Weird week in October

Nahát, remek, rájöttem, hogyan lehet telefonról blogbejegyzést írni... 

Budapesten voltunk, ezen a fura héten, amikor már ott is szellemek és töklámpások díszitettek boltokat és itt-ott házak kertjét és ablakait. Apósom hamvait csütörtökön raktuk a családi sírba Sopronban. Vagyis nem mi, személyesen, hanem ott álltunk a temető szerencsére még meglévő öreg fái alatt, s nézhettük, ahogy az idősebb sírásó a fiatalabbikat okítva mondja neki, hogyan helyezze el az urnát a már meglévő... gödörbe...? Milyen más szó van arra a lyukra, amit a betonfedél felemelése után vájtak a földbe? Az jutott eszembe, amíg félrefordulva bőgtem, hogy az itt nyugvók már régen por és hamu, de Laci urnája érintetlenül fogja várni a feltámadást. Örökkön-örökké. 

S megfogadtam, hogy engem szét fognak szórni, mondjuk Ulmnál, a Dunába, ahonnan őseim elindultak Versec, majd Budapest felé.

Hallgattuk az okítást, közben kavarogtak a száraz, aranybarna falevelek a sír körül, makacsul visszatérve a helyükre, ahonnan korábban elsöpörték őket. Csak mi voltunk ketten, amikor végeztek a föld elsimításával és a nehéz kő technikás visszafordításával, elrendeztük a rokonok által küldött koszorút, az éjszakát a szállás erkélyén töltő virágokat, s mentünk nagyanyám sírjához, és a nagykereszthez, ahogy az már szokás. A közelben az amúgy is gyér gyepet nyírta egy férfi, autók és taxik araszoltak a temetö keskeny útjain, nehezen mozgó idős rokonokat hozva virágaikkal a sírokhoz, s némelyiknek kocsinak gond volt a kanyarodás a keskeny kavicsos úton.

A parkoló tele volt, végig, a temető fala mellett egy félreeső földútig sorakoztak az autók, benzin- és dízelszag áramlott a jövő-menő kocsik kipufogóiból, a virágkereskedők most gyüjtötték  be a havi (többhavi?) bevételt. Krizantémok mindenhol, cserépben, csokorban, koszorúban  a japánok által oly tisztelt virág itt a gyász és az emlékezés jele, s én még mindig  nem adtam fel a tervet, hogy varratok egyet a vállamra, a darvaimnak társul, akármit is jelent. Nekem tetszik, szép, még az illatát is szeretem. Egy olyan nagyfejű, aranyló-vöröses szirmút, mint amilyet a piaci társam, Lynn hoz néha a kertjéből, olyat szeretnék.

Régen egy meglehetősen arrogáns, pofonra gyorsan ráálló kezű tanárnőnknek vett az osztály virágot, születésnapjára, aki dühödten dobta vissza a csokrot, 'mi van, a halálomat várjátok?!' - kiabálta, mert volt közte krizantém is. Neķünk eszünkbe sem jutott, hogy így céloztunk osztályfőnöksége végére, nem tellett kora tizenéves gyerekagyunktól ilyen finom célzás. Csak kedveskedni akartunk, sikertelenül.

Öcsémmel ebéd, meglepő módon elege van a városból, menne a hegyek közé, kirándulós ember, neki biztos ott a helye, én már sosem leszek olyan, akinek felcsillan a szeme egy sok kilométeres túra lehetőségének hallatán, főleg most, ezzel a nyavalyás sántítással.

Apámat is meglátogattam, ebédelt a szokott étteremben, hangosan beszélt, nem tudja viselni a hallókészülékét, én pedig nem dicsekedtem az enyémével. Levendulás, soproni motívumos hűtőmágnest kaptam, és hangulatlámpát, Tűztoronnyal. A nyakán mutatta az újabb bőrrákos foltot, hangosan mondta, hogy hol van még rajta, mit fognak leszedni legközelebb, hallotta mindenki. A sebész már mondta neki, hogy fognak még találkozni, én pedig titkon örülök, hogy ezeket még le lehet szedni róla. A sok ifjúkori leégésnek, szabadban dolgozásnak ez a hatása.

Budapesten fura volt az idő, reggel és este hűvös volt, látni lehetett a lélegzetet a levegőben, délben 20 fok volt, izzadtam, utáltam. De megint ittunk finom káűvékat, ettünk jót, s találkoztunk pár rokonnal, baráttal. S természetesen, mert a bürokrácia az úr, rengeteg papírmunka volt és lesz. De minden hivatalnok rendes volt és segítőkész, nem lehetett rájuk panasz.