2008. december 29.

Még mindig jár az agyam

Csakis és kizárólag Imma hibája, hogy egy nap alatt kétszer is leülök blogolni. Ő írt, nekem erről eszembe jutottak dolgok, amiről neki is eszébe jutott egy és más, s erre nekem megint meglódult az agyam tortasütés közben... Virtuális csevegés, neten, blogokon edzett "társalgás", társ nélkül. Hangosan gondolkodom.

Kissé irigylem a közösségért, ahová indul. Ahol majd segítik, ahol máris kötött haveri kapcsolatokat. Hogy hosszú vagy rövidebb életűeket, nem számít, lényeg, hogy lesz kihez fordulni, ha elakadnak. Csak kissé irigylem ezért, talán azért, mert már nem vágyok haverkodásra, beérem poénkodó/drukkoló/elmélkedő megjegyzésekkel ott, ahol ők is előfordulnak, s ezzel egészen kicsikét része vagyok az eseményeknek - s talán azért sem irigylem, mert nekünk is volt ilyen közösségünk anno, szét is esett, szerintem ahogy az várható ilyen, hol a szükség, hol az alkalom szülte ismerettségeknél. Van, ahol ezek fennmaradnak, sikeresek, mert olyan összepasszoló emberek jönnek össze, van, ahol mint nálunk, néhány év után elhal, megtörik a lendület.

Az egykor megismert magyarok közül ma alig 2-3 van, akit barátnak mernék nevezni. Akivel lelki közösséget is találtam, s nem csak arról tudtunk beszélgetni, mit hol érdemes venni. Ahogy egyre magabiztosabbak lettünk a "kint" létünk során, úgy lettünk egymástól egyre idegenebbek. Más lett fontosabb, mert az elején, a "hol lakjunk, mit dolgozzunk, hol vásároljunk" kérdéskör kimerítése, kitapasztalása után az embernek kiakultak a saját kis szokásai, szűkültek az ismerettségi körei, aszerint, hogy kivel érezte magát igazán jól, kivel volt közös az érdeklődési köre, s már nem hívott meg mindenkit, csak azért, mert magyar. A megismert lakótársaknak sokat köszönhetek: Zita, ki később legjobb barátnőm lett, szerezte első munkámat Enniskerry-ben. Dávid hajlandó volt megkóstolni főzési szárnypróbálgatásaim eredményeit. Szilvi és Miki fordítási munkát adott (és könyveket kölcsön). Viktor elvitt bennünket vásárolni a kocsijával. Péterékkel sokat kirándultunk, először együtt béreltünk kocsit, és Péter vezetett, majd, mikor V. is levizsgázott, s autóra tett szert, büszkeségével, Pogival, az öreg Peugeot-val jártuk az országot, négyesben. Péter, Mónika, a barátnője, és mi. Lacától és Katyától folyton irigyeltem az ügyességüket, Katya remek köménymagos kenyerét, és hogy apróságokból miket tudott alkotni. BMiki kihozta a szeretett takarómat, amikor autóval kiköltöztek egy fél évre. Hajni olyan chilis babot csinált nekünk, hogy ihaj. Karesz mindig jó alaposan megfontolta, mit vesz a pénzéért, V. sokszor hallgatott rá, ha valamilyen elektronikus dolgot vett. Később esküvői tanúik voltunk, s ma is büszke vagyok rá, hogy sikerült meglepetést okoznom nekik az esküvői ebéd helyszínével.

Mindenki tett mindenkinek apróbb szívességeket, mindenki mindenkivel viszonylag jóban volt.

Voltak nagy palacsinta partik, kártyázós összejövetelek, amikor tele volt a konyha, a kert, a nappali. Hol nálunk, hol másnál, ahol elfértünk. A csúcspont számomra Botond barátunk búcsúpartija volt, amit a szép időnek hála, a kertben tarthattunk - sokan eljöttek, sok új arc is volt, ha jól emlékszem, 24 vagy 27 fő. Onnan kezdve everything went downhill. Már azelőtt is ment a pletyi, ki kedvel kit, ki-kivel jár össze. Az Oracle-osok nem haverkodtak a Gyárbeliekkel, a Gyárbeliek húzták a szájukat az Oracle-os társaság láttán. Pedig még Ír-Magyar Kultúrális Társaság is alakult, volt kezdeményezés, erőlködés, majd elhunyt, borítsa feledés.

A népes magyar társaság kezdett darabokra hullani. A végén már csak V. volt egyedül magyarként a Gyárban, amíg meg nem jelentek a marketingesek, akiket ma sem ismer, és nem is kíván megismerni. Zitát és Dávidot, Mapetéket, Kareszéket és B.Mikiéket a Gyár központjában lehet ma fellelni, Redmond-ban. Péterék Budapesten. Szilvi, Botondék szintén. Miki pedig ki tudja hol, elvileg elég sűrűn fordul elő a Himalája egyes lejtőin*. Mi pedig itt, Bray-ben. Az Oracle-féle társaságról nem tudok, a Társaság régi elnöke Dél-Afrikában él férje és kisfia oldalán. A már emlegetett Lacáék egy kanadai kanyar után ismét Új-Zélandon.

Valószínűleg nem ez a természetes útja egy magyar társaság szétesésének, de ez is egy volt a sok sztori közül. Megismerkedtünk, haverkodtunk, barátságok születtek, sőt, szerelmek, akadtak muszájból összetartozások, majd megerősődő vagy éppenséggel széteső kapcsolatok. Beszélgettem olyan, a világ más tájára kerül magyarral, aki ugyanilyen történetről számolt be. Lehet, hogy így természetes, de valószínű, hogy nem.

