Beaumont I.

Eljött a nagy nap, mentünk a neurológussal találkozni. Korábbi tapasztalataim alapján sejtettem, hogy most csak ilyen elbeszélgetés lesz, kifaggatnak, netán megtekergetik a végtagjaimat... Még nem lesz ítélet. 

Tekintve, hogy még sosem jártunk ott, s vagy 45 perc autózás odajutni, jóval korábban elindultunk a kórházba, számítva a dublini közlekedés okozta meglepetésekre. Már az M1-esen ki van táblázva, hogy hol a lehajtó a kórház felé, s amikor megláttam a hatalmas épületeket, megértettem a táblázást. Mint egy mini város, akkora. Oktató kórház, számos  körforgalmon át kellett autózni a parkolóházig, de onnan már rövid séta volt a főbejárat, amihez fedett járda visz, és csodás cseresznyefák állnak a bejárat előtt, feldobva az amúgy nyomott kedvű látogató hangulatát. Kissé zavaró, hogy rengetegen dohányoznak a bejárat közelében, s bizony sűrűn jönnek szembe az emberrel tolókocsis, hálóköpenyes vagy sápadt emberek, akiken látszik, hogy nem önszántukból látogattak ide. Tudom, kórház, de eddig még sosem voltam ilyen osztály közelében. Illetve egyszer, amikor bevitt a mentő s egy ágyon kuporodva vártam, hogy legyen szabad hely számomra, na, az volt ilyen mellbevágó élmény.

Bent a recepció bevette a behívómat, s megmutatták, hol a Clinic D, ahová mennünk kell. Előtte adatfelvétel, papírok ellenőrzése. Mehetünk. Hosszú folyosó végén egy külön kis világ. Minden klinikához tartozott pár recepciós, két wc és egy váróhelyiség, s mint kiderült, jó pár apró rendelőszoba. Újabb papírelvétel, nicsak, már van egy irattartó a cuccaimmal. Odabent nálam rosszabb állapotban lévő emberek ültek, székeken, tolószékekben, a recepciós pult egyben szendvicsbárként is szolgált, mellette hatalmas termoszokban tea, kávé. Utólag kiderült, ezeket ingyen el lehetett venni, s senki sem szabadkozott, ha megéhezett, s lecsapott egy szenyára. Úgy tűnt, akikkel ott várakoztam, már nem először jöttek ide. Egy oldalsó pulton sorakoztak a halomba rakott irattartók, amiknek halmát néha megújították a recepciósok: néha jött egy-egy ember, nyakában névtáblácskával, el-elvett egy irattartót és hamarosan szólították a következő pácienst.

Hiába volt időpont, sokára kerültünk sorra. V. szerint ez jó jel volt, nem kapkodnak, mindenkire volt idő. Életemben nem fohászkodtam ennyit, mint most, illetve egyszer, egy különösen hosszan tartó turbulencia során. Bent az íróasztal mögött a képről már ismert hölgy ült (naná, hogy meggugliztam, amikor megtudtam, kihez utalt be a házidoki), civil ruhában lévő elegáns idősebb nő, kétoldalán egy-egy másik nővel. Leültünk, a gyomrom összeugrott. Bemutatkoztunk, kérdezte, német vagyok-e. Aztán eljutottunk a milyen régóta élek itt kérdésig, s mi hozott ide, mutattam V.-re, szóbakerült V. állásvesztése és hogy Orbán... Az orvos még Magyar Péter nevével is tisztában volt, mondta, érdekli a politika. 

