2010. szeptember 1.

Gyomorszorulás

Komolyan az az érzésem néha, hogy körülöttem omlik össze a világ (eh, az ország), én pedig nyugisan ülök a közepén. Ma sokat autóztam, be a városba, vittem a sütiket a kávézóba, majd mentem Sandyford-ba, elvinni régi kolléganőmnek, a lengyel Agatának az idei színházi fesztiváli műsort, mert lengyel előadások is lesznek. Közben rádióhallgatás, hírek. Kellett nekem!

A boltban éreztem először, hogy nagyot változott a világ (eh, az ország!), mert eddig nem kellett munkát keresnem, de mostanság nézelődöm, kicsit - mert jobb volna több pénz, egy kis mellékes. Mert a sütizéssel nem keresek jól, hobbiszint. (Nagyobb befektetés nélkül nem is fogok vele jól keresni, az már biztos. Konyhabérlet és tsai.) Amikor csevegés és emlékek elevenítgetése közben részmunkaidős munka után érdeklődtem a boltban, félig viccesen, félig komolyan, a régi managerem az arcomba nevetett. Igen, teliszájjal kiröhögött, nehogymá', náluk is elküldtek embereket, józan vagyok én? Már nem mondták, mint nem is olyan régen, hogy nincs-e kedvem visszajönni...

Aztán mentem bevásárolni, majd a nagybaniba. Feltűnően sok az ajánlat a boltban, kettő egyért, csökkentett ár, s hasonlók. Vettem sok gyümölcsöt, ámítom magam, hogy majd ettől roppant egészséges leszek. A nagybaniba a "hegyen át" mentem, csodaszép házak között, és az egyik lereszteződésben éppen egyik régi megrendelőm kávézójánál lyukadtam ki. Illetve, a volt kávézójánál. A Tarte Tatin helyett most Tapas/Café Bar van, az épületet más bérli. Kate-ről, a tulajdonosról Daphne útján hallottam, hogy feladta, nem ment a kávézó, így Kate munkát keres, túl az ötvenen. Ez így is elég rossz hír, de látni a másik feliratot az épületen - ez még jobban szíven ütött, pedig nem voltunk napi kapcsolatban, mégis mindig nyílt és kedves volt velem, és főleg őszinte: sokat beszélt a lehetőségeikről múlt Karácsony előtt, arról, milyen nehezen megy az üzlet.

Közben jöttek a rádióból a hírek, hogy külföldi elemzők attól tartanak, a sz*rból kihúzott bankok miatt összeomlik majd a gazdaság, tönkremegy az ország... Persze, ez így elég szenzációhajhász cím egy újságban, de mégis... Majd meglehetősen torokszorító interjú egy férfival, aki száz évnél is régebb óta meglévő családi üzletét kell, hogy feladja, s települ a családdal Ausztráliába. Mert nem tudja már fenntartani, amit az apja, nagyapja felépített. Túl a negyvenen kezdi újra, máshol, nagyon messze.

Előttem kis Fiat halad, az ablakában matrica, Ambrose-éké, azé az autókereskedésé, akiknél V. Böhömöt szokta szervizeltetni régebben. Ők sincsenek már.

Utána jövök haza, látom, a velünk szemben lévő lakást reményteljes vevők nézegetik. Gondoltam, megnézem az ingatlankereskedő weboldalán, mennyiért vesztegetik. Négyzetméterre akkora, mint a miénk, de az ára most egészen pontosan 85 ezerrel olcsóbb, mint amikor megépült, úgy 7 éve.

Este telefonál az uram, ne menjek érte, Trish majd hazahozza. Trish-ék csoportjától 18 embert bocsátottak el, Trish-nek talán mázlija van, és maradhat, mert az idén jó értékelést kapott. Ugyancsak a Gyárból, csak éppen a világ másik felében, elbocsátották V. egyik régi kollégáját, a skót Steve-et, aki ír feleségével egy új élet reményében költözött ki az USA-ba. Vittek mindent. Erre alig két évvel később állás nélkül maradt, s kb. olyan helyzetben van, mint mi voltunk 2004-ben, amikor a Gyár először rakta lapátra az uramat. Ha nincs meló, nincs tartózkodási engedély, el kell hagyniuk az USA-t. Hiába van a feleségének munkája, neki is mennie kell, mert vízuma Steve vízumától függ.

Gondolom, mostanság ők is fogcsikorgatva alszanak, mint az uram akkor. Tudom, milyen érzés, nem irigylem őket.

Mondja a rádió, hogy az év eleje óta 10 000 házban, lakásban, üzlethelyiségben szüntették meg az áramellátást. Nem derült ki, ebből mennyi a lakóház/lakás, ahol nem tudnak fizetni.

Rohamosan nő azok száma, akik 2-3, vagy 6 hónap óta nem tudják fizetni a törlesztőrészletet.

445 000 fő a munkanélküliek száma.

Szóval olyan földcsuszamlás-érzetem van, teljesen indokolatlanul, mert személy szerint panaszra semmi okom. Mégis el-elfog a félsz. Van munka, kényelem - de vajon meddig?

Csoda, hogy ezek után olyan kis aranyosságok kellenek nekem, mint Lilou sztorija? S aranybetűs nap az, amikor sikerül lopva megérintenem a fal tetején, nekem háttal alvó Maskát, anélkül, hogy észrevenné? Annyira nem akarok rossz hírekkel foglalkozni... De semmi pánik, ez csak hiszti, néha van ilyenem (is). Majd hazajön az uram, megveregeti a fejecskémet, hogy csacsi öreg medvém, és lenyugszom.

Nincsenek megjegyzések: