaindulnak a tömött parkolókból vidékre. Hagyomány, mint a mince pie és a tömős gyümölcstorta.

Én is megvettem már azt a néhány függőt, amit majd kirakok a lakásban, s aztán kiteszem a kis koszorúkat az ajtóba/ablakba, s ez lesz idén a karácsonyfánk. Maradt egy ádventi mézes koszorúm is, idén annak a gyertyáit gyújtjuk meg vasárnaponként. A háttérben morog a mosógép, csendesen szárad húsz kis mézes házacska az asztalon, s készülök a maradék mézeskalács emberek dekorálására, s három kilónyi sütitészta kisütésére. A hét végére el kell készülnöm a téli mézes jelenettel, amit a LauraLynn gyermekhospice-nak ígértem, s ott a rendelésük is, 150 süti, amit majd a gyerekek fognak dekorálni karácsonyi foglalkozásuk alkalmával. Van még ezen felül dolog bőven, csomagolás, sütés, bonbonkészítés és dekor, valamint vasalás, címlisták összeállítása, képeslapok megírása... Sűrű napok ám ezek!

A Desmond nevű vihar elvonult a hétvégén, alaposan (szó szerint) felforgatva az ország életét. A következő esőhullámot szerdára ígérik. Egész hétvégén, és tegnap is olyan idő volt, hogy nem volt kedvünk kimozdulni, még a karácsonyi vásárra sem mentem el, barlangmélyből hallgattuk a szél üvöltését, s sűrűn ellenőriztem, jön-e be a víz az ablakkeretnél, de szerencsére kitartott a szigetelés. Komor, reggeli félhomály volt egész nap, a meleg légáramlat fejfájást hozott, eltömődött orrot, s rosszkedvet, amit még a Christmas FM örökké vidám(kodó) dalai sem tudtak oszlatni.

A madarak a többnapos szünet után most bukkantak újra fel, nagy a forgalom az etetőtálnál. A cinkék igen rendesek, nem csak a magot eszik, hanem vgigvizsgálják a fenyő ágait is, összeszednek mindent, ami mozog. A gyep szottyos, és sikamlós, s a langymeleg időjárás miatt megint feltűntek a csigák, s kizöldült a moharéteg a járólapokon. Nem december ez, hanem szinte április. A tree fern-ünk megbolondult szegény, s immáron harmadszor lódult neki, s újabb 5 levelet hoz...

Paul azt mondta, szombatra elkészül az etetővel. Igen várom már, mert annak nincs értelme, hogy a kitett mag szétázzon a fel-feltámadó esőzésben. A nagy nosztalgiázás közben arra próbálok visszaemlékezni, hogy volt-e nagyanyám házánál etető, de csak arra emlékszem, hogy mindig a konyhaablakkal szemben, az orgonafa alá szórta ki a kifőtt leveszöldséget. Etetőt később öcsém szerelt fel a hálószoba ablakába, amikor már ők laktak ott. Remek képeket készített a madarakról...

Megint nosztalgiázom, mert a minap újra kinyitottam azt a könyvet, mely a soproni Lőverekről szól, s megnéztem az az 1896-os képeslapot, amin látható Nagyi háza. Eltolt kalapú T alakú ház volt, amely faverandát ölelt magához. 

 Kubinszky Mihály: A régi soproni Lőver c. könyvéből kifotózva

  

Dugókból készült karácsonyi koszorú - még anyám készítette

Régen még egy bejárata volt csak, amin Nagyiék osztoztak a szomszédokkal. A T kalapja tartozott hozzzájuk, s a T-hez kis négyszögletes konyhát tapasztottak, így lett az ő házrészük teljes. A környékük nem volt még beépítve, amikor kisgyerek voltam, a közeli hatalmas telek füvét még úgy kaszálták, s lovaskocsi vitte el a szénát. Egyszer felülhettem a lóra... Fokozatosan épült be a környék, mire odaköltöztem felnőttként, mindenfelől házak vették körbe, főleg nagyobbfajta házak, módosabb építtetőkkel. A lőveri telkek sosem voltak olcsók. 

Amikor még kicsi voltam, a szomszédaik egy Keke és Dici névre hallgató fiatal házaspár voltak, akikhez 4-5-6 éves koromban sokszor átjártam: nem bánták, hagyták, hogy Burda-katalógusokat nézegessek, üldögélhettem a verandájukon, s néha kaptam a nyugatnémet csokikból, amit rokonok küldtek nekik. Egyszer osztott csak ki Dici, akinek nem emlékszem a rendes nevére (talán Edit volt?). Ugyanis lerajzoltam őket, s a rajz fölé odaírtam a becenevüket, mire kissé ingerültem mondta, hogy a rendes nevüket kellett volna odaírnom, hogy' merészelem őket így hívni?! Lehet, hogy ezeket a beceneveket csak egymásnak tartogatták, s akaratlanul is megsértettem valami bizalmi határt. Ez az egyetlen emlékem róluk.