A nyájaskodások után kérdezte, akkor hogy s mint kezdődött ez velem. Azonnal eltört nálam a mécses, kijött rajtam a várakozás feszültsége, és a folytonos félelem. Türelmesen kivárták, amíg sikerült elhüppögnöm a tüneteim felbukkanását, hogyan jött elő ez, aztán az... Hogyan szabadultam meg a fájdalomtól a fizió segítségével, mennyire fájt a hexensuss, hogyan nem végeztem a tornákat, khm, khm, amiket előírt a fizió... Utána alaposan megtekergettek, megbámulták a hátamat, a számat, tesztelték az ujjaim, a karjaim erejét vagy gyengeségét, reflexek kopogtatása, a Vészhelyzetből megismert Babinski tesztnél majdnem felnevettem, mert nagyon csiklandós vagyok, s nehezen tűröm, ha valaki a talpamhoz ér. Lépegetni kellett, lábujjhegyen, sarkon, persze, ez nem ment a bal lábam gyengesége miatt. 

Nem lettem okosabb, nem mondta, hogy gyanakszik-e valamire, engem ellenben megkérdezett, hogy én mire gondolok, mi bajom van, meggugliztam-e a tüneteimet. A legrosszabbakra gondolok, hüppögtem, V. magyarázta, családomban apám után én vagyok a világ legnagyobb hipochondere. Nem nevettek ki, de nem is mondtak semmit,  ez vagy az lehet a baj. Nagyon alapos volt a kikérdezés, tényleg minden feljött témaként. Lesz idegvezetési vizsgálat, sajnos, erre megint várni kell kb. egy hónapot, akkor sem lenne meg hamarabb, ha privátként kezelne.

Utána nem szabadultunk, vissza a váróterembe, mert majd beszéljek a fizióval és a dietetikussal. Közben fogytak körülöttünk az emberek, egyre telt az idő, elvitték a kávéskocsit és a szendvicseket. Takarítónők tűntek fel. Kibőgtem magam, vártunk. Jött a fizió, egy fiatal pasi, a szobája tele mozgást segítő eszközökkel. Miután kikérdezett, megnyomogatott, kaptam nyaktartó gallért és egy bokatartót, amiről állította, hogy segíteni fog a járásban, hogy ne bukjak fel, szerintem felesleges. Mászkáltatott vele a folyosón, bizonygatta, hogy jobb ezzel járni. A nyaktartót nem kell állandóan viselni, csak ha fáradtnak érzem a nyakam, vagy munkához, segít tartani a fejem, amikor előrehajolok. 

A fizióhoz engedélyünkkel bekéretőzött egy Una nevű lány, hogy figyelje, mire van szükségem. Ő a PhD-jén dolgozik, terméktervező, mozgásukban korlátozott betegeknek tervez személyre szabott eszközöket, segítve a mindennapi életet. Amíg a fizió elment a raktárba a javasolt cuccokért, vele beszélgettünk. 

Majd megint a váróterem következett, ekkorra már csak mi voltunk s estére járt. A dietetikus következett, akitől kaptam egy sokoldalas anyagot, hogy mit egyek, mert híznom kell. Hiába próbáltam meggyőzni, hogy a fogyásom mondhatni szándékos, a kései reggelinek és a korai vacsorának köszönhető szerintem, közölte, hogy ez akaratlan fogyás, napi 3x-i kajálás és közben snack kell nekem. No hiszen. A magas koleszterintszintet, amire a házidoki felírta a sztatint, egy legyintéssel elintézte, most pár kiló felszedése számít, egyek zsírtalan színhúst, kalóriadús kajákat. 

Este 8 óra volt, mire végeztünk. Mindkettőnket meglepett ez az integrált kezelés, hogy nem kellett külön időpont, hanem kézről-kézre adtak, s leültek velem, türelmesen a kései óra ellenére. A bizonytalanság továbbra is ott ül a gyomromban, tele vagyok félelemmel, de ahogy nemrég hallottam, no amount of anxiety can change the future, úgyhogy akár lazíthatnék is, és pozitívkodhatnék is, de elég nehéz. Meditálok, próbálok nem a legorsszabbra készülni, s belekapaszkodni a ténybe hogy V. itt van, és segít, akármi is lesz. Főleg azt vizualizálom, hogy a tesztek után kiderül, ez "csak" gerinc- és izomprobléma, s nem valami sorvasztó betegség, s az állapotom javítható.

Drukk-drukk.