Mint a medvék, télen

Nem tudok újdonságról beszámolni: újabb egy hét esőt jósolnak... Rekordmenyiségű eső esett/esik, hozzá időnként szél, lezárt mólók, hulámverés... Nem járunk sehova, nem mozdulunk ki, csak nyögve (főleg én, haha), ha muszáj, ebben a folyton nedves, nyirkos időben. A rossz idő hatása a piacon is érződik, lanyha volt a forgalom az elmúlt két hétben, megint megmaradt pár zacskó krumplis bucim, s ami ritkaság, készétel is megmaradt, olyan, amit a Brian nevű séf kolléga készít, s mindig el szokott fogyni. Van, aki egész hétre bevásárol belőle. Sokan nem jöttek le, féltek az ázott, netán átfolyásokkal teli utaktól, főleg az idősebbje. Nekik azért nem egy élmény leautózni vidékre a főúton, ahol néha mintha zuhanyzóban vezetne az ember, mert az itteni autókon a sárvédő extrának számít. 

Az egyetlen szívet melengető dolog a hazafele út, mert a régi, ún. parti úton vezetek végig: ahol már kinyílt nárciszokat látni az árokparton, öngyilkosjelölt rigók húznak át alacsonyan az út felett a kocsi előtt, s néha, a dombokról látszik a tenger, egy-egy nagy konténerhajóval: néha ólomszürkén, hullámokkal, néha meg-megvillan rajta egy-egy zöld folt, amikor kicsit (csak hogy el ne felejtsük, milyen is az) kisüt a nap. 

Próbálok arra gondolni, hogy mindjárt itt a tavasz (fingers crossed). A minap már hallottam egy cinkét nyitnikékezni, s a mini nárciszok is sárgállanak a cserepeimben, van remény. Kinyílt egy tőzike és egy hóvirág is. Ezeket még sok évvel ezelőtt ültettem, s még bírják a gyűrődést, amit Mantzi akciója jelent a kertben, mert időnként idejár wc-zni. Ha pár órára kisüt a nap, hajlamos vagyok elhinni, hogy javul az idő. De az előrejelzés folyton csak esőt mond, nem tehetem el a konyharuhákat, amelyek az ablak alatt beszivárgó víz felitatására szolgálnak. 

S a csigák...! Azt hittem, még túl hideg nekik az esti 6-7 fok, de ezek a dögök már megint ott csúsznak-másznak Mantzi tányérja körül, figyelnem kell, s átrakogatni máshova, ahova nem mennek el. Szerencsére mostanság nem időzik sokat a vacsorája felett, s nem hagy semmit ezeknek a házatlan nyálkás dögöknek.

Szokatlan enyhülés következett be Mantzi és V. viszonyában, így Mantzi most már rendszeresen benn tölti az estéket, kettőnk között a kanapéra felrakott ágyában alszik, babusgatjuk... Tegnap például a nagy szélre és zuhéra való tekintettel bejöhetett reggel, s délutánig a párnáján szundikált. Aztán kiment wc-re, s majd este jöhetett be megint.

Eső és szél ide vagy oda, a a közösségi kertből jött a jelentés, hogy a kaptárak lakói túlélték a telet, s dolgozni kezdtek. A küldött videón nagy volt a sürgés-forgás, talán a pár óra esőmentes idő csalta ki őket. Az előkertünkben virágzik pár bokor, remélem, ide is eljönnek Orla és Fran méhei. Csodálkozom, hogy már most mozognak, annyira nem enyhe az idő, de lehet, a jobb időt jelzik ők is.

Csak az eső állna már el. Az ablakkeretnél egy újabb helyen kezdett beszivárogni a víz, s a gond az, hogy szerintem már lefolyik az üreges ablakpárkányba, s titkon belülről rohasztja az egész párkányt. Cserélgetem a konyharuhákat, mást nem tudok tenni. Sokadszor átkozom el a keret gyártóját, az építtetőt, s az ablakcseréken még mindig elülő management company-t. Ami pénzbe kerül, azt nem kapkodják el. Az egyik szomszéd már egy éve árulja a lakását, s nem kel el, szerintem ehhez hozzájárulnak az ablakkeretek állapota is, és a tény, hogy a lakás a jövőbeni építkezési területre néz mögöttünk. (Ahol egyébként még mindig nincs mozgás, pedig elvileg februárban kezdtek volna. Talán őket is az eső tartja távol.) 

Ha már nagyon rossz kedvem van, fotókat nézegetek, a tavalyi sabbatical idejéből. (Te jó ég, lassan egy éve már...) Nagyon jó felidézni pillanatokat, élményeket, alaposabban kinagyítani egy-egy fényképet és apróságokat felfedezni rajta. Pl. egy embert a háttérben, aki a vidéki Montana egyik kisvárosában azt nézi, hogy én mit fényképezek a szélvédőn át. S pontosan úgy van felöltözve, ahogy az ember egy ilyen kicsi hely egyik ranch-án élő embert elképzeli.

A "general store" ahova pisilni mentem be, s ahol minden volt, zsákos kutyaeledeltől a nagy amerikai zászlón át a kenyérig, minden, de minden. V. nagy örömére még ott is találtunk rendes kávét, ahol a helyiséget egy óriási, majdnem száz éves kányha fűtötte télen. 

A pillanat, amikor először került elénk a Columbia folyó. Azok a méretek! (Amerikában minden nagyobb, állapítottam meg sokadjára.) Az az elképesztő szélesség... S amikor elénk került másodszor, mert vissza kellett autóznunk V. otthon hagyott papírjaiért... s amikor harmadszor is átautóztunk a hídon, de akkor már a szállás és a közeledő sötétedés miatt voltam ideges, s nem tudtam a méretekre figyelni.  

Spokane, aminek a környéke elvileg gyönyörű, de mi nem láttunk belőle semmit, mert besötétedett, csak a közeledő vihar villámai nyújtottak némi élményt a táj látványa helyett.

Vagy amikor megálltunk egy másik drive-through kávézónál (rengeteg van), s közben feltűnt, hogy  közelben egy szarvas (vagy elk?) bóklászik a házak között, majd tűnik el a fák között. S ha egyszer a kávézó drive-through, akkor oda bizony kocsival kell menni, s nem gyalog.

A medvecsalád az Olympic Nemzeti Parkban, a Hurrican Ridge-től lefelé jövet... A kanyargós őton előttünk pár autó lefékezett, az úton keresztben frissen legurult kavicsok, kövek, maroknyi földlabdák hevertek. "Talán egymásba mentek, s megálltak a kárt lefotózni a biztosítónak", vélte V. a kocsik láttán. Aztán feltűnt, hogy az egyik kocsi tetőablakán kibújik egy ember, s kezd fényképezni az út túlfelén lévő domboldal felé... Mi is odanéztünk, s meglett a megtorpant forgalom oka: három kismaci és egy nagy mászott felfelé, néha ellenőrizve a fűcsomókat, kaját keresgélve. 

Rengeteg élmény, amiért most különösen hálás vagyok, amikor búsulok a lassúságom miatt, akkor eszembe jut, hogy sikerült végigjárnom ezt az utat sántítás nélkül, láthattam ezt a sok szépséget, végig tudtam ülni a hosszú repülőutakat, anélkül, hogy fájt volna a derekam...  legyek hálás, és vagyok is, hogy van miből töltekezni, s a sok szarság, gyász és aggodalom csak ezután jött.