Aztán eltűntek. Mint kiderült, disszidáltak Nyugat-Németországba. Egy agronómus férfi és a felesége vették meg a házrészt. A férfi alkoholista volt, s sokszor üvöltve veszekedett a családjával, s egyszer az utcán lévő gesztenyefára kapaszkodva néztük végig, hogyan próbál a kocsijával betalálni a kertkapun. A ház ekkor már szigorúan elszeparált részekre volt osztva, a közös bejárat megszűnt, ők hátulról, a lebontott veranda felől jártak be, az előszobából nyíló dupla ajtó elé pedig Nagyi szekrényt tolt. A padláson idővel fal választotta el a két részt. Féltünk az agronómustól, és utáltuk is, erőszakos bunkósága miatt, s ahogy üvöltött a fiaival. Egyszer télen, amikor felmentünk a szokásos vasárnapi ebédre, a téli sötétség leple alatt krumplit nyomtunk a kipufogójába, mert hallottuk valahol, hogy akkor nem indul az autó... Legközelebbi ottlétünkkor Nagyanyám gyanútlanul mesélte, hogy "mennyire kínlódott egyik reggel a szomszéd az autóval"... Nagyi amúgy is mindig szemmel tartotta őket, mert folyton volt valami, amit lehetett pletykálni róluk. Akkor már nem volt faveranda sajnos, pedig egy régi lővéri ház nem ház veranda nélkül... Aztán idővel ők is elköltöztek, s mostanság az igen szépen rendbetartott ház aljában kozmetika van, míg a fenti részen az üzemeltető család lakik.

 Kránitz József fotója

Amikor még ott laktam, élmény volt minden séta az ebekkel, hiszen szép volt a környék. Szép most is. Felettünk a Villasor, csodás (verandás!) házaival, műemlék villáival, ápolt kertjeivel. Volt, hogy a bokrok alján sündisznót talált nekem Peggie, volt, hogy bagoly repült el felettünk hangtalanul. Igazán szép tavasszal és télen volt, a sok virágzó madulafa között, vagy a frissen hullott hóban. A sarkon, a Nepomuki Szt. János kápolnával szemben (ahová nagyanyám sokáig járt misére, amíg a lába bírta), volt egy ház, ami egy ideig álomházam volt. (Az akkor 45 milliós ára bődületes összegnek tűnt Most mennyi lehet, el sem tudom képzelni.) Szép nagy gyepes kert, több szint, faveranda, a tetején szintén fából készült terasz... Sokszor elképzeltem, hogy ott reggelizni milyen jó lehet, miközben lelátok a városra, s a Fertő felé... Álom, álom, édes álom.

Séta közben, esténként be lehetett látni a kivilágított, meleg lámpafénnyel megtöltött verandákra, s mindig elképzeltem, hogyan világítanám ki őket Karácsonykor, holott akkor még nem voltak divatban ezek a hosszú égősorok, kék LED-es csíkok és fényfüggönyök. Gyertyát és színes lámpaernyőket gondoltam ide- és odarakni, vastag függönyt és széles ölű fotelokat mögéjük... Megrakott könyvespolcokat, nagy bögre teát... Macskát a fotelbe, s teljes az idill. De kicsiben megvolt ez nekem otthon, csak nem faverandás műemlékvillában, hanem egy több mint százéves, aulról folyamatosan felázó, málló falú, bozontos kertű, de mégis kedves kicsi házban. Gyengébb pillanataimban elképzelem, hogy felújíttatjuk - már az Üzemet és az azt magába foglaló épületet tervező építészeket is kifaggattam, hogy meg lehetne-e csinálni. S meg lehet, a technika megvan, de rengeteg, rengeteg pénz kell hozzá, és igen óvatosan kezelendő, jószomszédi viszony. Lottónyeremény és megbízható munkások segítségével újjá lehetne építeni a házat, s berendezni úgy, hogy kényelmes legyen, nemcsak a földszinten, hanem fent is, a padlást, aminek alacsony falára még kamaszkorú anyám rajzolt fel fekete festékkel hangjegyeket, amikor szolid bulit tervezett ott.

S mert közben megtaláltam, álljon itt egy fotó Gizi macskámról is, aki olyan rossz véget ért.