Hanami* in Hakodate

Most, amikor ismét eljött a cseresznyefák virágzásának ideje - s jelenleg erős szél tépi azt a pár szeretett fát, ami a környéken van, s  ráadásul hóval fenyegetőznek -, eszembe jutnak sűrűn a tavaly Hokkaidón látott fák. Amikor V. pár éve kezdte mondogatni, hogy elvisz cseresznyefavirágzást nézni Hokkaidóra (állítólag kértem, de nem emlékszem rá), mindig pirultam, hogy ugyan már, ne fantáziáljon, de ragaszkodott hozzá, hogy elmenjünk. S sikerült. Sapporo volt az úticél, s láttunk is ott cseresznyefákat, de az igazán látványos élmény számára - s számomra is - egészen máshol esett meg velünk.

Amikor Tokióból Sapporo-ba vonatoztunk, Hakodate-ig szupereszpresszel mentünk, shinkanzennel, de magán Hokkaidó szigetén ilyen járat nincs. Már nem emlékszem, hány órát ültünk a shinkanzenen, míg ismerős városnevek mellett száguldottunk el: Sendai, ahol egykor kedvenc podcastom szerzője élt, Aomori, amiről egy távoli, Japánt teljes hosszában gyalogosan végigjáró ismerőstől hallottam. Már az is elég izgalmas volt, hogy Hokkaidó és Honshu (a japán fősziget) között a vonatok egy 53 km-es alagútban, a Seikan alagútban mennek, amiből 32 km a tenger alatt van, 100 méterre a tengerfenék alatt. Ettől nekem különösen borsódzott a hátam. 

Shinkanzen híján Hakodate-től egy expressz vonattal utaztunk tovább, amely meglehetősen hangosnak és rázósnak bizonyult, s az ülések is elég kényelmetlenek voltak. Fárasztó is volt, egyhuzamban Tokiótól. Így visszafelé utazva azt javasoltam V.-nek, álljunk meg egy éjszakára Hakodatéban. Akkor már túlvoltunk egy vidéki autózáson, s megnézhettük a 7 km hosszú cseresznyefa allét, ahol sajnos végig esett az eső, s csupa felhős kép született a szép öreg fákról, s a felhős ég alatt kissé fakónak és megviseltnek tűntek a csodaszép, sötét rózsaszín virágok.

Nem sikerült éles fotót készítenem a madárka plüssről ÉS a cseresznyefa alléról. A madárka Hokkaidón él, tényleg ilyen gömbölyű kis kerekded fehér cinkeféle, fekete-barna szárnnyal, hótündérkének nevezik, mindenféle formában és méretben lehet kapni, a tenyérnyi sütitől kezdve az focilabda méretű plüssig. Muszáj volt olyan hűtőmágnest venni, amin szerepel. (A zöld fura alakú folt a mágnesen Hokkaidó szigete.)

Délután értünk Hakodatéba, s elfoglaltuk a szállást, ami egy öregecske, kissé lepukkant szállóban volt. V. kérdezte, mit lehetne itt megnézni, ebben a kikötővárosban, amivel kitölthetnénk az időt. A térkép szerint volt egy kilátótórony, onnan szép kilátás nyílik egy közeli, csillag alakú Goryōkaku nevű erődre, amit vizesárok vesz körül. 

Menjünk.

Rámbízta a tájékozódást, amitől én mindig ideges leszek, mert aggódom, hogy rossz felé megyünk, de végül is egy darabon elvillamosoztunk a hideg szél söpörte városban a torony közeléig. Kurta vagonú villamosok jártak a keskeny utcákon, főleg egyszintes épületek között. A torony igen gondsan ki van táblázva, könnyű volt odatalálni. Az utolsó pár száz méteren gyalog mentük tovább, s meglepően sok ember tartott velünk egy irányba. Itt-ott láttunk útszéli cseresznyefákat, fel voltak nyírva, hogy ne lógjanak az út fölé. 

