"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

Tegnap vendégeskedtünk, egy baráti magyar családnál. Nagy hírük volt: kivándorolnak, illetve továbbvándorolnak, Ausztráliába. Már régóta dolgoznak ezen a céljukon, és viszonylag zökkenőmentesen sikerül is megoldaniuk a dolgot, mármint a letelepedést, hála a férj szakmai tudásának. Nagyon-nagyon örültünk, jó volt látni az örömüket, ragyogott a fejük, igen készülnek. A feleség nyomta a kezembe a legnagyobb cserép csili-paprikáját, virágokkal teli az egész, itt-ott kis zöld macskapöcse-szerű kezdemények, vigyem csak, vigyem, mit adjon még, ezeknek majd mind menniük kell... Valahol belül elrebegtem egy imát, hogy csak legyen sima a költözés, a pakolás, a világ másik végére átcuccolás, az "újéletkezdés", még fiatalok ehhez, rugalmasok, sikerülni fog.  Nagyon drukkolok. *** Ma pedig New Ross-ba autóztunk. Ki hitte volna, hogy a kormány által meghirdetett The Gathering nagyívű kezdeményezés részesei lettünk, magyarként. Elvileg a dolog arról szól, ha még nem írtam, hogy...

A sok meló miatt ma muszáj sütnöm, előre dolgoznom. Amíg V. az éppen esedékes F1-et nézte, addig gyorsan nekiálltam kisütni a mézeskalács embereket holnapra. Mondta, mennyi van még hátra a versenyből, utána mehetünk, sétálni. Így sietősre vettem a munkát, hogy mielőbb mehessünk, ne kelljen várni, és közben bosszankodtam, mert a tészta hol itt, hol ott tapadt a műanyag sodrófámhoz. Kis ficaknyi darabok csak, de mégis. (Igen, műanyag fehér sordófám van, a háziurunktól örököltem, elég érdekes darab, mert mintha préselték volna, olyan, itt-ott éppen csak észrevehető gyűrődésekkel az anyagban. Amire tapadta a tészta.) Nem akartam a tésztát lisztezni, mert attól csak megkeményedik, inkább a sodrófára tapadt darabokat töröltem le, egyre ingerültebben, megfogadva, nem először, hogy beruházok egy fa sodrófába.  Töprengtem azon, hogy vajon árulnak még ilyesmit errefelé, mert nem emlékeztem, hogy láttam volna... S ha igen, hol kapok, melyik konyhás boltban? A megoldás szó szerint ott...

Profi fotón: Hogy mi van? Semmi új, gyorsan mennek a napok, jobbára munka van. Tegnap fél ötkor keltem, és a legelső villamossal mentem dolgozni. Nagyon-nagyon egyszeri dolog volt ez, amire rábólintottam, és igen, az uram fejcsóválása ellenére saját érdekemben mentem be hatra, hogy kapkodás és stressz nélkül készen legyek a friss sütikkel a NAGY FOGADÁSRA, s a sütéshez minden ellenkező híresztelés ellenére idő kell. A főnököm betette a lábát egy jelentős céghez, ne titkolódzunk, a Diageo-ról van szó, így a jelentősebb dublini Guinness-es megmozdulásokon ő biztosítja a kaját. Remek. Neki jó bevétel, és remekül hangzik, amikor társalgás közben (és blogokon, hihi) el lehet hullajtani az infót. Csak akkor kezd rángani a szemöldököm, amikor megkérdi, hogy milyen ütős desszerttel rukkolhatnánk ki a következő szeptemberi fogadásra, majd az ötleteimet "túlságosan munkaigényes" felkiáltással leszavazza. Maradnak a jól bevált sütik, élükön a csokis-Guinness-es cupcake-ekkel....

Odakint (végre) veri az ördög a feleségét, s amíg el nem csattant néhány lusta villám, s le nem szakadt egy gyors zápor, addig talajtakaró növényeket próbáltam elültetni a ritka pocsék talajú előkertünkbe. Amit évek hosszú elhanyagolása után nemrég rendbe tett két kertész, visszavágták a bokrokat, kitépték tövestül a lágyszőrű palástfű túlságosan elvadult egyedeit, s most már újra látni a dekoratívnak szánt kőréteget az agyagos talajú, nylonnal takart "föld" tetején. Ha a köveket félrekaparom, és az új, éles hegyű lapátommal lyukat fúrok a talajba, s megtöltöm a lyukat rendes komposzttal, akkor még esélye is lesz annak, hogy ott majd szépen elterülnek az apróvirágú talajtakarók - ha nem dobják fel a talpukat egy hét múlva, ahogy az uram a növényeim esetében jósolni szokta. A hátsó kertet nem bíztam a kertészekre, az ottani bokroknak magam álltam neki Ede kissé már rozsdás fűrészével. Most újra éri napfény a bokrok alját, de nem fogom magam elragadtatni, és teleültetni növ...