2009. február 23.

Kedves Emese és Laci!

Jó hét volt az elmúlt hét. Voltak extra megrendelések, volt decens bevétel, végre megjöttek a hiányzó csekkek, volt vidám vacsora ismerősökkel, de volt rossz hír is, és bosszankodás. Mégis az maradt meg bennem, hogy kellemes hetünk volt.

A levelibékák langyos, tavaszi időt jósolnak a hétre, s igazuk lehet. Egyre kevesebb madár jár egyre ritkábban az etetőre, a régi sürgés-forgás megszűnt, nincs tolongás. A cinkék és a vörösbegy járogat már csak a magokra - nem is emlékszem, mikor töltöttem meg utoljára az etetőt. De azért új madár is megjelent: a barna sapkás barátposzáta fekete sapkás párja is felbukkan már időnként a virágok között. Nagy örömömre a kertben kialakított félköríves ágyásban végre felbukkantak az első hajtások - apró, zöld csúcsok csak, de most már remélhetem, hogy lesz is ott valami virágágyásszerű, s nem csak egy rakás föld, ellapogatva.

Végre elismertem, hogy nem győzhetek, a kert sajnos, túl árnyékos ahhoz, hogy bármiféle napot kedvelő növény ott jól érezze magát. Így lassanként szépen át fogok hurcolni minden olyan növényt a háztömb másik oldalára, a kis túlzással előkertnek nevezett, zsebkendőnyi területre, aminek sok napfényre van szüksége. Átvittem már a rózsát, azóta a hajtásai kétcentisre nyúltak. A hóvirágok szinte szemérmetlenül tárják szét szirmaikat, arasznál magasabb szárakon. Az alacsonyan lévő ablakpárkányon már kinyílt az első fehér krókusz. Ugrásra készek a nárciszok - kint, a Putland Road-on, egy napos kertben már láttunk virágzó nárciszt! A vasárnapi újság kertészkedős melléklete alapján kicsit visszavágtam az egrest, hamarosan Maggie-t, a szép fehér rózsámat is visszavágom, és a fuksziákat is. Sajnos, a téli hidegnek, hónak áldozatul esett a több éve babusgatott, piros virágokat hozó futómuskátlim, erős ágai kiszáradva, összetöpörödve lógnak. A többi muskátli pedig küzd a rozsdával, rendszeresen befújom őket a gombaölővel, és csipkedem le a megtámadott leveleket, kérdés, meddig fogják bírni ezt a kezelést.

***

Már több embert fertőztem meg az észt vaddisznók etetőjét mutató kamerával. Tegnap este, Erika kérésére megpróbáltam megtalálni az eredeti forrást, és sikerrel jártam. Ezen az oldalon lehet többet megtudni az etetőről, s vannak még további kamerák is, ahol kicsi állatokat bámulhatunk. Sajnos, V. nem rajong értük, így őt már nem is ugrasztom, ha érdekes állat tűnik fel az etetőnél. Az oldal nagy siker, rengetegen kattintanak rá nap mint nap, megnézni, mi folyik a környéken. Számomra az a legidegesítőbb, amikor hangos csámcsogás hangzik a kamera mögül, s nem látni semmit, csak hallani, hogy ott valaki éppen igen jó étvággyal eszik :-)

***

Múlt hét végén elhunyt Hugh Leonard, ír író, drámaíró. Évekkel ezelőtt vettem meg a macskáiról írt könyvét (Rover and other cats), majd életrajzi köteteit (Home before night, Out after dark). Szimpatikus embernek tűnt, és a könyvei igen érdekesek, szórakoztatóak. Kedvenc részem az, amikor leírja a dublini villamos utolsó útját - az emberek ízekre szedték a villamost, mindenki igyekezett egy darabkát elrakni emlékbe. Ugyanennek a villamosnak a vonalát állították helyre, évtizedekkel később, a LUAS számára. Ahelyett, hogy megtartották volna a szolgáltatást!

***

A szombati piacra végre élesben is kipróbáltam a Zila-formát. Először Erika mesélt róla, aztán Chili-nél láttam. Botond jóvoltából jutottam hozzá, ő volt olyan kedves, hogy elment a vendéglőbe, és megvette nekem. Én is a répatorta receptjét használtam hozzá, de a sajtkrémet nem a recept szerint kevertem ki, az túl cukros lett volna. A sütemények tökéletesek lettek, de arra felfigyeltem, hogy a forma fém széle mentén mintha vékonyabb falúak lennének az üreges sütikockák. Alighanem tágul a szilikon forma sütés közben, s azért. A belső darabok fala szép egyforma vastagságú mindenhol.

