2020. december 30.

Év vége, végre vége!

Ha innen nézem, akkor jó, ha vége, ha onnan, akkor nem... Semmi sem fehér vagy fekete.

Jó, hogy vége, mert Apu átesett az utolsó kezelésen. Éppen a születésnapomon, s semmilyen mellékhatást nem tapasztalt, semmilyen tünet sem maradt meg, hurrá. Januárban állapotfelmérés, aztán jön a hogyantovább.

Nem jó, hogy vége, mert igen jó dolgok történtek velünk. Láttam Bécsben a netsukéket, s rá két napra állampolgárok lettünk, az utolsó adag újírrel együtt, mert akkor már közeledett a vírus és a lockdown. Az állampolgárságnak eddig annyi haszna volt, hogy feliratkozhattunk a szavazólistára, s kaptunk karácsonyi üdvözletet a helyi képviselőktől, ami szokás szerint (mert semmi sem fekete vagy fehér) vagy felháborodást vagy örömöt váltott ki a helyiekből: "minek erre pénzt költeni, amikor..." Vagy "ah, de kedves, köszönjük". Tekintve az idei üdvlapok szegényes felhozatalát, kiraktam a kandalló elé, dekorként.

Útlevél még külön harc lesz, mert a magunkfajtáknak nem megy az online útlevéligénylés. Igazolni kell rendőri aláírással, hogy mi vagyunk mi, be kell küldeni az eredeti papírjainkat, ami ellen berzenkedem kissé, de... A lockdown miatt most amúgy sem dolgoznak fel útlevéligényeket, úgyhogy ez jövőre marad.

Utazni nem tudtunk, mint ahogy más sem, de voltunk Budapesten és Sopronban két hetet, maszkban, távolságtartva, megtapasztalva az augusztusi hőséget, s örültünk, mert sikerült menni, szülőkkel találkozni akkor, amikor éppen két hullám között volt a két ország. Azóta itt a harmadik, és megint lockdown. De lehetett autózni a felvidéken, lápok és hegyek, vízesések között, erdőcskékkel és hangával borított lankák mellett.

Jó, hogy vége, mert várakozással lehet nézni a vakcina hatása, a remélhetőleg újra megnyíló utazási lehetőségek elé. V. számítása szerint az utolsó adagban kerülünk sorra, ami a vakcinát illeti, így szeptember előtt nem utazunk sehová. Az írek augusztusig ígérik beoltani az utolsó sávba eső embereket.

Kát, hogy vége, mert ennyire jó évet még nem zártam, ha az utolsó fél évet nézzük, rekordbevételem volt, hála főleg a maszkos mézes emberkéknek, amelyekből nem bírtam eleget sütni. Vajon januárban is ekkora lesz irántuk az érdeklődés, vagy kezdjek el olyat gyártani, ami injekciós tűt tart a kezében?

Kár, hogy vége, mert olyan sok mázlinak, véletlennek és szerencsének voltunk tanúi ebben az évben, hogy szinte röstellem magam, ebben a nagy pandémiában, ahol annyi embert betegség és balszerencse, tragédia ért. V. szerencsés, habár elég stresszes csoportváltása, ami után olyan helyre került, ahol végre értékelik a tudását. A kapóra jövő boilerajánlat. Nino, az álomautó. Kenyérsütésem ötlete a telepieknek, s az új kliensek megszerzése. Munka akkor is, amikor minden bevételi forrásom kiesett. Új kenyérfélék kipróbálása, bevezetése, sikere. A piac újra kinyithatott nyáron, s kapott egyfajta új lendületet, s végleg kiderült, ki az, akire ott számítani lehet, ha extra órákat kell beleölni a nyitvatartásba. Az új telepek házai megteltek, s a fiatal családok közül most is sokan jönnek a piacra.

Két kedves gesztus is ért: kaptam egy haikut a kenyereimért, s valaki az év egyik fénypontjának nevezte őket, s a gyerekei rajzoltak nekem Halloween-ra és Karácsonyra is. Az egyik képen Bread Monster van, remélhetőleg nem engem neveztek annak, haha! S a kissrácok versenyt futnak az ajtóig, hogy ki vehesse el tőlem a veknit. 

Jó, hogy vége: a piacon két embert vesztettünk el, nem covid miatt, egyszerűen csak nagyon idősek, betegesek voltak már. 

