2010. január 2.

Félgőzzel az új évben

Tegnap belenéztem a tojásos kosárba, s megállapítottam, hogy "egy darab, árva tojásból nem lehet sütit sütni a kávékuckóba, tehát nem sütök". (Pedig lehetne, mert a legkönnyebben elkészíthető sütim éppen egy tojást kíván, de munkakedv, az nem volt mellé.) Hét közben végigvettem a gyorsan, könnyen elkészíthető (a "nesztek, valami" kategóriába tartozó) sütik sorát, de mindegyik túlságosan sok erőfeszítést igényelt volna. Szégyen és gyalázat, már majdnem ott tartottam, hogy majd veszek a boltban valamit, úgysem leszünk sokan... Sehogy sem sikerült magamat sütő-üzemmódba kapcsolni. Elég volt nekem a gateaux Basque-kal végzett, félresikerült kísérletezés.

Végül megláttam az utolsó megrendelésekből maradt tojásfehérjéket egy üvegben, s nekik köszönhetően rászántam magam egy kis adag csokis habcsók elkészítésére.

Így legalább ők felhasználódtak.

V. elvitt ma a piacra, mert éjjel fagyott (s fagyot igérnek az elkövetkező napokra is), nem akarta, hogy egyedül vágjak neki a csúszós utaknak. Az M50-esen végig egy sáv volt csak lejárva, hüledezett is, hogy így meg úgy, országos főút, s nincs leszórva... irgumburgum... Itt él mióta, de még mindig elcsodálkozik ezen a "ej, ráérünk arra még" atittűdön, amit az írek igen sűrűn tanúsítanak egyes dolgokkal szemben. Főleg akkor, amikor hivatalosan is mindenki más(od)napossággal küzd :-) A népek óvatosan vezettek, a legtöbb kocsi csak tessék-lássék volt letörölve, a szokásos volt ez is. Ahogy egyre feljebb értünk, a "hegyek" aljába, úgy lett egyre több hó az utakon, a földön. A piacot is ötcentis réteg fedte, s az életben először másodikként (!) értem oda, valamivel 9 után. Rajtam kívül csak Patricia (p.k.) volt az épületben. Máskor már 8-kor ott vannak a legszorgalmasabbak.

Alig volt eladnivaló holmi, a legtöbb pult üres volt, vagy ritkásan szét volt pakolva rajta pár kenyér, sok lekvár, krumpli, csirke, és sok tojás. Velem együtt tizennégyen vásároltak a máskor szokásos 160-180 vevő helyett... Vettem Bellától (p.k.) cseresznyelekvárt, mert amit a baszk sütibe raktam, bolti, angol terméket, émelyítően édesnek bizonyult, úgy emlékszem, az övé nem volt olyan vadul cukros, a legközelebbi kísérlethez majd ezt fogom felhasználni. Mivel neki is hasonló problémája volt/van (csak több kuncsaft és súlyosabb összegek szerepelnek a történetben), elmeséltem neki szakításomat a kávézóval, mire elsötétülő arccal mondta, hogy na, majd futhatok a pénzem után... Remélem, nem lesz igaza.

A betérő vásárlókat ingyen teával-sütivel jutalmaztuk :-), megköszönve, hogy hajlandók voltak kimozdulni ezen a fagyos reggelen. A tagok közül kilencen voltunk jelen... A csokis habcsókok egyharmada fogyott csak el, pedig többen többször vettek... Soha még nem láttam ennyire kihaltnak a piacot.

