A hétvégi újság Halálhírek rovatában kiemelt helyen szerepelt Rose Talbot távozásának híre. Nem szoktam hosszan merengeni e rovat felett, de a név ismerős volt, s az első sor után már biztosan tudtam, hol hallottam korábban róla. A 93 éves hölgyet Tasmania szigetén érte a halál, Fingal városában, egy Malahide nevű birtokon, mely Tasmania második legnagyobb, magánkézben lévő birtoka.
Malahide - ugye, ismerős a név? Bizony, ugyanúgy hívják a birtokot, mint a Dublintól északra lévő elegáns előváros nevét. Ahol a kikötőben rockzenészek, bankárok, üzlettulajdonosok jachtjai ringatóznak, ahol elegáns házak néznek a tengerre. S ahol az eredeti Malahide és kastélya is található.
A kastély 1185-től egészen 1976-ig a Talbot család kezén volt - kivéve azokat az időket, amikor Cromwell végigdúlta az országot. Idegenvezetőként többször is vittem csoportot a kastélyba, amelyet sajnos, csak vezetéssel lehet végigjárni. A szép bútorokkal, koros tárgyakkal és ősöreg szőnyegekkel díszített szobák után, az egyik folyosón mindig megmutatták nekünk azt a portrét, amely egy kislányt ábrázol. Rose "Rosie" Talbot-ot. A család utolsó még élő leszármazottját. Azt is elmesélték, hogy noha a hölgy elköltözött Tasmania szigetére, de minden évben végiglátogatja barátait a brit szigeteken, többek között a kastélyba is ellátogat.
A kastély néhányan meglepően kicsinek találják. Valóban nem nagy, Írország többi nevezetes kastélyához képest, de ez az egyetlen, melyet ugyanaz a család birtokolt 791 éven keresztül! Dublin egyik legfőbb nevezetességének számít. Hatalmas ebédlőjét privát rendezvényekre is ki lehet bérelni, sőt, még az egyik családi szellem megjelenésével is kecsegtetnek - pedig a feljegyzések szerint 1975 óta nem jelent meg senkinek. A legendák szerint a kastélyban öt szellem kísért, közülük a legnevezetesebb Puck, a család törpe bohóca, aki a kastélyról készült számos fényképen is feltűnik, az egyik fotón pl. a borostyán-borította fal mögül vigyorog ráncos orcácskával.
A kastély mellett található a Fry Modellvasút, amely Írország vasút- és tömegközlekedési rendszerét mutatja be, szerintem fantasztikusan jól megépített, hatalmas modellen. Nemcsak a gyerekek, de a felnőttek is fülig érő vigyorral jönnek ki az épületből. A múzeum udvarán gyakran ott tévelyeg egy páva, amelyet egészen közelről lehet fotózni. A park zöldje pedig heverészésre, sétálásra csábít. Nyaranta koncerteket rendeznek a kastély területén, tavaly például Neil Young, a Radiohead, Eric Clapton koncertezett itt. Ilyenkor persze a kis városkában megáll az élet, mozdulni nem lehet a koncertezőket szállító buszoktól, autóktól.
Malahide - ugye, ismerős a név? Bizony, ugyanúgy hívják a birtokot, mint a Dublintól északra lévő elegáns előváros nevét. Ahol a kikötőben rockzenészek, bankárok, üzlettulajdonosok jachtjai ringatóznak, ahol elegáns házak néznek a tengerre. S ahol az eredeti Malahide és kastélya is található.
A kastély 1185-től egészen 1976-ig a Talbot család kezén volt - kivéve azokat az időket, amikor Cromwell végigdúlta az országot. Idegenvezetőként többször is vittem csoportot a kastélyba, amelyet sajnos, csak vezetéssel lehet végigjárni. A szép bútorokkal, koros tárgyakkal és ősöreg szőnyegekkel díszített szobák után, az egyik folyosón mindig megmutatták nekünk azt a portrét, amely egy kislányt ábrázol. Rose "Rosie" Talbot-ot. A család utolsó még élő leszármazottját. Azt is elmesélték, hogy noha a hölgy elköltözött Tasmania szigetére, de minden évben végiglátogatja barátait a brit szigeteken, többek között a kastélyba is ellátogat.