Több, mint egy évtizeddel ezelőtt, egy ismerős javaslatára olvastam bele egy igen érdekes blogba, majd maradtam, és követtem egy Wyoming-i kojot sorsát. A kojot elvesztette a szüleit, és egészen pici korától kezdve egy nő nevelte fel egy farmon. Erről írt főleg, de nem csak a kojot életéről, hanem a farmról is rendszeresen beszámolt: nagyon jól ír, továbbra is követtem/követem. Már hetekkel korábban írta, hogy az állat gyengül, kevesebbet mozog, úgy érzi, nem marad vele már sokáig. Aztán jött a hír, hogy csendesen, békésen elaludt a kojot örökre. Kibőgtem a szemem. Úgy éreztem, egész életét végigkísértem, távoli olvasóként, szokásommá vált minden nap a blogra kattintani, várni az újabb írást. Nagyon szíven ütött, ha nem is annyira, mint a szép és mulatságos Instagrammal rendelkező izlandi/magyar macska, Pál Dánielsdóttir, the mousekeeper váratlan halála. Szerencsére a kojotról szóló könyvek itt maradtak nekem, akárcsak a fotók Pálról. Lehet, ez másnak megmosolyogtató, de engem nagyon meg tud viselni kedvenceink, mások kedvenceinek távozása. Főleg, ha annyira hozzánőttek az emberhez, mint ők. 

Jó, hogy vége, mert eddig (kopp-kopp-KOPP) megúsztuk a vírust, s tegnaptól oltják az embereket, kezdve a kórházak személyzetével és a páciensekkel. Utána jönnek az idősek otthonaiban lakók és a 65 éven felettiek. S valahol a sor végén mi, úgyhogy bring it on, 2021!

Jó, hogy vége, mert lehet megint utazást tervezgetni. 

Kár, hogy vége, mert azért nálunk, személy szerint jól mentek a dolgok, például csoda? szerencse? folytán V. holnapra kapott egy valaki által lemondott időpontot, hogy még a Brexit és a VRT (Vehicle Registration Tax) összegének megváltozása előtt, az utolsó percben át tudja iratni a kocsit a nevére, s kap ír rendsszámot. Igaz, hogy ehhez holnap reggel hajnalban Galway-ba kell száguldanunk, hogy irodanyitásra ott legyünk, de akkor is, ez igen jelentős megtakarítást jelent. Igazi sikeres évzáró húzás!

S kár, hogy vége, mert van néhány magam előtt hempergetett projekt, amire sem idén, sem azelőtt nem szántam időt, lásd kert, amely továbbra is dzsungel, van pár meg nem kötött pulcsi, pedig fonalam aztán rengeteg van.

S jó, hogy vége, mert lehet sütiötletelni, Bálint-napra, Húsvétra, reménykedni benne, hogy visszatérünk Level 3-ra, s akkor már szállíthatnék házhoz, megyén túlra. 

S mivel a számok még mindig mennek egyre feljebb, s telnek a kórházak, ezért a zárószó az a két szó lesz írül, amit a legtöbbször dörgölnek az emberek orra alá, tévében, plakáton, főút feletti neon kijelzőn:

Fán abhaile!

Maradj otthon! (kivéve, ha átíratásért kell menned az ország másik felébe...)

2 megjegyzés:

Bodzás Vendégház írta...

Nagyon köszönöm neked ezt a pozítív felhangú posztot, kevés ilyen jön szembe az emberrel az idei évben.
És én is elmondhatom, hogy jó évünk volt, pályáztunk-nyertünk, felújítottunk, megújultunk, sokkal több vendég volt, mint előző évben, még a mostani másfél hónapos kiesését számítva is. Tudtunk szolgáltatást bővíteni, erre lesz kereslet, ha újra indulhat a vendéglátás. Eddig minket is elkerült a kórság - talán szerencsésebb helyzetben vagyunk itt vidéken, szűken-magunkban. Éljük az eddigi életünket, élelmiszerre fejlesztünk - ha bármi drámai jönne, ennivaló készlet legyen egy darabig.
Kell tennünk a közért, a jövőért, aprókat, egyénenként és közösségekben gondolkodva. Bízunk a jövőben:)) Szeretettel: Zsuzsa

kisrumpf írta...

Nagyon örülök, hogy sikeres évetek volt a pandémia ellenére! Remélhetőleg a jövő év is ilyen lesz.