Wet, windy and gloomy

Az egész éjszakás - és még most is tartó - eső és szél után lelöttyedt fejjel takarítottam fel a vizet az ablakpárkány egyes szakaszairól. (Sajnos, úgy tűnik, a szilikonozás sem segített, ha szemből veri az ablakot az eső, talán meg kellene újítanom?) A kert csupa csatak, s még több esőt jósolnak a hétre. A telepen próbaképpen elkészített/felújított fémvázas ablakok esőben való viselkedéséről egyelőre nem szól a fáma, bár már beszéltük egymást közt a lakókkal, hogy mi lenne, ha becsengetnénk az érintett lakásokba, és udvariasan érdeklődnénk? A héten még láttam dolgozni a munkásokat az egyik ilyen lakáson, a parányi erkély korlátjához vágták a fémcsöveket. Hogy miért tartott ez a felújítás gyakorlatilag hónapokig, időközben akár két hétig is álló gépekkel...

A tornát továbbra is csak így-úgy csinálom, de örömmel vettem észre, ha este nyújtok, akkor éjjel nem fájok. Hurrá. Rand továbbra is türelemre int, nem megy ez egyik napról a másikra, nem fogok erős izmokat növeszteni pár nap, vagy hét alatt. Úgyhogy marad a lógó fej, a sántikálás, s a bosszankodás a testem állapota miatt. S érdekes, még ez a bosszankodás sem tud rávenni a rendszeres tornára. A múltkor a székbe kapaszodva próbáltam csinálni pár leguggolást, s riadtan vettem észre, hogy ami eddig ment gond nélkük, ahhoz most segítség kell, hogy fel tudjak állni. WTF. Olajos magvak, kollagén, torna - és türelem. Kellene... Rand mesélte, hogy az emberek általában két alkalommal roggyannak meg hirtelen az életük során, 40 és 60 körül, s ilyenkor kellene elkezdeni (vagy folytatni lelkesebben) a nyújtást, erősítést, még nőknek is, súlyokkal... S nőknél már 30 körül kezdenek fogyni az izmok. No, szép. 

Ezért is nézek fel a nyolcvanon túli aprócska szomszédomra, aki tornára jár, az idei lakáscseréig még fel-le mászott a kéttucat lépcsőn, ami az emeleti lakásához vezetett, s most fürgébben ballag az utcán mint én. Tényleg, mi a fene kell nekem, hogy mozgásra buzdítson? Miért dolgozik az ember maga ellen?

***

A múlt héten folyamatosan szomorkás volt az idő, elvétve láttunk napot (s az esti felhők miatt az üstököst sem láttuk), ellenben ennek a hűvösebb időnek köszönhetően gyönyörűek lettek a telepi fák. A bejárati járda tele lett aranyló levelekkel, ami a még mindig élénkzöld gyep előterében különösen szépen mutatott. Élmény volt beautózni a telepre. Aztán jött pár szeles nap, s a fákról szinte már teljesen eltűntek a levelek. Közben a boltok már október első napjáról Halloween-ra készülnek, sőt, megjelentek a karácsonykor szokásos cukrok, Mikulások is... elképesztő. Lehet, most kellene vennem aprócukrokat a házak dekorálásához... 

Befutott pár novemberi, és decemberi megrendelés is, az első házra is. Ray - akinek nem győzök elég hálás lenni -, egy nagyobb adag Halloween-i sütit is rendelt, s a karácsonyit is megrendelte, tudok előre tervezni, hurrá. A szokásos PR cégtől, ahol már egymásnak adják a nevemet (hurrá, megint) is jött két érdekes rendelés, az egyik novemberre, a másik decemberre. Lassan ideje felállítani a naptárat, hogy mikor-kinek kell dolgoznom.

A kávézó felől semmilyen jelzés nem érkezett, hogy igényt tartanának rám a továbbiakban. Nem tudom, mit csináljak annak a hölgynek az esetében, aki évről-évre nagyobb megrendelést ad le náluk mince pie-ra, az én házaimra és sütijeimre. Alighanem az lesz a fair, hogy a kávézónak írok, hogy kérdezzenek rá a hölgynél, ne az utolsó percben jusson eszébe, mert 3 házat elkészíteni azért időbe kerül. 

Ahogy visszajöttünk Bp-ről, a temetésről, nekiállok a házelemek kisütésének.

***

Közben V. közelebbről is ismerkedik azzal a papírmunkával, amit egy szülő elvesztése jelent. Hagyatéki tárgyaláshoz szükséges adatok, nyilatkozat ingó és ingatlan vagyonról, a lakásról, s telefonok az ingatlanadó megállapításához. Azt kell mondjam, a legkönnyebb dolog volt a temetés megszervezése, a soproni plébánia rendkívül készséges alkalmazottainak segtségével. De örömmel mondhatom el az is, eddig akárkivel kellett telefonon értekeznie, mindenki türelmes volt, és udvariasan elmagyaráztak mindent. 

