2009. július 18.

Ahogy öregszünk...

... úgy kerülünk egyre messzebb a tengertől. Ezen gondolkodtam ma délután. Persze, ehhez először is egy tengerparti kisvárosban kell születnünk és élnünk.

Tehát tételezzük fel, hogy Bray-ben születünk. Még totyogós kicsik vagyunk, apu és anyu gyakran visz minket a tengerpartra, ahol lesétálnak velünk a vízig, de csak ha kicsik a hullámok. S talán még homokvárat is építünk a keskeny homokos szakaszon, apuval, amit aztán egy váratlanul magasra kijövő hullám elvisz, ezért bőgünk, taknyos lesz az orrunk, és anya vigasztal.

Később romantikus andalgásokra megyünk a partra, kedvesünkkel, korlátnak támaszkodva lehet hullámokat bámulni, egymáshoz simulva. Aztán megházasodunk, s megint ott találjuk magunkat a víz szélén, a dedünkkel homokozva, de már egyre nehezebb végigvonszolni a babakocsit a köveken. Később már őszül a fejünk, a hullámokban tocsogás helyett - nem akarunk felfázni, s itt a tengervíz sosem melegebb 11-12 foknál - inkább a promenádon való ballagást választjuk, vagy egészségünk megőrzése érdekében a megszokottnál gyorsabb tempóban megyünk végig rajta oda és vissza. Akár minden reggel, mert nem akarunk időnek előtte tönkremenni.

Ahogy öregszünk, úgy lesz egyre nehezebb a járás, vénségünkre már inkább csak az útról, autóból nézzük a tengert, ahogy végighajtunk a promenád mellett, át a fekvő rendőrökön. Aztán eljön az idő, amikor már a promenád melletti számos nyugdíjasotthon egyikéből bámuljuk a tengert, ahogy változnak a színei, vagy csóváljuk a fejünket az este ott kóválygó harsány kamaszok viselkedése miatt. Néha, tolókocsiban tologatnak bennünket, de szigorúan csak a járdán, mert a promenádhoz való átkelés nehézkes, itt-ott pár fokos lépcső is utunkat állja, és a filippinó nővér amúgy sem szereti még az enyhe emelkedőn sem tolni a tolókocsit, benne összeaszott testünkkel. A tengeri levegőt-szelet pedig a járdán is élvezhetjük, elfúj az odáig is. Marad a környező, vízszintes utcákon való kocsizgatás.

Végül - amikor eljön az idő - felkerülünk a domboldali temetők egyikébe, ahonnan még csak nem is látszik a tenger.

Vagyis, ahogy öregszünk, úgy kerülünk egyre messzebb a tengertől :-) V. türelmesen végighallgatott, majd kijelentette, hogy teóriám több sebből vérzik, de egy bejegyzést megér :-) Inkább leballagtunk a promenádra, megnézni, mivel álltak elő az idén a Summerfestre a rendezők. S alig értünk oda, V. kis vigyorral az arcán addig húzott, míg elhagytuk a promenád biztonságos betonját, és ott tapostunk a köveken. Sőt, a vízpartra is lementünk, a homokba, ahonnan lapos kövekkel kacsáztunk - azonnal veszítettünk az életkorunkból húszegynéhány évet.

Megcsodáltam egy jobbára eredménytelenül halászó kormoránt, az esti Shakespeare-előadás aprócska színpadát, s hamarosan otthagytuk a partot, mert ígéretes sátrak egész sora állt fent a promenádot szegélyező gyepen. Kaja! Sajnos, a német perecet, hatalmas német wurst-okat, spanyol paellát, olasz finomságokat, kávét és társaikat kínáló sátrakat mindenféle bazári bóvlit árusító sátrakkal higították. Rengeteg ember járkált mindenfelé, a perec finom volt és puha, a zenekari emelvényről pedig egy rekedt fiatalember szórakoztatta "rockzenével" a közönséget. A Jubilee nevezetű öreg óriáskerék előtt sokáig álldogáltunk, s kis híján fel is ültünk rá. De V.-nek nem volt igazán kedve,
bár a múltkor még az volt a kifogás, hogy "recseg". Naná, hogy recseg, 82 éves az óriáskerék.

S ennél a pontnál szemben toltak velünk egy tolókocsiban üldögélő nénit :-) Teóriám végképp összeomlott.

Megfigyelhettünk egy mamát, aki a "carrot and stick" módszerrel tanította járni első lépéseit gyakoroló aprócska gyerekét. A kerek arcú, kopasz kisfiú egyik kezével a mamájába kapaszkodott, a másik kezével pedig elszántan próbálta megragadni a botocska végéről eléje lógatott puha szőrcsíkot. Kitartóan forgolódtak körbe, mama a gyerekkel. Annyira bájosak voltak együtt, muszáj volt nevetnünk, szerencsére nem bánták, sőt, még vissza is integettek nekünk. Majd a mama tovább rázogatta a fia előtt a szőrcsíkot, pedig az olyan nehezen tudott csak a csíkra fókuszálni, mint egy súlyos alkoholista az eléje tett pint sörre. De azért nagyon koncentrált, és csak lépegetett, lépegetett - alighanem rekordidő alatt meg fog tanulni önállóan járni!

Óriáskerekezés helyett inkább a Harbour Bar-ba mentünk, egy sörre, s üldögélés közben megcsodáltuk az eddigi látogatások során figyelmünket elkerülő képeket, amelyeket híres látogatók vannak lefotózva a kocsma macskájával, Cinders-szel - akit sajnos, nem találtunk otthon.
Hazafelé a promenádon a házak mellett ballagtunk, elkerülve a tömeget. A közelben új kisbolt nyitását hirdették a feliratok, számos Madonna-arcú spanyol és olasz diáklány mászkált hangosan csivitelő csoportokban - a közeli nyelviskola diákjai. Mindegyiknek hibátlan arcbőre és dús haja volt, s mindig kilógnak az írek közül gondosan összeválogatott öltözetükkel :-)

S éppen hazaértünk, mielőtt esni kezdett az eső az addig csak borult égből. Tökéletesre sikerült ez a kis séta, a tengerparton. Igyekszünk közel maradni hozzá.

4 megjegyzés:

-cat- írta...

Még régebben a szomszéd gyerekét tanítottam járni. Anyja utána örült, hogy futkoshat a gyerek után minden fele... :))))
Jaj, és köszi a hidegfrontot. Megjött. Kár, hogy nem tart sokáig, mindössze egy napig. Hétfőtől megint 30 fok körül vagy a fölött...

Zsuzsi írta...

Szia!
Hogy sikerültek a kenyerek? Idejében kész lettél velük. Összesen hány darabot kellett leszállítanod?

kisrumpf írta...

Hidegfrontról olvasgattam, elég rémisztő lehetett ekkora hőmérséklet-változás. Itt kitartóan ugyanolyan hol esik, hol süt, sosem lehet biztosra menni, és kellemes 15-18 fok van.

kisrumpf írta...

Köszönöm kérdésed Zsuzsi, sikerült időben kész lennem, de elég húzós volt. 5 nagy vekni rozskenyér és 10 farmer kenyér volt az adag, plusz azok a kenyerek-sütik, amiket a piacra sütöttem. Többé-kevésbé sikerült úgy kigyúrnom őket, hogy folyamatosan tudott menni a sütő. De az ablaktalan konyhában nagyon meleg volt, hiába próbáltam kereszthuzatot csinálni a lakásban, nem segített :(