A kastély néhányan meglepően kicsinek találják. Valóban nem nagy, Írország többi nevezetes kastélyához képest, de ez az egyetlen, melyet ugyanaz a család birtokolt 791 éven keresztül! Dublin egyik legfőbb nevezetességének számít. Hatalmas ebédlőjét privát rendezvényekre is ki lehet bérelni, sőt, még az egyik családi szellem megjelenésével is kecsegtetnek - pedig a feljegyzések szerint 1975 óta nem jelent meg senkinek. A legendák szerint a kastélyban öt szellem kísért, közülük a legnevezetesebb Puck, a család törpe bohóca, aki a kastélyról készült számos fényképen is feltűnik, az egyik fotón pl. a borostyán-borította fal mögül vigyorog ráncos orcácskával.
A kastély mellett található a Fry Modellvasút, amely Írország vasút- és tömegközlekedési rendszerét mutatja be, szerintem fantasztikusan jól megépített, hatalmas modellen. Nemcsak a gyerekek, de a felnőttek is fülig érő vigyorral jönnek ki az épületből. A múzeum udvarán gyakran ott tévelyeg egy páva, amelyet egészen közelről lehet fotózni. A park zöldje pedig heverészésre, sétálásra csábít. Nyaranta koncerteket rendeznek a kastély területén, tavaly például Neil Young, a Radiohead, Eric Clapton koncertezett itt. Ilyenkor persze a kis városkában megáll az élet, mozdulni nem lehet a koncertezőket szállító buszoktól, autóktól.
A parkban készítettem egyik legjobb fotómat: egy srác bumszli, repülő formájú sárkányt reptetett, s sikerült úgy lefényképeznem, hogy a sárkány mögött ott látható a közeli reptérre tartó, leszállni készülő hatalmas repülőgép. Sajnos, diára fotóztam, nem tudom mellékelni.
Rose és bátyja, Milo voltak az utolsó Talbot-leszármazottak, akik valaha a kastélyban éltek. Sem a férfi, sem Rose nem házasodott meg soha. A báty, Lord Talbot diplomata volt, a hírek szerint nehéz természetű ember, valóságos nőgyűlölő, s hiába volt a kastély számos szobája, ahol bőven elfértek volna ketten, Rose a 60-as években kiköltözött onnan, amikor már együttélésük végleg lehetetlenné vált.
Lord Talbot - tengernagyként és diplomáciai szolgálata során - rengeteget utazott, előszeretettel gyűjtött ritka, új növényeket a kastélybeli botanikus kertje számára (a kert ma ismét megtekinthető). Egy alkalommal hallotta, hogy valaki meg szeretné venni azt a birtokot Tasmania szigetén, amely már 1824 óta a család birtokában volt. A jókora, birkatenyésztésre használt területet Lord Talbot még sosem látta, csak az adás-vétel megkötésére utazott csak oda. Amikor megérkezett, beleszeretett a mintegy 30 ezer acre-s területbe, és elhatározta, hogy nemhogy nem adja el, de felújítja, a házat újra berendezi, és megtölti finom porcelántárgyakkal és modern ausztrál festményekkel - azokat különösen kedvelte.
Milo Tasmania flóráját bemutató könyvsorozatot is rendelt, melyet neves szerzők írtak és illusztráltak a megbízásából. Sajnos, 1973-ban bekövetkezett halálakor még nem volt teljes a sorozat, de nővére gondoskodott róla, hogy később az utolsó kötet is elkészüljön.