Három adagot készítettem, vagyis 75 darabot. Reggel megtöltöttem őket a sajtkrémmel, s büszkén vittem a piacra. Az első vendég megjegyezte, hogy már ezért érdemes volt feljönnie a piacra, olyan finom (bár érzésem szerint a répatorta elég gyengén volt fűszerezve, legközelebb merészebb leszek. De a krémmel együtt már tényleg jó volt.) A piac ideje alatt 8-10 dicsérő megjegyzést kaptam a sütire. Nemcsak a tagoktól, hanem vendégektől. El voltam telve magammal. Erre, már piac után, amikor már indultam volna haza, Patricia a kocsitól hívott vissza. Mondván, nem tudnék-e legközelebb tíz-tizenkét száraz aprósütit is csinálni (azon felül, amit sütnék) a kávé mellé, mert "néhány tag inkább azt szeretne a kávéjához". Szótlanul fordultam ki az épületből, annyira meg voltam döbbenve. Mire utánam kiáltotta, hogy ő csak az üzenetet adta át, "don't shoot the messenger"!

Ketten küldték vissza a sütit, abból egy volt tag, a másik vevő volt. Senki nem mondta, a kávé átvételekor, hogy izé, nincs inkább valami más?! Vagy hogy, "kösz, de nem kérem". Múlt héten is száraz aprósüti volt... Amikor megengedték, hogy átvegyem a kávékuckó vezetését, külön megemlítették, hogy változatos legyen ám a sütifelhozatal, nehogy folyton ugyanazt süssek. Nem tudok mit kezdeni Patriciával, az uram azt tanácsolta, ne is figyeljek rá, irigy, mert nem tud felettem hatalmaskodni, illetve hallgassam meg, ahogy illik, de ne válaszoljak, ne tegyek megjegyzést, és süssem azt, amit akarok. Nem állt szándékomban minden héten krémes-habos csodákat felszolgálni, egyszer megsütök egy ilyet, s lám, mit kapok az arcomba. Már a piac nyitásakor tett egy megjegyzést, hogy "jé, túlélték a hetet a virágaid!" - mondta ezt a primulákra, amelyeket az ablakban hagytam, alaposan belocsolva.

Utálom az ilyen helyzeteket. Utálom a hangos ellendrukkereket. V. szerint az egészben egyedül az a pozitívum, hogy nem a hátam mögött tesz megjegyzéseket, hanem előttem.

Sütés terén egyébként nem sokat újítottam a héten, de újfajta hintalovakat sütöttem, színesebbeket, mint a régiek voltak:

A farmer kenyereim tetejét most bevágtam, így mutatósabbak, mint a sima gömböcök:


***

Fájó szívvel befejeztem a The Daily Coyote könyvet. Sok érdekes gondolatot találtam benne, de akadtak olyan sorok is, amitől - első olvasáskor - kicsit felhúztam a szemöldökömet. A más lelki élete mindig fura kicsit. De ha belegondolok, nagyon hasonló a gondolkodásmódunk, csak ez a nő sokkal fegyelmezettebb és több önuralommal rendelkezik, mint én.

***

Örömmel állapítottam meg a minap, hogy műszaki rajzolói szemem még mindig működik. Pappito oldalán át találtam egy aranyos kis ABC-t (új-zélandit), amit egyszerűen muszáj volt kinyomtatni, és felragasztani a hűtőre. Milliméter pontossággal, elvágólag sikerült felragasztanom, vonalzó segítsége nélkül. Megy ez még nekem :-)

***

Végre, a héten teljesült V. egyik nagy vágya: látott napfelkeltét, olyat, ahol a tengerből kel fel a Nap. Számos fényképet készítettünk, nagyon szép volt a látvány, sajnos, a telefonfotó nem adja vissza a színeket. Most már ezt is kipipálhatta a listáról. Nagyon szép volt a reggel, teljesen sima tengerrel, ahol még az is teljesen elképzelhetőnek tűnt, hogy az ember odasétál, és fürdik egyet. De tudom, hogy ez az érzés úgy múlik el, ahogy az ember (én) egyre közelebb kerül a vízhez.

***

Szombat este Trish-sel és Sandrával vacsorázni mentünk, Monkstown-ba. Sandráról már régen nem hallottunk, aggódtam is kicsit, mert neki, peruiként, nagyon számít, hogy legyen munkája, tartózkodási engedéllyel. Még nem voltak náluk elbocsátások, de befagyasztották a fizetéseket. Ennek ellenére igen jól érzi magát, a legtöbb munkatársával barátságba is keveredett, sokat járnak szórakozni együtt. A lakótársaival is jól kijön, megkedvelte őket.

A
vendéglő egész kellemes volt, bár még le sem ültünk, már figyelmeztettek, hogy 9-kor el kell hagynunk az asztalt. Ez kicsit rontott az élvezeten, de V. szerint biztos problémájuk volt más foglalásokkal, s azért tartották ezt fontosnak többször is megjegyezni. Amikor aztán elénk került az étel, már javult a kedvem: a hús finom volt, omlós, "beef cheek" - mellé zöldekkel, párolt gombával. Utóbbi eléggé nélkülözött mindenféle fűszerezést, s nem volt se só, se bors az asztalon, hogy javítsak rajta. A falon találtam egy érdekes festményt, igen tetszett, tengerre néző kicsi ír házikót ábrázolt, hullámzó dombokkal, de a fű, a dombok és az ég vörös színekben izzott, volt a képben valami fenyegető, valami ijesztő. Az ára is az volt :) Attól még messze vagyok, hogy műalkotásokkal díszítsem fel a lakást, ahhoz előbb a lottót kellene megnyerni.

