Vánszorgások Valenciában

Az utat már terveztük egy ideje. Évek óta vicceltünk azzal, hogy majd elmegyünk nyugdíjasnak Valenciába. Még sosem jártunk ott, de a zsebbarátibb árak, a jó egészségügy vonzónak tűnik még most is. A nyári hőség nem annyira, de talán a tengerparton kibírhatóbb az is. Lassan már vicc lett belőle, hogy majd ott öregszünk meg, de még egyszer sem voltunk a városban... Poén volt, amit lehetett mondogatni az öregkori terveink után érdeklődő barátainknak.

Aztán végre lett közvetlen járat is Valenciába, nem kellett volna vonatozni. Mivel a karácsonyt szerettem volna idehaza tölteni, illetve V.-nek végül mégiscsak ügyelnie kellett két ünnep között, január elején utaztunk csak. Megint belenyúltunk, ugyanis itt ez az igazán sűrű időszak, hiszen ők Háromkirályok napján, 6-án ünneplik a karácsonyt. Így a legtöbb múzeum, bolt, étterem zárva volt aznap, s drágább volt a belépő az akváriumba. Cserébe roppant ügyesen (a fenét, véletlenül) sikerült olyan szállást foglalnom, amelynek tetőteraszáról a közelben lévő Városháza és annak tere (szelete) látszott, s mondhatni, páholyból néztük végig az egyik tüzijátékot. 5.-én keső délután pedig maguk a Háromkirályok vonultak végig a városon, cukorkát s kis ajándékokat szórva a nép közé. Érkezésüket sikerült lekésnünk, mert hittem az internetnek  s nem este fél 9-kor értek a térre, hanem 7-kor, s a tüzijáték robbanásai jelezték, hogy vége a Kisjézus imádásának, s a királyok most fogadják a gyerekeket a Városháza egyik termében, ahol még van alkalmuk az utolsó pillanatban kívánságaikkal teli leveleket átadni - nem a Mikulásnak, hanem nekik. 

A felhajtás óriási volt, rengeteg bérelhető székkel az útvonal mentén, tömeggel a téren, és sok-sok karácsonyi fénnyel a vonulás útjait szegélyező épületekre, fákra akasztva. Hagyományként nagyon tetszett, sok városban van hasonló. Mire lementünk a térre, a szent család már elhagyatottan árválkodott a pódiumon, s hosszú sor állt a Városháza előtt, hogy találkozhasson a királyokkal. Másnap reggelre már a rengeteg eldobott cukorkapapír is fel volt takarítva az utcákról, s begyűjtötték a 2000 bérelhető széket is. Szervezésből ötös, csak ne értek volna olyan hamar a térre... Így csak videón nézhettem meg régebbi felvonulások részleteit.

Szolidan adtunk csak a kultúrának, mert olyan lassan araszolok, mint legújabb kedvencem, a galapágoszi óriásteknős az Oceanográfic-ban, Európa legnagyobb akváriumában, ahol a különböző tengeri és vizes élőtereket mutatják be. Csak ő kevésbé ingerült a saját lassúságától. Először a turistabusz segítségével mentünk megnézni ezt a gazdag várost, ahol leginkább a ránk köszönő magyar hajléktalan döbbentett meg. (Később a vendéglőben ültek mögöttünk magyarok, s az akváriumban is hallottunk magyar szót.) A második a sok (ehetetlen) naranccsal ékeskedő fa volt, gyümölcseik a (sajnos jobbára felhős) ég alatt fura látványt nyújtanak, egyszerre meglepőek és nyálcsorgatóak és a meleg színük igazán kellemes, hangulatjavító rossz időben is. Ezek a keserű ún. Seville narancsok, amiből ugyan lehetne lekvárt főzni, de nyilván senki nem fog, főleg nem a forgalmas utak mentén állók gyümölcseiből, inkább komposztként használják fel őket, miután begyűjtik a gyümölcsöket, egy érdekes gép segítségével.

Spanyolország harmadik legnagyobb városának csak pár negyedét láttuk. Ismerős, kliens, rokon bőven adott listát, mit kell megnézni, megkóstolni. Kikötőváros, gazdag kereskedői múlttal, s ehhez passzoló jókora házakkal, épülettömbökkel, széles sugárutakkal, lenyűgöző méretekkel rendelkező közpületekkel. A lakótömbök az óvárosban (is) óriásiak, s bele lehetett feledkezni a sok faragott kő ezernyi apró kis részletébe. S rengeteg a fa, park, zöld folt, a híres folyómeder, amely ma széles zöld parkként öleli körbe a belvárost, déli végében a futurisztikus épületekkel, amelyekben tágas múzum, hangversenyterem is található. Elképesztő méretekkel, igazán látványos!