Milo halála után a kastély Rosie-ra szállt. Az örökösödési adó olyan kolosszális összeg lett volna, hogy Rose nem tudta kifizetni, de ennek ellenére néhány évig kitartó harcot folytatott, hogy fenn tudja tartani a kastélyt. Abban az időben az ír kormány még nem érezte feladatának, hogy a nemes családok fennmaradását segítse, inkább idejét múlt maradványokként tekintett ezekre a protestáns családokra. Végül Rose úgy döntött, a kastélyt, s vele együtt a bútorokat, tartozékokat eladja az államnak. Az évszázad adás-vétele, mondták. Az Irish Georgian Society vezetője, Desmond Guinness szerint felbecsülhetetlen értékű holmikat sikerült vásárolniuk és megőrizniük a látogatók és az ország számára.
(Nem sokkal később az ír kormány felülvizsgálta ezt a hozzáállását, s támogatni kezdte a "nagy házakkal" rendelkező nemes családok fennmaradását, megtarthatták otthonukként a kastélyokat, házakat, a világban szétszóródott értékeik újra visszakerültek az országba, a kormány biztosította anyagi segítséggel. Sajnos, ez a váltás már későn érkezett a Talbot-család és csodás, György-korabeli bútoraik számára. Rosie addigra már eladta a kastélyt.)
Noha ekkor már a hatvanas éveiben járt, Tasmánia szigetére költözött. Ott kezdett új életet, azon a birtokon, amelyet bátyja újíttatott fel, s amely egykori lakhelye nevét viselte. Hamarosan Ausztrália egyik legismertebb társasági alakja lett, sokat utazott, megismerkedett az ország nagyjaival, fontos embereivel. Két szenvedélye volt életében: a nagy magánkertek látogatása és az érdekes emberekkel való ismerekedés.
Ugyanakkor meglehetősen excentrikus életet élt. Szívesen vendégül látta barátait, de azoknak érkezésük előtt szigorú beosztást küldött, pl. mikor érkezhetnek meg, mikor kell távozniuk, és az ebédidőt is szigorúan megszabta. Pontosan 2.30-kor mindenkit kizavart az ebédlőből, majd végigjárta a házat, s bezárta az ajtókat. A bátyja által berendezett házon nem változtatott, de a modern festményeket nem szívelte - a közeli kocsiszínbe száműzte azokat.
Régi ír és angol ismerőseivel sűrű levélváltás során tartotta az barátságot, s ahogy már említettem, minden évben nyaranta végiglátogatta őket. Sokan tartottak látogatásától, mert mivel is szórakoztassák az idős, néha kiszámíthatatlan viselkedésű hölgyet? Azt a hölgyet, aki úgy tekintett magára, mint az uralkodói elit egyik tagjára, függetlenül attól, hogy éppen melyik országban élt. Azok, akik értették finom humorát, nagyon kedvelték a társaságát, mások hidegnek és távolságtartónak találták. Előszeretettel rendezett nagy ebédeket, ahol vagy élénken részt vett a társalgásban, vagy csak kíváncsian, némán figyelte a meghívottakat, hogyan beszélgetnek egymással. Mintha titkos kísérleteket végzett volna.
Az ír Malahide kastély falán lévő portré fiatal kislányt ábrázol, virággal a kezében. Sohasem tudtam, hogyan képzeljem el öregen, de most, az újságban képet is láthattam róla. Ősz hajú, felszegett állú, egyenes tartású asszony néz vissza a szemcsés képről. Egy híres család legeslegutolsó sarja.
Lord Talbot - tengernagyként és diplomáciai szolgálata során - rengeteget utazott, előszeretettel gyűjtött ritka, új növényeket a kastélybeli botanikus kertje számára (a kert ma ismét megtekinthető). Egy alkalommal hallotta, hogy valaki meg szeretné venni azt a birtokot Tasmania szigetén, amely már 1824 óta a család birtokában volt. A jókora, birkatenyésztésre használt területet Lord Talbot még sosem látta, csak az adás-vétel megkötésére utazott csak oda. Amikor megérkezett, beleszeretett a mintegy 30 ezer acre-s területbe, és elhatározta, hogy nemhogy nem adja el, de felújítja, a házat újra berendezi, és megtölti finom porcelántárgyakkal és modern ausztrál festményekkel - azokat különösen kedvelte.
