Talán... talán...

Odakint néha már erősebben süt a nap, akad, hogy az a jellegzetesen friss levegőjű "szellőztessünk!" idő van, s nem esik végre. Vagy legalábbis nem mindig, haha. Ugyanakkor hideg is volt a napokban, van, ahol reggel fagyott, csak délutánra lett olyan napsütötte idő, hogy bár harapható volt a levegő, de élvezetes volt a hangos madárének, s a nappaliba besütő erős napfény. Minden világosabbnak, élénkebbnek tűnik. Virágoznak a korai szilvafák, s az ezüstmimóza. A Félcsöcsű épülete előtt hétfőn virágzó cseresznyefácskát fényképeztem, méhek döngicséltek rajta. (Kiotóban már virágoznak a japán cseresznyefák, nosztalgiázva nézegettem fotókat.) A városból kifelé autózva hatalmas magnóliafát láttam, annak azért nagyon korai a virágzása, remélem, nem teszi tönkre majd egy kései fagy. Az N11-es mentén tömegével sárgállanak a nárciszok. 

Az imént adtam magamnak pár percet, hogy nézegessem a kertben virágzó primulát, a rügyeket bontó szelidgesztenye csemetét, a már szépen zöldellő medvehagyma leveleit, s a madáretőre súlyosan huppanva leszálló erdei galamb bénázását... S aztán elgondolkoztam, hogy melyik thug (alias szomszédmacska) tépett meg egy madarat a kertben, maroknyi tollat hagyva a támadás után, mert valószínűleg végzett a madárral, amit a tollak színe alapján szarkának gondolok. Reggel itt ölték egymást a macskák a gyepen, egy vérfagyasztó hördülés és sikoly után téptem fel az ajtót, azt hittem Mantzit ölik, de szerencsére ő sértetlenül feküdt a dobozában. A szemközt lakó Brendához négy macska jár enni, abból kettő (egy szürke, egy vörös) saját, egy - Colin, fekete-fehér, rangidős nagydarab miskárolt kandúrbandi - örökbefogadott, s egy pedig nem más, mint Mantzi anyja, aki olyan kis félénk, gömbölyded cirmos macsek, alig mer odaosonni a tálakhoz. Néha a szarkák is odagyűlnek az ajtajukhoz, s felcsipegetik a maradékot, amikor egy macska sincs a közelben. Nálunk a legyek miatt most már az előszobában folyik a macskaetetés, de korábban én is láttam Mantzi tányérjához szemtelenkedő rigót és szarkát. A hatalmas sirályok eltűntek egy ideje, de volt, hogy ők is kiváncsian szálltak le a gyepre, megnézni a felhozatalt Brendánál.

***

Kedden a követségen voltunk, átkérni magunkat a szavazáshoz. Viszonylag fájdalommentesen ment a dolog, csak időbe került. A követségi váróban valaki arasznyi péniszt karcolt a műanyag szék háttámlájába, tavalyi Nők Lapja pihent a maroknyi golyóstollat és kis brosúrákat tartalmazó tálcán, azzal verhetjük el a várakozás hosszú perceit. De  kiszolgálás kedves volt, mosolygós, meg is kaptuk az igazolást, hogy szavazhatunk. Van, aki szerint ki tudja, eljutnak-e s szavazatok Magyarországra, de mi azért megtesszük, ami tőlünk tellik. Reménykedjünk!

Vasárnap, megünnepelni házasságunk évfordulóját, autózni mentünk. Természetesen erre a napra romlott el az idő, megint egész nap esett, ködöcskésen morc volt az idő. Végigautóztunk a tengerparti úton, el egészen Brittas Bay-ig, megnéztük a szezonra bezárt Hunter's hotelt, ahol egyszer hármas házassági évfordulót ünnepeltünk barátainkkal, megnéztük a régóta Ausztráliába emigrált ismerőseink egykori házát, csak azután fordult ki V. a visszafelé vezető főútra. A nárciszok esőtől súlyos fejjel hajoltak a gyepek fölé, tócsák és ázott árokpartok mindenütt. Alig találkoztunk más autósokkal, a korai vacsorához kinézett vendéglő is kongott az ürességtől, csak hat felé kezdtek el jönni az emberek. Előző este pedig tömve volt, így beautóztunk Dublinba, ahol sikerült a Zakurában vacsorázni, emlékezni Japánra, s megünnepelni magunkat.

Hétfőn pedig a havi piaci találkozó volt a régiekkel, ezúttal egy olyan hölgy is eljött, akit tavaly nyár óta nem láttunk. Nagybeteg volt, 6 hónap kemo, operációk, de ha minden igaz, sikerült megmenteni az életét. Még kűzd a belépumpált szerek mellékhatásaival, de mosolygós, bizakodó, és jól néz ki. Azt kell mondjam, felépülése mostanság az egyetlen jó hír a környezetemben. A hírekből csak ömlik a borzalom, háború, bombázás, választási remények, mérlegelések, állásvesztés, most mi lesz... most már tényleg kellenek az apróbb örömök, amikor egy cserép virág szépségébe, egy finom tál ételbe, s egy jó pohár borba kapaszkodik a reménykedő, s élvezi, hogy végre este hat után is fent van a nap.

***

Mantzi múlt héten (már megint) egy csúnya borsónyi begyulladt foltot produkált a fenekén, két évvel ezelőtt is ilyesmivel vittem először orvoshoz. Most csak hümmögött rá a doki, nem a mirigye, nem aranyér, nem tudja, mi lehet. Csak az én megnyugtatásomra adott rá valami antibakteriális kenőcsöt, hogy kenegessem. Tltakozó macska seggét kenegetni... De kidolgoztam a metódust, lerakom elé a kajáját, aztán az ujjamra kenek a krémből, s megcirógatom a farka tövét a hátán, mert azt szereti. Farok felcsap én pedig egy gyors mozdulattal elkenem a krémet a bogyón, s ha ügyes vagyok, fel sem tűnik neki, mert nem fáj neki, néha észre sem veszi, hogy mit működtem a kevésbé mutatós felén. Nem kell letepernem, nincs harc, s remélhetőleg hamarosan eltűnik a bőréről ez a csúnya gyulladás. Drukkdrukk.

***

Legutóbb végre úgy gyúrt meg a fizó, ahogy mindig is képzeltem a gyógymasszázst. Alaposan megdolgozta a lábaimat, s a vállamat, sziszegve markoltam az ágy szélét, de nem bántam, jól esett. A vádlijaim, combjaim merevségén nem csodálkoztam, de amikor a vállam, nyakam környékén járt, meglepett, hogy mennyire merevek az izmaim. Fura, hogy észre sem veszem már. Folyamatosan figyelmeztetnem kell magam, hogy lazítsak, engedjem le a vállaim, s ha hajolok, ügyeljek a derekamra. Mondanom sem kell, továbbra is csak elvétve tornázom, mert ki legyen a legnagyobb ellenségem, ha nem én magam... Néha alaposan megtekergetem a nyakam, hallgatom a recsegést, s utálom saját lustaságomat.