2009. január 19.

Lelkizés

Az úgy volt, hogy megvilágosodásom támadt. Vagy pálfordulá-som volt, vagy mi. Egy napig próbáltam erről beszélni V.-nek, szünetekkel, kocsiban, vasalás közben, helyenként könnyekkel küszködve, mint egy rossz regényben.

Nem tudom nagyon részletezni, mert - ahogy az uram is mondta -, nehéz az érzésfoszlányokat megfogalmazni, de azért megpróbálom. Eredetileg nem akartam, félreértik majd, félremagyarázzák, orkok belém kötnek, s jönnek a megjegyzések a blogomra. De aztán ma volt egy szívenütős pillanatom. A főzéshez vettem elő a fűszercsomagot a hűtőből - friss petrezselyem és kakukkfű -, a nyitott zacskóból elővettem a kettőbe hajtott kakukkfűcsokrot, s letéptem néhány szálat. S mint mindig, mindent, ezt is az orromhoz emeltem. (Mindent megszagolok.) Kakukkfű, hideg a hűtőtől, fagyos illat, erős, élénk, eltéveszthetetlen - becsuktam a szemem. S hirtelen nem a konyhában voltam, hanem a Bécsi dombon, ahol mindig volt kakukkfű, igaz, kurta kis szárakon, de ugyanilyen erős illatúak. Te jó ég, akkora, de akkora honvágyam támadt. A Bécsi domb után (aminek, szégyen-gyalázat, a nevén gondolkoznom kellett kicsit). Egy villanásnyira honvágyam volt. Pedig állítom, hogy soha nincs.

Ugyanakkor Paul Simon orvul éppen azt énekelte a fülembe, hogy "there is a moment, a chip in time / When leaving home is a lesser crime / when your eyes are blind with tears but your heart can see / another life, another galaxy".

Kész voltam. Leültem bőgni. A főzés várhat. Megpróbálom leírni.

A reptéren volt, már álltunk sorban a beszálláshoz, mint a birkák. Megfordulok - magyar pult, bolt, feliratok. Hirtelen erőt vett rajtam valami ijedtség, hogy én ezt most mind magam mögött hagyom. Torokszorulás. Aztán a gépből a reptér látványa, a fények, a lepukkantnak tűnő kis autó, ami a lépcsőket viszi oda az érkező gépekhez. Hirtelen olyan sajnálat vett rajtam erőt, hogy miért ilyen lepukkant, ilyen használt, ilyen szegényes... (Mert nem automatikusan a kivilágított, világraszóló szépségű Vár és a Duna-part jut eszembe a Lánchíddal, ha Mao-ra gondolok. Az vesse rám az első követ...) A néni nyomta a szöveget az övekről, és hogy "ne-fújjuk-fel-csak-ha-már-a-gépen-kívül", én pedig nyeltem a könnyeimet, hogy hát izé, én most HAZA megyek, jajdejó, de EZT itthagyom. Ezt a szegény, lepukkant, elhasznált, megszürkült országot, ami - ugye - mégiscsak a hazám. Szülőhazám.

Nem rajongok ezekért a nagy szavakért, főleg, mert elhasználták őket (mint azt, hogy szeretlek, hazaszeretet, blabla, zászlókra tűzködik, és hasonlók), nem is tudom, hogyan írjam le, de egyszerre aggódtam érte (a szülőhazámért), sajnáltam, s dühös is voltam, hogy a fenébe ne lettem volna, hát miért nem lehet már jobban csinálni, amit csinálnak vele? Hiszen van mivel dicsekedni - dicsekszem is, de csak óvatosan -, csak a marketing pocsék. S miért nem csinálják jobban? Hogy mindenki tudja, milyen fasza kis ország ez, csak hát el van kúrva. Semmi kifogásom ellene, ha valaki az itt élő magyaroknak magyar boltot nyit, de vajon miért nem megy ez nagyban? Miért nem híresebb a magyar termék? Miért nincs az itteni Tesco-ban magyar alma, vagy krumpli, a skót vagy osztrák helyett? (Mindkettőt láttam már, nem légből kapott példák.) S akkor már mondhatok olyan közhelyet is, hogy makói hagyma? Borok? Fokhagyma? Kékfestő?? Miért nem dolgozik ezeknek az elhíresítésén (újra-híresítésén) valaki - nem pár ezer magyar, hanem sokkal többek javára? Miért az aggodalom fog el először, ha azt hallom egy ír ismerőstől, hogy Budapestre megy? Hogy jajistenem, mit fog szólni a hontalanok látványához, a városi park bokrai alján kartonpapírral körbevett vackokhoz, és jajistenem, csak ne tévelyegjen el a Határ útig (no, ott féltem). S hogy csak át ne verjék a hitelkátyájával.

Aztán meglep, amikor hazajönnek, mint Susan-ék, és Terry Levin-ék, és lelkendeznek (a mindenen szőröző Terry is, akinek egyébként egy Talpas nevű valaki az őse from Hungary), hogy de jó volt, hogy jót ettek, s igen, láttak koldusokat is, ellenben de szép volt az a Hősök tere, és a hatalmas folyó a hidakkal.

Az uram mondta, hogy egy nemzedéknek kell szemléletet váltani, s azt mi már nem érjük meg. Eddig minden mindenkié volt, most pedig mindenki a saját zsebébe gyűjt. Az is, akinek aztán igazán nem kellene. Kellene, hogy az emberek magukénak érezzék azt, ami körülöttük van, s a gondosságuk ne a kapuig tartson. A politikusok ne meggazdagodni akarjanak, hanem tenni is valamicskét. (Naiv vagyok?) Hogy egy kicsit mindenki jobban odafigyeljen dolgokra. Pl. hogy ne csak a ház és a kapu között szórják fel a járdát homokkal, ha csúszik, hanem mondjuk, egy kicsit a kerítés túloldalán is, netán a következő házig. Segítve a többit. "Going an extra mile" - mondja az ír.

Persze, szememre lehet hányni, könnyen érzékenykedem innen, a messziből, a gázzal szépen fűtött lakásból. Elismerem, tényleg könnyű. De most már valahogy nem látszik olyan elképzelhetetlennek, hogy egyszer hazaköltözzek V.-vel. Nem tudom megmagyarázni - akárhogy is boncolgatom -, az érzéseimet, de szombat este, a ferihegyi reptéren (hopp, megúsztam az újabb sztrájkot) megint megszerettem a szülőhazámat. S amint módomban áll, (megint) fel fogom szórni a szomszédomig a házam előtt a járdát.

1 megjegyzés:

Horasz írta...

nagy egyszeru megmagyarazni a miertet. 1640-ben a Cronwelli haboru kezdetevel, angliaban elkezdodott az alkotmanyos jogokert zajlo kuzdelem, a kiralysag es a feudalis gyakorlat megdontese. Az 1700-as evek elejere, kereskedelmi es egyeb jogok illettek meg a polgarokat, stb. 1642-t sok tortenesz az ujkor kezdetenek szamitja.

Ezzel szemben 1848-ban azert harcoltunk, hogy a nemesek is fizessenek hidvamot a Lanchidon, illetve legyenen bizonyos alapveto emberi jogok (ugy a nagy francia forradalom vivmanyai, csekely fel evszazad kesessel megerkeztek).

1642 es 1848 kozott 206 ev kulonbseg van. Ennyi a szimpla magyarazat, 200 ev kesesben vagyunk gondolkodasmodban, hozzaallasban, and so on....

H.