"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

Nem az ír postán múlt. Sem a magyaron. Sőt, egyetlen ország postája sem hibás. Csakis és kizárólag magamat okolom. A lapok már hetekkel (mit hetekkel, bő egy hónappal!) az ünnep előtt megjelentek a boltokban, jótékonysági szervezetek, helyi fotósok és lelkes amatőrök bombáztak képeslap ajánlataikkal, be is vásároltam. Sőt, tavalytól is maradt karácsonyi lap bőven. Ki voltak készítve, sőt, melléjük raktam a címes könyvecskémet, amelyiket még az első évben itt töltött évben vettem, ezer éve gyűjtögetem bele a telefonszámokat, címeket: rengeteg a törlés, kaparás. Elutazott, más cím, más családnév, más telszám, más kontinens, meghalt (...), vagy szétváltak útjaink... A macskás rajzok, amik az ABC betűit díszítik, kezdenek avittak lenni, mégis hűségesen szolgáltatja az adatokat ilyenkor, amikor a legnagyobb szükség van rá. Idővel a képeslaphalom újságkivágások alá került. Receptek. Csokis süti recept. Nem, azt kimentettem a halomból, s feltűztem a tűzhely fölé. Tegnap cseréltem ki egy ...

. .. nem ide szántam, de gondoltam, karácsonyi írásként felteszem, s talán nyújt újat azoknak, akik nem olvasnak olyan régen. Íme: Már több mint egy évtizede egy kis vidéki piacnak vagyok a tagja. Életmentő lehetőség volt, amikor egyszer munka nélkül találtam magamat. Munka ugyan lett később, egy piaci barátságnak köszönhetően (nemrég hagytam ott a munkahelyemet), de a piacozást megtartottam mindig. Hibáival együtt is remek közösség, örülök, hogy tagja vagyok.  Több, mint 50 éve alapították, egy országos piachálózat részeként, amolyan country market: farmer feleségek árulják itt a termékeiket, a zöldségfelesleget, s hasonlókat. Annak idején néhány lelkes ember adta össze rá a pénzt, és ma is egy “trust” birtokában van az épület, és a körülötte lévő földterület.  A tagság főleg idősebb emberekből áll, többen közülük már itt voltak 50 éve is. Van, aki igen közel jár már a százhoz, s volt köztük két tagunk, akiknek megünnepeltük a századik születésnapját. Az ír idősek ...

Esik. Levél nem mozdul, szél nem fúj, hideg csend van odakint. Tegnap, egy véletlen találkozásnak köszönhetően egy Dodder menti kocsmában kötöttünk ki, s pisilésre menet a nagy teraszablakon át két kajakost figyelhettem meg vízreszállás közben, akik a vágtató sárszinű vízen egyensúlyoztak műanyag edénykéikben, és kurta evezőikkel. Érdekes látvány volt ott, a lakótömbökkel körbevett mederben vágtató folyó a vadul habzó zubogóval.  De örvendezzünk, mert majdnem két hét után először nincs piros felkiáltójel az időjárásjelző app mellett a telefonomon. Elmúltak a sárga, narancssárga és piros riasztások. Teresa Mannion már nem jelent. A tegnapi, egész napos szakadó eső után most csönd van, s nem szakad, csak esik, s kicsit világosabb is van, szóval van remény. Most már csak várni kell, amíg ez az eszméletlen mennyiségű víz az elkövetkező 6-7 nap alatt szépen lefolyik a Shannon-on , aztán megkezdik kiosztani az elöntött házak lakóinak/üzleteinek a segélyt, s jöhet a karácsony... A b...

Meg voltam róla győződve, hogy ezt már felraktam a blogra, de nem. Gondoltam, amolyan olvasnivalónak mégis felrakom, amíg nem lesz időm megint jelentkezni. Lehet, hogy jövőre kellene inkább, a teljes évfordulóra, ha már idén elkéstem vele... Jó pár éve írtam, még az Ír Gulyásnak. "Rendezgetem az irataimat, az összevissza firkált, csillagozott, nyilazott, sietősen teleírt papí­rokat. Elfogulatlanul kellene beszámolnom az él­ményről, benyomásokról, arról, amit összeol­vas­tam az Ír Vöröskereszt épületében, az alagsor kicsi tárgyalótermében.  Egy poros, valószínűleg évti­zedeken át ki nem nyitott, amolyan scrap-book-ot (újságkivágá­sokkal teli könyvet) adott kezembe Brian Caden, a Vöröskereszt alkalmazottja. (Megí­gértem, hogy megemlítem forrásaimat, az Ír Vörös­keresztet, ha nem is név szerint; de miért is ne ír­nám le a nevét, hiszen sokat segített.)  Igazából nem érdekelte mit csinálok: később kiderült, sokkal jobban izgatta az, hogy ott-tartóz­kodásom...