"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

Amikor még tavasszal szóba került a festés, színes falakról álmodozva elmentem egy közeli, ír gyártmányú festékeket, kellékeket áruló boltba (mondván, támogassuk a helyi ipart), hogy kinézzem a kívánt árnyalatokat. Mondanom sem kell, a különböző Pinterest-en lelt ötletek és álomszép lakásbelsők eléggé el tudják kápráztatni az embert, amikor színt választ, de sikerült hamar eldöntenem, mit szeretnék. Amikor említettem az eladónak, hogy jön a festő, akkor csodálkozva kérdezte, miért nem csinálom a festést én magam? Néztem rá nagy szemekkel, mint a sövénybe szorult tehén, hogy ezt hogyan gondolja, mire  biztosított is róla, hogy az egész dolog nagyon egyszerű, csak jó eszközök kellenek hozzá, például itt van ez a szögben levágott szőrű ecset, ezzel kihúzom a sarkokat, falszéleket, a többihez ott egy jó henger... Gyerekjáték. Egészen belelkesedtem, s elsőnek vittem is haza a festékmintáimat, ahol aztán V. határozottan közölte, hogy szó sem lehet róla, majd Róbert megcsinálja, mert...

Most már hivatalosan is ősz van. Eljött a sötétben kelés időszaka, a korai sötétedés, a nem-tudom-mit-vegyek-fel időszaka, amikor az ember reggel fázik, délben izzad, este pedig magára húz egy takarót tévézés közben. Már színesednek a fák, vöröslenek a vadszőlőkkel borított kerti falak. Esik. A virágaim a fáradás jeleit mutatják, kivéve azt a délszaki növényt, amire először a Pireneusokban csodálkoztam rá, s amelyik - mióta kiraktam a nappaliból - meglepő energiával fejlődik, s rengeteg virágot hoz, s ezek még csak ezután fognak kinyílni. Dipladenia a neve, most, hogy rákerestem, találtam meg, hogy magyarul brazil tölcsérjázminnak hívják. Úgy látszik, hiba volt folyton bent tartanom, félve az elfagyástól, mert azóta lódult meg igazán, mióta kitettem a napos fal elé. Azt remélem, ha a Pireneusokban kibírja, akkor talán a téli ír éghajlat sem fog neki megártani. Vagy igen, s akkor kezdhetem a nevelését előlről. (Öt éve autóztunk oda-vissza végig a Pireneusokon. Jönnek fel a régi kép...

Nagy meccs volt ma, Mayo megye csapata játszott Dublin ellen, az országos bajnokság döntő játszmája, írfoci meccs volt. Soha nem voltam írfoci-rajongó, nem úgy, mint Trish barátunk, aki a legtöbb Clare-meccsen kint van, csuklóján a megye színeit viselve, fonott szalagon. Igazából nem is tudom, hogy valóban drukkol-e nekik, vagy csak a megyéje iránti lojalitásból teszi, mindenesetre ha Clare játszik, Trish aznap biztosan nem ér rá. Akarva-akaratlanul is észre kellett vennünk, hogy valami nagy döntő készül, mert ahogy nyugaton jártunk a Wild Atlantic Way-en való pár napos tekergésünk során, alig értünk be Mayo megyébe, feltűnt, hogy majdnem minden zöld-piros szinű. Nem túlzok, minden ház, bolt, farm- vagy birtokbejárat, üzletkirakat, egyéb útszéli tájékozódási pontok, vagyis MINDEN fel van lobogózva, vagy a hurlingcsapatot éltető táblák vannak leszúrva az út mentén, amelyen különféle üzletek és vállalkozások küldenek lélekemelő és buzdító üzenetet a megyei csapatnak. Még egy nagy fo...

Éééééés... szeptember! Innentől kezdve sűrű lesz az élet, iskolakezdés, Halloween, s azután - suttogva mondom - Karácsony. Már megkaptam az első karácsonyi megrendelést, december elejére, a fodrászomtól. Nagyon szeretem, ha valaki ennyire előre gondol, az én dolgom is könnyebb ettől. Múlt péntek reggel már érezhetően sűrűbb volt a forgalom, a boltban a nyári reggeli pangás helyett iskolai egyenruhás lányok sürögtek, keverve a közeli fiúiskola diákjaival, vették a kis kajájukat, csicsergés, térdig húzott kék zoknik, tömeg a pénztáraknál, néhol kis csoportokban kamaszos lelkendezéssel örvendeztek egymásnak a nyári szünet után. Amikor jöttem haza a városból, szállítás után, a szemközti sávok végig tele voltak autóval. Araszolt a nép a munkahelyek felé, kicsit korábban, hogy az iskolai forgalom ellenére beérjenek időben. S ugyan reggel kicsit csípősebb már a levegő, s V. lassan-lassan sötétben kel, de rá pár órára már megint kellemesen langyos az idő, süt a nap, vagyis... jobbára ...