* 2009. január 25. Ma kaptam ismerőstől értesítést, miszerint Miki már nem a hegyeket járja, hanem Bp-en él, s barátnőjével ikreket várnak.


***

Az is közvetve Immának köszönhető, hogy nosztalgiázva megint beleolvastam az útinaplómba, amit Új-Zélandon írtam. Amúgy mindig van valami apróság, ami az útra emlékeztet. A múltkor kattogtatok egyik délután, s lám, éppen a Lion Man megy a tévében. Az első sorozat. Sokadik ismétlés. S éppen azt a leányzót veszik fel alkalmazottnak, aki nekünk a túrát tartotta. Csak nehezen álltam meg, hogy fel ne hívjam V.-t a Gyárban, hogy "Képzeld! Képzeld...!". De valahányszor kinézek a kertbe, a páfrányfánkra, eszembe jut, miket láttunk. Trip of a lifetime. Aaaaaa. Nagyon jó volt, de én turistaszemmel láttam az országot. Biztos egy csomó, bosszúságot okozó, a mindennapi életet nehézzé tevő aprósággal nem találkoztam. De a már ott élők blogjaiból, és saját tapasztalatainkból az szűrődik le, hogy az ország köszöni széppen, remekül működik. Remélem, bejön a számításuk.

***
Ma megsütöttem Willie csokoládé tortáját, ami valamilyen rejtélyes okból cloud forest chocolate cake névre hallgat, vagyis szó szerinti fordításban "felhő erdei csoki torta". A cloud szó egyértelműen a torta kissé piskótás, lisztmentes mivoltára utal. Amikor elkészült, és óvatosan megnyomogattam, halk pisszegésekkel engedte ki magából a levegőt, így hamar abba is hagytam a tapogatását. Rendkívül tömős torta, szerintem egy elegáns parti záróakkordjaként szolgálható csak fel, igen vékony szeletekben, fogyókúrájukat felelőtlenül feladó hölgyeknek. Valami kissé fanyar borral, hogy a torkunkban megülő kissé kesernyés ízt le tudjuk mosni. Ez egy igen súlyos darab.

Kell hozzá:

180 g Willie kakaójából, de nyugodtan használhatunk 85 %-os kakaótartalmú Lindt-csokit. Lényeg a minél magasabb kakaótartalom. Reszeljük le a csokoládét a könnyebb olvaszthatóság érdekében
250 g puha sótlan vaj
125 g kristálycukor
50 g félbarna cukor (light muscovado sugar)
6 tojás
100 g őrült mandula

A sütőt melegítsük elő 160 fokra. Egy 25 centis csatos tortaformát vajazzunk ki vékonyan, és béleljünk ki sütőpapírral. (Mivel ilyen nem volt, 23 centiset használtam. A torta kb. 5 cm magas lett.) A lereszelt kakaót (csokit) a vajjal, a kristálycukor felével és a barna cukorral együtt tegyük hőálló tálba, és helyezzük csendes forrásban lévő víz fölé, hogy megolvadjon.

A tojásokat a kristálycukor másik felével verjük addig, amig a keverék háromszorosára nem dagad. (ehhez egy erőteljes habverő használata ajánlott.)

Amikor a kakaó (csoki), a cukor és a vaj elolvadt, keverjük hozzá az őrült mandulát. A keveréket adjuk a tojásos habhoz, és óvatosan keverjük simára. A tojáshab úgy a felére fog összeesni.

Öntsük a formába, és 25 percig süssük. Ez a 25 perc akkor 25 perc, ha az ember valóban 25 centis formát használ, nekem 45 perc alatt sült meg a torta a 23 centis formában.

A recept a torta bevonásához 500 ml sűrű tejszín, 150 g kristálycukor és további 180 g reszelt kakakó (csoki) egybeolvasztott keverékét ajánlja. Ez kérem, az emberiség ellen elkövetett vétek. Ehelyett a szokott bevonatomat, 200 ml sűrű tejszín és 225 g 35 %-os csoki keverékét használtam, leheletnyi rumaromával (mert nincs itthon ízesítőként felhasználható tömény), amit éppen hogy csak felforraltam, majd hűlni hagytam, nem túl türelmesen. Még elég folyósan öntöttem a kissé megráncosodott torta tetejére. A torta negyedét szolgáltam fel magunknak. Hogy ki fogja megenni a maradékot, nem tudom. Lehet, hogy az elkövetkező napokba majd mi, apró falatonként. Igen-igen-igen tömős. Akkor dobjuk be desszertként, ha sok vendég van, de nem akarunk nagy tortát készíteni.

Amúgy a legnehezebb munka a kakaó lereszelése volt. A súrlódás miatt valahányszor megemeltem a műanyag edényt, ezerfelé szálltak a csokipelyhek, főleg rám. Próbáltam leföldelni magam, akkor jobb lett a helyzet, de még így is elég sok csokit söprögettem össze a tálon kívülről. A fene sem gondolta volna, hogy egy ártatlannak kinéző torta megsütése során az embernek ilyen gondokkal kell megküzdenie.

1 megjegyzés:

Pukekó Tamás írta...

arról a páfrányfáról a kertben, lehet kérni képet? Hogy sikerült odavarázsolni? Igazi kuriózum lehet az odaát...