Milo Tasmania flóráját bemutató könyvsorozatot is rendelt, melyet neves szerzők írtak és illusztráltak a megbízásából. Sajnos, 1973-ban bekövetkezett halálakor még nem volt teljes a sorozat, de nővére gondoskodott róla, hogy később az utolsó kötet is elkészüljön.
Milo halála után a kastély Rosie-ra szállt. Az örökösödési adó olyan kolosszális összeg lett volna, hogy Rose nem tudta kifizetni, de ennek ellenére néhány évig kitartó harcot folytatott, hogy fenn tudja tartani a kastélyt. Abban az időben az ír kormány még nem érezte feladatának, hogy a nemes családok fennmaradását segítse, inkább idejét múlt maradványokként tekintett ezekre a protestáns családokra. Végül Rose úgy döntött, a kastélyt, s vele együtt a bútorokat, tartozékokat eladja az államnak. Az évszázad adás-vétele, mondták. Az Irish Georgian Society vezetője, Desmond Guinness szerint felbecsülhetetlen értékű holmikat sikerült vásárolniuk és megőrizniük a látogatók és az ország számára.
(Nem sokkal később az ír kormány felülvizsgálta ezt a hozzáállását, s támogatni kezdte a "nagy házakkal" rendelkező nemes családok fennmaradását, megtarthatták otthonukként a kastélyokat, házakat, a világban szétszóródott értékeik újra visszakerültek az országba, a kormány biztosította anyagi segítséggel. Sajnos, ez a váltás már későn érkezett a Talbot-család és csodás, György-korabeli bútoraik számára. Rosie addigra már eladta a kastélyt.)
Noha ekkor már a hatvanas éveiben járt, Tasmánia szigetére költözött. Ott kezdett új életet, azon a birtokon, amelyet bátyja újíttatott fel, s amely egykori lakhelye nevét viselte. Hamarosan Ausztrália egyik legismertebb társasági alakja lett, sokat utazott, megismerkedett az ország nagyjaival, fontos embereivel. Két szenvedélye volt életében: a nagy magánkertek látogatása és az érdekes emberekkel való ismerekedés.
Ugyanakkor meglehetősen excentrikus életet élt. Szívesen vendégül látta barátait, de azoknak érkezésük előtt szigorú beosztást küldött, pl. mikor érkezhetnek meg, mikor kell távozniuk, és az ebédidőt is szigorúan megszabta. Pontosan 2.30-kor mindenkit kizavart az ebédlőből, majd végigjárta a házat, s bezárta az ajtókat. A bátyja által berendezett házon nem változtatott, de a modern festményeket nem szívelte - a közeli kocsiszínbe száműzte azokat.
Régi ír és angol ismerőseivel sűrű levélváltás során tartotta az barátságot, s ahogy már említettem, minden évben nyaranta végiglátogatta őket. Sokan tartottak látogatásától, mert mivel is szórakoztassák az idős, néha kiszámíthatatlan viselkedésű hölgyet? Azt a hölgyet, aki úgy tekintett magára, mint az uralkodói elit egyik tagjára, függetlenül attól, hogy éppen melyik országban élt. Azok, akik értették finom humorát, nagyon kedvelték a társaságát, mások hidegnek és távolságtartónak találták. Előszeretettel rendezett nagy ebédeket, ahol vagy élénken részt vett a társalgásban, vagy csak kíváncsian, némán figyelte a meghívottakat, hogyan beszélgetnek egymással. Mintha titkos kísérleteket végzett volna.
Az ír Malahide kastély falán lévő portré fiatal kislányt ábrázol, virággal a kezében. Sohasem tudtam, hogyan képzeljem el öregen, de most, az újságban képet is láthattam róla. Ősz hajú, felszegett állú, egyenes tartású asszony néz vissza a szemcsés képről. Egy híres család legeslegutolsó sarja.
(Kép: www.timesonline.co.uk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése