A keyring, a pencil and a hologram

Vasárnap koránkelés, hajnali autózás a reptérre, parkolás a long term car park-ban, ahol vagyonért mérik a helyet, aztán irány a reptér. Az Európa-szerte elkövetett kiber támadás miatt nem kellett feladni a kicsike csomagomat, vihettem magammal a gépre. Fájdalommentes repülés után megérkezés a fővárosba... Fura volt nekem Berlin, szétterülő, nagyon lapos, zöldövezetekkel, s működő tömegközlekedéssel. Választhattunk, milyen módon jussunk be a városba, ahol már javában futották a maratont, többek között Évi is, akinek drukkolni jöttünk. 

Végül egy emeletes vonatra esett a választásunk, az indult leghamarabb. Egy kedves, utazási irodai alkalmazott magyarázta el, hogyan jutunk be vele a belvárosba, s hol szálljunk át a metróra. Sántikálva másztam fel a felszínre, egyből a Brandenburgi kapunál, ott volt a finis. V. ömfeláldozóan húzogatta maga után a hátizsákjával súlyosbított kerekes kisbőröndömet, amire még Tokióban tettem szert, mert kellett az extra hely az összevásárolt cuccoknak. 

Kerengtünk egy darabig a befutókat figyelve, s megcsodálva az okos rendszert, amivel a futók megzavarása nélkül tudták átterelni a gyalogosokat az útvonal egyik feléről a másikra. Ahol meglepő módon egy Charlie Kirk-nek felállított rögtönzött emlékhelybe botlottunk, rengeteg virággal és gyertyákkal, egybemosva az ő merényletét annak az ukrán menekült lánynak a tragédiájával, akit a vonaton szúrt le egy elmebeteg fekete. 

Mivel Évinek még hátra volt egy óra futás, a közeli hotel teraszán néztünk helyet, s ott ettünk, ittunk, amíg el nem jött az idő, hogy kiálljunk a korláthoz, s elcsípjük Évi befutását. Szegényem, nagyon meg volt hatva, a szokásos széles mosoly helyett most könnyes szemmel és kissé torzult arccal futott be, én pedig elbicegtem, megkerülve a Reichstag (Bundestag) épületét, hogy a találkozó helyről a rengeteg fáradt futó közül begyűjtsem őt, s együtt menjünk el a szállásra. Rengeteg ember várakozott lent a metróban, sokan éremmel a nyakukban, vagy maratonos dzsekiben, nekik ingyen volt az utazás a rendezvény napjai alatt. 

Szállásunk egy meglehetősen érdekes Air B and B volt, ugyanis Kreuzberg egy csendes, fáktól és többemeletes lakótömböktől szegélyezett utcáján egy földszinti bolthelyiségből lett kialakítva. Szolíd berendezés, de a célnak megfelelt. Parányi fürdő... A zuhanyzóba V. hogyan fért bele, nem tudom, nem voltam tanúja annak, ahogy belépve óvatosan magára hajtogatta a zuhanyzó középen megtört műanyag oldalfalait. Aminek ráadásul nem volt teljes a szigetelése, így tetemes mennyiségű víz folyt ki a padlóra, amit aztán nehéz volt felitatni a parányi felmosóruhával. De az ágy kényelmes volt, s még azt is megbocsátottam nekik, hogy reggel eléggé jól kivehetően hallottam az szomszédokat beszélgetni a falon túlról, s tudtam, hogy arabok, mert a V-től tanult egyetlen arab szót meghallottam a társalgásuk közepén.

Évivel aznap este egy görög vendéglőben ünnepeltük a sikerét, 169. lett a korcsoportjában, ami kb. 1000 nőt jelent. Meglepően széles volt a választék vegán kajákból ebben a sürgő-forgó vendéglőben, így mindenki talált magának finom fogást. Vacsora közben amerikai nők egy társasága érkezett, egyikük nyakában éremmel... Megtapsoltuk, cserébe ők is gratuláltak Évinek, s a helyiséget egy pillanatra belengte a szeretet és a béke... Amiből elég nagy hiány van most az óceánon túl, Évi választott hazájában.

Aztán hamar ágyba kerültünk, mert Évi hajnali 3-kor indult Frankfurtba, majd Seattle-be. Mi visszaaludtunk, miután búcsút vettünk tőle a remekül működő FreeNow appon át rendelt taxinál. Még soha nem kellett taxi appot használnunk, de Tokioban megtanultuk, hogy ez mennyire hasznos. A kocsi öt perccel korábban érkezett, s rekordidő alatt vitte ki barátnénkat a reptérre, ahol még mindig tartott a kiber támadás miatti felfordulás.

Volt Berlinben másfél napunk, főleg nosztalgiázásra. A reggelihez találtam egy kellemes kávézót, ahol már a köszönésünk után angolul szólt hozzánk a fiatal pincérnő, pedig próbáltam nagyon németesen hangzani. A cortado-ja igazán finom volt, s a reggeli fogások kiadósak.

A 49 évvel (jaj) ezelőtti útból nagyon kevés dologra emlékeztem, s mivel bicegve nem akartam mászkálni, elmentünk egy hop on-hop off buszos városnézésre, ami megmutatta a legfőbb nevezetességeket. Fájdalmasan lassan haladt a busz, sűrű volt a közlekedés, nagyon sok helyen építkezés folyt ki az útra, s kerülgetni kellett a parkoló autókat. Megbeszéltük, hogy az egykori DDR múzeumra vagy az ottani Terror Házára egyikünk sem kiváncsi, vannak emlékeink azokból az időkből. Láttunk több Trabant-ból álló kocsisort, amelyek szintén turistákat vittek. 

Rengeteg fotót készítettem a látványosságokról, a falmaradványról, a művészek által kifestett falrészletekről - s a Tiergarten közepén álló magas oszlopon álló aranyoztt szoborról. Gyakorlatilag a maraton útvonalán ment végig a turistabusz.

Ami azonban nagy csalódás volt, az az, hogy a Pegamon Múzeum évek óta zárva van, s még több mint egy évtizedig zárva is lesz, esélyem sem volt, hogy a gyerekként megcsodált Istár-kaput megint megnézhessem... Elképesztően gyönyörű, már gyerekként is lenyűgözött állatmotívumaival, csodaszép élénk kék színével, méretével... Nos, nem látogatható, s Németországban élő etnográfus barátnőm szerint talán még az is elképzelhető, hogy mire a múzeum újra kinyit, addigra visszaadják a kaput Iraknak...

A kora este a világháborúban elpusztított európai zsidók emlékművénél ért minket, ahol a sok iskoláscsoportot próbálták megzabolázni az őrök. Sétáltam egyet a kövek között, várva  a lehetőségre, hogy ne legyen a közelben rohangáló, kacarászó kamasz, s sikerült egy olyan fotót készítenem, amin nincs ember, csak az ég felé törő kövek és a sor végén egy sárgába hajló fa. 

Az este aztán a Potsdam téren ért bennünket, ahol eredménytelenül próbáltam olyan konyhaboltot találni, ahol volt kiszúró. Az eredménytelen bevásárló központban való kerengés után egy bajor étteremben ettünk, s onnan már nem volt messze a szállás. 

Másnap aztán pakolás, lassú araszolás a már ismert kávézó felé, de sikerült egészen másfelé menni, mint amire emlékeztem. Ahogy vénülök, úgy leszek egyre kevésbé homing pigeon, bosszankodtam is, hogy V.-nek a hülyeségem miatt milyen messzire kellett húzogatnia a csomagot. Kifulladva megérkeztünk, reggeli, aztán jött a mit kezdjünk magunkkal a repülő esti indulásáig kérdése.

Végül egy hajós városnézés mellett döntöttünk. Kétnyelvű vezetés, a folyó melletti épületekről érdekes történeteket mesélt az idegenvezető, miközben páran söröket és koktélokat ittak. Most már láttunk régi épületeket, amiket nem romboltak le a bombák, s megismerhettük az egyik neves kávézót is, ahova a hajótúra után visszamentünk. A sütemény finom volt, de a cortado valami egészen sajátságos értelmezésű változatban érkezett: vastag sürített tej réteg ült a kávé- és a tejréteg alatt, ihatatlanul édesség téve a kávét.

A közelben ott volt a Friedrichstrasse állomása, onnan vonatoztunk ki a reptérre, ahol kezdődött a várakozás, és a kibertámadás miatti tortúra. Kínszenvedés volt. Kézzel megírt csomagfeladószelvény mindenkinek, hosszas, kínosan lassan araszoló sorok a biztonsági ellenőrzéskor, ahol a 6 vagy 7 kapu helyett csak 3 volt nyitva, mert gondolom, a szakszervezet sipákolt volna, ha berántják a dolgozókat egy extra műszakra. Valamilyen rejtélyes okból a hangosbemondó arra kérte az embereket, fáradjanak át a 400 méterre lévő másik terminálra, mert ott gyorsabb az ellenőrzés. Átfáradtunk. Egy frászt volt az. Ráadásul nekem vissza kellett bicegnem az egyes terminálra, mert onnan indult a gép. Ahol megint csak le akarták ellenőrizni az útlevelemet, de akkor már elvileg zárt a kapu, úgyhogy némileg habzószájazva és a  kétségbeesettség könnyeivel a szememben kértem, engedjenek már át soron kívül. Átengedtek. S újabb bicegés, összeszorított fogakkal, elátkozva a repteret izzadtan estem be a megfelelő kapuhoz... Ahol késtünk a beszállással egy órát... Megint jól jött a Japánban vett mentolos kendő, hamar lehűltem, s megszáradtam. 

V. már régen úton volt Budapest felé, amikor én is felszálltam. Éjfél előtt értem Dublinba, s annyira igyekeztem lefelé a gépről, hogy kedvenc rókás derékpárnámat otthagytam az ülésen, s azóta nyoma veszett. Remélem, akárkihez kerül, szeretettel használja.

S mi ez a kislista címként? A mellettem ülő idősebb apa-fia páros megbeszélték, ki mit vett a híres TV-torony meglátogatásakor. Az apa - reszelős hangú, meghajlott hátú bácsika - ezeket sorolta fel, s a felsorolás valamiért megragadt a fejemben.

***

V. szerdán még tudott beszélni az édesapjával az otthonban, de ő nem volt már jó állapotban. Tüdőgyulladás. A nővérek V.-t nem kecsegtették semmi jóval. Csütörtök reggel aztán ébredéskor az sms fogadott, hogy apósom meghalt az éjjel. 3 évvel majdnem napra pontosan anyósom után.