"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

Az első nagybanis bevásárlás után (amikor kiderült, hogy az én nagybanim még mindig nem tartja a hónapok óta beígért francia szuper kenyérlisztet, grrrr, s azért Dublin másik végébe kellene elvándorolni), újra feltöltött dobozokkal és polcokkal indultam neki az új évnek. A szomszédnak sütendő barna kenyér sajnos, hol remekül sikerül, hol egy lapos korong, és csak kenyérkockának jó, azon még van mit kísérletezni. A nagy, logós megrendelésen túlestem, bizony, elvett három-négy napot az életemből. Olyannyira, hogy múlt szombaton nem volt gingerbread man a pulton, pár kisgyerek bánatára, s piac után kaptam a visszajelzéseket, hogy a kicsik fordultak be az ajtón, a szemük kereste a kosaramat, s jaj, sehol a mézes emberke... Enyhe lelkismeretfurdalásom volt. Most megint nagy fába vágtam a fejszémet, mert 26-án Ausztrália nap lesz, a kitaláltam, hogy jótékonysági célra csinálok egy csomó ausztrál állat-sütit, s a piacon fogok pénzt gyűjteni állatkórházak, menhelyek stb. javára, mert ugye...

Írtam, hogy az év végét úgy fejeztem be, hogy egy szem lisztem sem maradt, az utolsó kenyérre éppen csak elég lett. Vettünk néhány zacskó dögerős kanadai lisztet, aminek ügyesen elnéztem a csomagolását, félbarna a liszt. Ugyan a kenyereim enyhe barnás színt öltöttek belül, ellenben olyan pufi, remek bucik sikerültek az év első sütésén, hogy öröm volt nézni. A nagybaniban megint kaptam jó kis olasz kenyérlisztet, majd összekeverem őket, szépen feljavítják egymást. Az első piacra rengeteg vevő eljött, a kávékuckó is igen tele volt, sok scone-t eladtam. Csendesebb nyitásra számítottunk. Sajnos, nem jól indult tagság szempontjából az év: Willie, egyik alapító tagunk, azt mondta Bellának, aki fel szokta őt hozni a piacra, hogy nem jön többet. A látása nagyon rossz, már tényleg nem lát. Nagyon elszomorodtam. Sokan keresték is a vevők közül, mondtuk, kicsit pihen, szünetet tart, stb., próbáltuk elütni az érdeklődést valami fals sztorival. Mert még nem teljesen hivatalos a döntése, ezt úg...

A sokadik Stührmeres szaloncukor után (az aranypapíros melegen ajánlott!) kissé eltelve, az elmúlt hetek kihagyással letornázott kilóinak visszatérését nem is annyira siratva írom az első 2020-as bejegyzést. Ma éppen csak kimozdultunk, ittlétünk óta először megnézni a tengerben ma megmártózokat.  Minden év első napján délben a lelkes vállalkozók, legtöbben szponzoráltak, valamelyik jótékonysági  (jobbára bray-i) szervezet javára, megmártóznak a tengerben. A helyi Lyons klub szervezi a megmozdulást, ők intézik a hangosbemondást, a fotóst egy motorcsónakból... A fő szponzor idén az Actimel volt.  Van, aki rendesen úszik is egy kört, s aztán kimászva a vízből, ami úgy 5-8 fokos, körbeveszik szerettei, törülközővel, valami meleg szesszel, száraz ruhával. Van, aki haverokkal ugrál, csapkod a vízben, aztán irány a part. Van, aki beöltözik, Mikulás sapkásan úszik, s a képeken szerepel egy hölgy, aki karácsonyi függőket varrt az úszódresszére.  További fotók...

Az imént a madárcsipogással teli, nedves földtől illatos kertben vágtam a kis bokros krizantém elvirágzott ágacskáit, s phlox szárait, amikor félbeszakított az eső. Esőcske. The soft Irish weather , a bőrön alig érezhető cseppjeivel. A madarak lelkesen gyülekeztek a reggel feltöltött etetőn, mert az enyhe idő ellenére is sokat esznek. A fejem felett meglebbent a fenyő egyik ága, s cinke ugrott odébb riadtan, amikor felálltam a cserép mellől. Nem akartam csendesen elázó háttal dolgozni, inkább bejöttem, évzárót írni, a többi vagdosás majd később jön. Már az új évben. Tegnap régi ismerős hívott váratlanul, s a hosszú csevegés alatt elkanyarodott a kirándulásai felé, s maga is meglepődött, hányfelé járt az év során, s megkérdezte, mi merre kirándultunk, járunk-e valahová hétvégéken, az országon belül? Meséltem , hogy sokfelé nem jártunk, bár volt pár autózás, emlékezetes utakon, s hirtelen közbeszólt, hogy "persze, hova is mennétek, ott?! Hát ott semmi sincs! Csak birkák, nem is...