Trish választotta a bort, amellyel aztán nagyot koccintottunk a tiszteletére, ugyanis délelőtt ő és V. fontos ügyben jártak el: több mint egy évnyi kitartó keresgélés után végre megtalálta az ideális autót, amelyet aztán meg is vett. 28-án fogják neki házhoz szállítani a fekete Ford Focus Ghia-t, amelyhez olyan dolgok tartoznak, mint fűthető szélvédő, hazakísérő fény... Nagyon jól felszerelt kis autó, most már csak vezetnie kell. Márciustól alighanem kemény edzésben lesz része, az uram jóvoltából.

Nagy meglepetésemre vacsora utánra V. kocsmázást javasolt, de mivel a lányok csak hümmögtek, hogy nem ismernek semmilyen helyet a környéken, gyorsan a Harbour Bar-t javasoltam. Ez a bray-i kocsma állítólag az ország legjobb kocsmája, de bizonyos okokból eddig távol maradtunk a látogatásától. Alacsony, kisablakos, eléggé sötétnek tűnő épület, nem messze a kikötőtől, kiesik a turista útvonalból is.

Nos, a hely több apró helyiségből áll, van a "bar", ahol a magunk korabeliek iszogatnak, és a kocsma Cinders névre hallgató, nagydarab, vörös macskája alszik békésen egy fotelben. (Azonnal szerelembe estem.) Esténként - késő esténként, jegyzem meg - ír zenével szórakoztatják a nagyérdeműt. Aztán ott a lounge, ahol a fiatalabbak hangoskodnak, egy jókora asztal körül, s ahol mi is leültünk egy sör erejéig. Végül ott vannak a klubként működő, útvesztőként egymásra fűzött termek, ahol a szintén zenére éhes közönség gyűlik. Mármint alternatív, és modern zenére éhes alternatív közönség. Amikor a WC felé menet átóvatoskodtunk a helyiségeken, éppen egy fiatalka srác csúsztatgatta előre-hátra a lemezt a lejátszón, az én ízlésemnek elég vad hangokat csiholva ki belőle.

A kocsma kissé lepukkadt, turistáktól mentes hely benyomását keltette, jobbára idősebb helyiek üldögéltek a székeken - de láttunk kínai srácokat is sörözgetni. A falak tele képekkel, poszterekkel, ócskaságokkal. Többek között régi orosz plakátokkal, Sztálin idejéből. Nekem tetszett, kellően leharcolt, otthonos hely, de V. morgott, hogy nem lehet beszélgetni, mert hangos a zene, a többiek csevegése - de a kocsma részbe már nem volt hajlandó átülni. Így Trish-sel külön mentünk át, macskát babusgatni.

Igen jó kis este volt, jó volt hallani, hogy mindenkivel minden rendben, és továbbra is karnyújtásnyi távolságra tudjuk tartani magunktól a recessziót. Ugyan szombat délután Dublinban százezer elégedetlen közalkalmazott vonult fel tiltakozva a gazdasági nehézségek miatt, de ezt mi már csak az újságból tudtuk meg.

Az élet még mindig szép.

4 megjegyzés:

Gigica írta...

Szia,
hogy sikerültek ilyen szép gömbjöcre a kenyérkék? Formában sütöd őket?

kisrumpf írta...

Szia Gigica,

Nem kell hozzájuk forma. A 75 deka lisztből készült tésztából kelesztés után kinyomkodom a levegőt, majd négyfelé vágom. Egyenként a szélüket középre hajtogatom, jó alaposan lenyomkodva, hogy megközelítőleg kerek formát kapjak. Majd megfordítom, és egyenként az ujjaim közé szorítva (éppen hogy elférnek alatta), a tenyeremmel lenyomva a tésztát addig görgetem gyorsan egy irányba a deszkán, míg szoros kis gömböc lesz belőle, az alján kis csavarodásnyommal. Ha jól széttárod az ujjaidat, nem fog kicsúszni alóla, szép formájú, sima lesz. Mint amikor zsemlét csinál a pék. Nem tudom, érthetően írtam-e le? Aztán megint kel egyet, megkenem tojással, megszórom maggal, és mehet a sütőbe.

Pappito írta...

a kenyered tényleg észbontóan jól néz ki!

Most láttam csak, hogy a ponthuról ide jöttél, gyorsan megyek átirom a blogrollomban a cimet

meg megy a google readerbe is végre, akkor a gyárban is látom, ha van új poszt :)

kisrumpf írta...

Ó, kösz!

Na de a gyárban dolgozni kell, nemdenem? ;-)