A toronynál sorállás volt a belépéshez, úgy tűnt, aznap sokan dötöttek úgy, hogy ide látogatnak. Ekkor már elkezdődött az ún. Golden Week, amikor több nemzeti ünnep követi egymást, s a japánok szabadságra mennek, szinte kötelező jelleggel. (Ennek köszönhetően elég nehezen kaptunk bérelt kocsit a cseresznyefa alléhoz autózáshoz.) Ennek javára írtuk a tömeget. Lifttel mentünk fel a kilátószintre, ahol egy egykor itt vívott, híres csatáról volt vitrines kiállítás, modellekkel illusztrálva a csata lefolyását. Fent tömeg. Körös-körül hatalmas ablakokon lehetett kinézni a városra, s végre nekünk is sikerült közel sodródnunk az ablakokhoz, a bámészkodók között nyomakodva. Lenézve elállt a szavam: az erőd és környéke telis-tele volt virágzó, klasszikus cseresznyefákkal. Merő halvány rózsaszín tenger volt alattunk, végig a vizesárok mentén, mint kiderült, több mint 1500 fa áll itt. Muszáj volt közelebbről megnézni.

Később derült ki, hogy ez a város legkedvesebb cseresznyefa virágzást néző helye, csak én voltam olyan ostoba, hogy nem néztem ennek alaposabban utána. Semmit sem tudtam Hakodatéról azon kívül, hogy kikötőváros és itt kell átszállni a sapporói vonatra.

Lent aztán a hideg szél ellenére kimerészkedtünk a torony tövébe, a háta mögötti területre, a fák közé. Füvetlen talaj van alattuk, amit hatalmas ponyvákkal terítettek le. Diszkrét lampion sorok lógtak itt-ott a fák között, az esti kivilágításhoz. Milyen csodás lehetett a leheletvékony szirmok között átszüremlő fény... Itt-ott kisebb társaságok üldögéltek s hanamiztak a fák alatt, szolíd eszem-iszommal ünepelték ezt a mulandó szépséget. Megkönnyeztetően szép volt a rengeteg fa alatt mászkálni, összeértek a virágos ágak, egy rózsaszín takaró alatt sétálhattunk. Gondolom, gondosan metszették őket, hogy ilyen ernyőszerűen terüljenek szét, s érjenek idővel össze.

V. azóta is emlegeti, hogy neki ezt a helyet jelenti a cseresznyefavirágzás. Később sehol sem volt részünk ennyi fához egy helyen, mert addigra délebbre már véget ért ez a csoda.

Utána elindultunk valami helyet keresni, ahol ehetnénk, de nagyon sok környékbeli étterem, kocsma már bezárt az ünnepek miatt. Végül egy félreeső utcában találtunk egy helyet, ahol főleg halat és tengeri herkentyűket lehetett enni, s fehér vászonfüggönyökkel választották el egymástól az asztalokat, amelyek derékmagasságig lógtak le a plafonról. 

Éjszakánk a hotel keskeny, emeletes ágyas szobájában nem volt valami kellemes, ugyanis egy parkolószint volt a negyediken, s az ablak közelében egész éjjel zümmögött valami. A nem túl kellemes éjszakát végül is az enyhítette, hogy kiderült, megint sikerült tudatlanul, de belenyúlnom, ugyanis itt volt mellette a város piaca. Amit reggel végig is jártunk. Nem akartunk kaját cipelni, csak megbámultuk a szebbnél-szebben kirakott zöldségeket, gyümölcsöket - utóbbiak csillagászati áron voltak kaphatók, ez Japánban sajnos, megszokott. Muszáj volt azért egy dobozka epret vennünk, s megettük a vonaton, nagyon finomak voltak, igazi eperillattal, hatalmas gondosan nevelt példányok. 

Az állomáson ilyen tábla mutatja, melyik mozgólépcsőn vagy lifttel érdemes lemenni a peronra, aszerint, hogy melyik kocsiba szól a jegyünk... Alighanem egyszerűen csak kényelmi okokból. A kinagyított képen látszik, hogy melyik vagonban van WC, külön kézmosó (ha meg kellene igazítanunk a sminkünket, körülötte elhúzható függönyke is van), hol a rokkant wc és a kisbabásoknak fülke szoptatáshoz, hol az újraélesztő készülék. Mondanom sem kell, mindegyik patyolattiszta. A kalauznak külön kis fülke jár. A lóhereszerű logó az elsőosztályú kocsit mutatja.

*Hanami - cseresznyefavirágok nézegetése, csodálva a múlandóságot jelképező virágokat, miközben piknikezünk a fák alatt. Ha lehulló szirmok ülnek meg a vállunkon, elmorzsolhatunk egy könnycseppet. Egyszer láttam egy ülve meditáló lovat ábrázoló netsukét (miniatűr csontfaragvány), aminek egyetlen cseresznyefavirág volt a vállára faragva...