Még emlékszem, hogy mennyire megviselt, amikor nyugdíjat akartam magamnak intézni, még kivándorlásunk kezdetén: a kekk ügyintéző agyoncigarettázott, füsttel teli irodájában, ahogy a vaskos irattömeg közé begyömöszölte a saját kérdőívemet, s szinte elhajtott a búsba. Most már mintha több alkalommal kezelnék emberként a kedves ügyfelet az ügyintézők, vagy csak V. fogott ki jó fej embereket?

Amúgy igen irigylem, hogy nem izzadja át a pólóját azért, hogy merev jogi bikkfanyelven válaszoljon az emailjeiben a hivatanokok kérdéseire. Emlékszem, mennyit dolgoztam azon, hogy pár éve a Nyugdíjbiztosítónak küldött emailjeimben az ügyintézőéhez hasonló stílusban válaszoljak. Ami angolul elfogadhatóan és jogi megfogalmazásnak hangzott, az magyarul kifejezetten béna és merev volt. V. nem erőlködik ezen, leírja,érthetően hétköznapi magyarsággal a leírnivalóját, s nem szórja tele a hivatalos levelekre jellemző töltelékszavakkal és hasonlókkal. Nekem ez még nem megy, egy sima email fölött is képes vagyok hosszan agonizálni, sajnos, már angolul is. Lazábban kellene vennem a dolgokat.

***

A töklámpások, denevérek és szellemkék dekorálása közben Annie Prouxl Fine Just The Way It Is c. hangoskönyvét hallgattam, a Wyoming-i történetek című elbeszélés sorozat harmadik kötetét. Nagyon hálás voltam, hogy eljutottam hasonló helyekre, ahol ezek a történetek játszódnak. (Na jó, Wyoming-ban talán ha 4-5 órát voltunk, az állam északi csücskében, a nemzeti parkban.) Most már jobban megértem a kisvárosi gondolkodást, jellemet, környezetet, attitűdöt, hogy láttam azokat a csöpp kis településeket, ahonnan a történet szereplői származhattak. Az évszázadokon át "ívelő" (ugh) elbeszélések elérve a modern korba olyan emberekről szólnak, akikhez talán nekem is volt szerencsém. A falatnyi település boltjának eladója, vagy a cowboykalapos tinédzser az óriási teherautóján. Nem könnyű olvasmányok ezek, volt, amikor a higiénikus néni által előírt kék papírtörlőbe kellett törölnöm csöpögő orromat, annyira meghatott a történet. Prouxl, a híres-hírhedt Brokeback Mountain írónője nagyon is ért ahhoz, hogy egy kurta mondattal lezárva a történetet alaposan szíven üsse a kedves olvasót - vagy esetemben a hallgatót - aki a történtek ellenére mindvégig reménykedik a pozitív végkicsengésben, hogy a novellabeli nyomorultaknak legalább csak egyszer sikerüljön az életben boldogulni.

Olvastam egy vaskos regényét (Barkskin), ahol egy hatalmas és pusztító tűzvész triviális eredetét (egy hanyagul eldobott szivarcsutka) egy szinte mellékesen odavetett fél mondattal jelezte, jó pár bekezdéssel korábban, s a történet ettől lett igazán megdöbbentő. Ahogy a szivart eldobó gazdag ember csak vállat von, látva a távolban kavargó hatalmas füstöt, mert az égő erdőterület nem az övé, s fogalma sincs, hogy a tragédiát ő okozta napokkal korábban egy gondatlan mozdulatával.

A történeteket az a Will Patton nevű amerikai színész olvassa fel, akinek (a hangjának) régóta nagy rajongója vagyok, mióta hangoskönyvezem. Ő az, aki minden kettőspontot, vesszőt, kötőjelet, dőlt betűs szót olyan mesterien tud érzékeltetni a hangjával, hogy az ember szinte látja maga előtt a szöveget. S amikor vékony női hangot, vagy elfulladó öregember hangot imitál, az nem érződik erőltetettnek. 

Jaj, nagyon jó volt, majd igyekszem beszerezni a többi kötetet is.

S igen, megint esik... A fenyőtűk végén szinte állandósultak az apró gyöngyökként ülő esőcseppek, az ajtó elől monoton, félpercenként ismétlődő tompa dobolás hallatszik, ahogy a szellőzőre csöpög a víz az erkélyről, s a madarak is csak elvétve mozognak ebben az időben. Kétlem, hogy ma vagy holnap este tiszta lesz az ég, s megnézhetjük az üstököst. Sebaj, az általam a nyaralás óta követett oregoni FB oldalra már feraktak egy csodás képet: a Cannon Beach hatalmas sziklái felett a felhőtlen sötét égen ott az üstökös. Majd azt csodálom.