Az idő javát pletyizéssel, teázással töltöttük, felültünk az üres asztalok tetejére, s csak akkor ugrottunk le, amikor autó közeledett a parkolóban. Mindenkinek a kezében szinte permanensen ott volt az újra- és újratöltött forró teás/kávés bögre, ide-oda topogtunk, a dupla zokni alatt is éreztem a magukat egyre kisebbre összehúzó lábujjaimat. Hiba volt ez a mai piac. Kivételesen még felmosnom sem kellett, amint lehetett, pakolt és sietett haza a társaság. Megbeszéltük a nagy éves meeting részleteit, más említésre érdemes dolog nem történt. Leslie (p.k.) beugrott a csekkjéért, kifizette a mini zsömléimet, amit egy esküvőre csináltam neki még karácsony előtt. Kicsit dumáltunk, próbáltam magam eladni, mutattam pár képet a sütijeimről, hátha kedve támad ahhoz, hogy ajánlja a termékeimet a kuncsaftjainak. Érdeklődőnek tűnt, de szerintem kell majd pár mintát készítenem, vagy további képekkel lenyűgöznöm, mert mint kiderült, nem szeret sütni, és elég nehezen tudta elképzelni, milyen sütiket is csinálok esküvőkre... hogy néznek ki, mi a poén bennük... S a potenciális vevőket különben is kézbe vehető sütimintákkal lehet leginkább meggyőzni arról, hogy ilyen nekik kell :-)

***

A Szilveszterünk nem volt falrengető. V. kabarét hallgatott, korán ettünk, néha odamentem az ablakhoz, megnézni a részleges holdfogyatkozást, s jobbára olvastam. A könyvem története lassan hömpölyög, de igen olvasmányos. 11-kor meghallgattuk a Himnuszt, bodzaszörppel koccintottunk a jövőre... Ennyi volt az ünnep. Nem sokkal 11 után - csoda! - esni kezdett a hó, vaskos, rendes pelyhekben, esett vagy úgy tíz percig... Micsoda ajándék volt!

Éjfél felé hallottam pár petárdát, de a hideg miatt egyikünknek sem volt kedve kimozdulni, s lemenni a partra.

Inkább tegnap délután mentünk sétálni. Hideg volt, de legalább nem fújt a szél, harapni lehetett a friss levegőt. Meglepően sokan voltak a promenádon, a ragyogó napsütésben. A viharnak már csak a nyomait láttuk, de milyen nyomait! A feltöltött part feletti promenádot behordta homokkal, tengeri hínárral, tengeri fűvel a szél által felnyomott hullámzás, rengeteg nagyobb kavics is került a betonra... Először azt hittük, felszórták, de ahogy egyre vastagabb lett a homokréteg, s feltűntek a kavicsok között a megtépett hínárok szárai, már gyanús lett a dolog. A kikötő egyik sarkában pedig harminc centi magasan állt a tengeri szemét, a kavicsok, hínárok, oda dobta ki az aprócska kikötőben megszorult víz, ami eléje került a kikötői medence aljáról.

Ijesztő lehetett...

***

Szilveszteri műsorként sokadszor megnéztem a The Dead c. filmet, amihez kellemes emlékem kapcsolódik. Botond barátunk felesége rángatott el réges-régen, kultúrprogramra, a dublini James Joyce Center-be, ennek a filmnek a vetítésére. S milyen jó, hogy elmentem vele. Mince pie-t kaptunk és forralt bort, gyertya világított a kis teremben, ahol a vetítést tartották, igazán ünnepi és romantikus volt a hangulat.

A film január hatodikán játszódik, a régi jó világban, 1904-ben, a Vízkeresztkor tartott, nagy családi-baráti vacsora alkalmával... Látszólag nem történik semmi, folyik a karácsonyi eszem-iszom... tánc, ének, kedélyes társalgások, dúsan terített asztal, s a problematikus vendég diszkrét kezelése... Mégis... A film sok jelenete megbőget, egy egész csomag papírzsepit most is elhasználtam hüppögve, értetlenkedő férjemnek nyökögve próbáltam elmagyarázni, miért is rendit meg ez vagy az a jelenet annyira. Mert nehéz elmondani, megfogalmazni, miért is üt annyira sziven, de mindig nagyon meghat, nem is szeretem társaságban nézni...

2 megjegyzés:

Erika írta...

Jaj ne is mondd! Én lassan már csak vígjátékra merek beülni a moziba, mert rendszeresen elbőgöm magam egy -egy szíven ütő jeleneten.

Cat(harine) írta...

Hóóó, hohohóóóóó... Ugyan! Nálunk sem takarítanak nagyon. "Minek, tavasszal úgyis elolvad"... :))