Nem nagyon láttam szemetet sehol, lehullott narancsot sem nagyon, csak csikket, mert itt még sokan cigiznek. Elegáns emberek mászkáltak, s mindenki vásárolt, némelyik utcában alig lehetett mozdulni. Az elsőként kipróbált közeli vendéglőt a recepciós ajánlotta, helyiekkel volt tele a terasz, mert a 9 fokban is ki lehet ülni enni, s meg is teszik. Helyiek álltak sorba az asztalokért, ez jó jel volt, s jót is ettünk. S olyan boldog voltam, hogy a sorállást szabályozó feliratot megértettem, bár éppen a legegyszerűbb szó akasztott meg. Sok év lustán végzett spanyol tanulgatás után éppen a barra szót nem tudom megfejteni? Bár/bárpult, te süket.

Későn keltünk, későn reggeliztünk, s aztán indultunk neki az aznapi néznivalónak. Volt, amikor sziesztáztunk délután, s késő délután kezdtünk élni, mint a helyiek. Semmi meglepő nem volt azon, hogy kicsi gyerekkel is este tízkor még javában vendeglőznek, vagy sétálnak az utcán. Ami legjobban tetszett, az a katedrálisban az audió vezetés volt, nagyon jól volt kialakítva, és bár  hajlamos vagyok eltéveszteni az utvonalat, most mindent megtaláltam. Itt őrzik az állítólagos Szent Grált is. 

A közelben van a fedett központi piac, ahol most is keveredtek a turisták és az ünnepre vásároló helyiek. A sonkák, halak, hatalmas húsok, csodás méretű gyümölcsök, zöldségek, a rengeteg szárított gyümölcs és mag látványa más ismerős volt Barcelonából, de nézelődni így is nagy élmény. Azok a színek! Egy piacon mászkálni mindig kellemes, vásárlás nélkül is, spanyol piacon pedig különösen. Az épület tetején a szélkakasként szolgáló papagáj különösen tetszett. Apropó, Barcelonával szemben itt nem nyüzsögtek a papagájok a pálmafák tetején, de egy kertben sétálva láttunk kettőt, s hallottuk is őket hangoskodni a közelben. Lehet, hogy az itteniek megmaradnak a parkokban, s nem repülnek be a forgalmas belváros pálmáihoz.

Ittam horchata-t. Egyszer egy sütis megrendeléskor kellett lemásolnom egy ilyen itallal teli palackot, azóta meg akartam kóstolni. Általam ismeretlen növényből készül, tejszerű ital, néha édesítve szolgálják fel, fahéjjal, én egy pucér változatot kaptam. Később kipróbáltam a Valenciai vizet is, ami egy koktél, állítólag egy bártulajdonos dobta össze gyorsan 1959-ben, amikor baszk vendégei ráuntak a habzóbor ivására, s valami újra vágytak. Narancslé, megfelelő mennyiségű szesszel, könnyen elkészíthető otthon is, csak legyen lédús, édes narancs kéznél, vodka, gin, és habzóbor. 

S kávéztunk. Sokat. Mást sem ittunk, csak cortado-t. Este tízkor is jól esett egy vacsorát záró kávé. Volt egy kellemes hely, ahova többször is visszamentünk, mert volt reggeli is, a végén már a barista csak annyit kérdezett: "Két cortado?" Amúgy rengeteg kis kávézó van mindenfelé, ás bárok, legtöbbjében szendvics és tapas is kapható. S nem érdekli őket a hideg, vagy a hűvös idő, kint ülnek a teraszon. Kedvencem volt két, elegáns bundában borozgató néni az egyik bevásárlóutcában, kora délután.

Elmentünk a tengerpartra is, egy séta erejéig, busszal, ez felért egy másfajta buszos városnézéssel. Széles, hosszan elnyúló homokos strandja nyáron minden bizonnyal tele van emberekkel. Errefelé már alacsonyabb házakból álltak a negyedek, s akadtak kevésbé szép és rendezett részek, megkopott falakkal, hámló vakolattal, graffitivel. Az, hogy a negyed szerényebb, azt a rengeteg ablak alá, vagy kis erkélyre kiterített ruha jelezte, legalábbis számomra.

Tetszett a működő tömegközlekedés, a metró, amivel fél óra alatt bent voltunk a belvárosban. A rendezett utcák. Az épületek, ahogy a modern olyan ügyesen beleillik a régi tömbök közé. A sok kis erkély... A kiülős helyek... S a mindenhol jelenlévő narancsfák...

Kellemes hely, az bizony.

Most már csak a szabadság alatti lusta időbeosztásról kellene visszaszokni a munkás hétköznapokba és a korán (korábban) kelésre. Nehéz lesz, az biztos.