Tegnap késő este Anna sms-ezett, Bella címét kérte, mondván, nem tud menni a temetésre. Így tudtam meg én is, hogy Bella férje meghalt, a piaci lánc-sms nem ért el. Dühös voltam, mondván, akkor úgy szerveztem volna a mai napot, hogy mehessek. Fújtattam, mert elvileg az én telszámom is rajta a listán, amire az elnökünknek küldenie kellene az sms-est, éppen az ilyen hírek miatt állítottuk össze azt a listát.
Dühöngtem még egy darabig. De egyre halkabban. Aztán, úgy félóra múlva rájöttem, hogy nem Betty-re vagyok dühös, mert nem értesített, nem azért, hogy nem érek rá, hiszen amire az ember időt akar találni, arra talál, hanem magamra vagyok dühös, mert ha ráérnék is, sem mernék elmenni. Akármennyire tisztelem Bellát, nem mertem menni. Nem mertem elmenni, akármennyire kellemes embernek tartottam a férjét, aki szintén piaci tag volt, párszor találkoztunk, Bella sokszor vett neki a rozskenyeremből, és egyszer beszélgettünk Új-Zélandról. Aztán elmaradt a piacról. Ehelyett Padraig tortájával töltöttem az időt, Dun Laoghaire-be mentem, tortadobozért, festékért, és úgy intéztem, hogy a tortát éppen délután háromra szállítsam le a Gyárba.
Nem érek rá, me arse. Gyáva vagyok. Csak egy részvétnyilvánító kártyára futotta a merszemből.
2 megjegyzés:
Szia! Ez egy egészséges gyávaság, a gyász nem egyenlő a temetésen való részvétellel.Ezek nehéz dolgok és nem baj, ha valaki így reagál,nem vagyunk egyformák.
De azt az sms-t valóban meg kellett volna kapnod.Mindenképpen jelezd, te is a "csapat" tagja vagy!
Igen, ma írtam egy mailt az elnökünknek, kérve, hogy nézze meg, biztosan rajta van-e a telszámom a listáján. Nem volt szándékos, tudom, talán valami technikai bukfenc lehetett, hiszen én gépeltem le neki a listát!
Gyáva voltam, mert féltem odamenni, féltem az ismerősömet összetörve látni, mély gyászban. Én is gyűlöltem, mikor temetésen az arcomba bámultak, akarva-akaratlanul, míg el voltam foglalva a bánatommal.
Néha arra gondolok, ezt is tanítani kellene, illemtanóra vagy valami hasonló keretében...
Megjegyzés küldése