Szeptember

A madárének megváltozása mellett alighanem a közeledő őszt jelzi az is, hogy a telep bejáratánál lévő fákon egyre több a sárga levél, és a hátsó kertünk páfrányfája tavalyi levei olyan gyorsan barnultak kemény, karcolósan durva karmokká, mintha belülről ölné valami. De ez csak a szokásos évi folyamat: az idei levelek üdezöldek, a legélénkebb zöld folt hátul. Alatta pedig már kicsi foltokban nyílnak a ciklámenek, azok  cserepesek is, amiket a piac eladásakor kaptam Willie-től, aki ott már nem tudta eladni őket. (Ez a Willie, nem a postás Willie, hanem egy másik, hatalmas kertttel rendelkező tagunk, akivel sokat beszélgettem családom német örökségéről, mivel az ő felesége is német származású.)

Ugye, tavaly elég hangosan sírtam amiatt, hogy a szomszéd gyerekének labdája telibe találta, s derékbe törte azt a fuksziát, amit a postás Wilie-től kaptam, ami évek óta aprócska növényként fásodott egy nagyobb edényben. Új hajtások jelentek meg a tövén s már fél méter magasak, sőt, idén tőle szoktalan lendülettel tíz gyönyörű (szerintem étvégygerjesztő) virágot hozott, csodás színekkel. Ha lesz hozzá bátorságom, s már nem virágzik, az egészet át fogom ültetni valami mutatósabb cserépedénybe, s úgy helyezem el, hogy még véletlenül se találja el labda. Lehet kapni fém virágtámaszt, egy olyat fogok köréje rakni. A fenyő ágai most valamennyire megvédik. Amúgy lekopogom, mostanában egyáltalán nem fociznak a fal ellen rugdosva a labdát, a kamaszok és a kisebbek is a kosárlabda állvány körül gyülekeznek, annak döngését lehet csak hallani. Talán akkor ez a kellemetlen időszak is véget ér egyszer és mindenkorra. Koppkopp.

Helyette az építkezés folyik, vagyis egyelőre még csak a terepelőkészítés. Egyik reggel, mint mindig a séta végeztével, mentem megnézni a cseresznyefát, s megöntözni az egyik távol lévő kertészkedő lakó zukkinijait, s megcsodálni Orla és Fran méhkasait, ahol szokás szerint nagy volt a mozgás, dönögés. De a figyelmemet az kötötte le, hogy az alacsony fémkerítés túlsó oldalán markológép dolgozik, s pakolja a régi apácazárda körüli parkoló köveit. Közelebb mentem bámészkodni, s a markoló vezetője odakiáltotta nekem a kérdését, hogy a fóliasátorban virágot vagy zöldséget nevelünk-e. Zöldséget, feleltem, s büszkén mutattam, hogy méhek is vannak, nemrég lett a méz kipergetve. Nevetett, mutatta, van-e egy kis üveg a számára esetleg? Magyaráztam, nem az enyém a termés, hogy megosszam vele. (Orla és Fran saját cimkét terveztetett a méznek, több mint 25 kis üvegnyi lett lepergetve a két kaptárból! Én is kaptam egy üveggel, csodásan illatos volt, s azóta is örömmel nézem a kertben a virágaimon feltűnő méheket. 

Nos, ez a markolós döngeti, pakolja továbbra is a köveket, a régi teniszpálya körüli susnyást, a romos régi öltöző épületét tüntette el, s vele együtt azt a szép monkey puzzle fát is, ami már egyszer túlélte, hogy megégett, amikor tinédzserek felgyujtották a régi öltözőt. Nem volt finomkodás, láncfűrésszel, szakmázás, ilyesmi, a markoló törte-zúzza a fák ágait, törzseit, a földben hagyva a gyökereket, gyakorlatilag csak derékban eltörték a a pálya szélét övező fákat, s nagyjából ment a pucolgatás. Egy toronydaru elemei már megjelentek, hosszan elfektetve fehérlenek a telek bevezető útja mentén, eléjük új rácsos kapu került, tele figyelmeztető feliratokkal, s úgy tűnik, őr is van. 

A favágók csak később jelentek meg, amikor már a szorosan a kerítés mellett álló vagy az azon átlógó ágú fákkal kellett elbánni. Aznap egész nap zúgott a fűrész, és hörrent-horkantott a darálógép, ahogy őrölte az őrölhető méretű ágakat. A nagyobb törzsek szanaszét hevernek az egykori teniszpálya szélén. A nagy cédrusfa, ami védett fa, s aminek néhány nagyobb ágát vihar törte le, s a mi oldalunkon most is megtörve, levágatlanul lógnak ezek az ágak, hajnalkával befutva (mert a management company évek óta sokallja a fasebész bérét), most félig megcsonkítva áll a kerítés telepi oldalán. Az építkezésre átlógó ágait úgy másfél méternyire a törzsétől levágták. 

A régi zárda épületének tövében a gaz és a megmozgatott föld alól érdekes oldalkapu tűnt elő, vajon hova vezethet? A teniszpálya és a bekerített kert ugyanis alacsonyabban vannak, mint maga a zárda épülete, úgyhogy az első, amit építettek a megmozgatandó földből, az egy lejáró volt a munkagépeknek. A zárda épülete védett, abban lakásokat akarnak kialakítani. Pár éve, kalandvágyóbb és az épület megmaradásáért aggódó lakótársaim beszöktek az épületbe, találtak is egy csodás színes üvegablakot, de nem tudták kiszedni. Aztán kiderült, hogy az épület védett, így az ablak valószínűleg megmarad a helyén, "feature" lesz belőle, talán.

A fejhallgató egész napos viselése nekem már nem szokatlan, de a délutáni sziesztához a füldugó igen. Mit lehet tenni, megszokjuk. Mindig tartottam tőle, hogy a magasra nőtt fánk ágait majd a felettünk lakó Zajosék egyszer kifogásolni fogják, mondván, a késő délutáni napfényt eltakarja az erkélyük elől... Most kiderült, hálásak érte, idővel fogja majd a port, és némi takarást biztosít a későbbi lakótömb elől. Meg kellene néznem a terveket megint, mennyire közel is lesz a tömb hozzánk? Elvileg csak pár méter...

De lakni kell valahol a szünet nélkül érkezőknek, a városi FB oldal folyamatosan tele van lakást keresőkkel. Külföldi nővérek, akik a közeli kórházakban dolgoznak. Ukrán menekültek, akiknek a gyerekei már beszoktak az iskolákba, de a korábbi lakóhelyükeről menniük kell. Diákok, akik megkezdik az új félévet... A régi Dell-gyár helyén is megkezdődtek a munkák, az is már mióta elhanyagolva áll, talán régebb óta, hogy ideköltöztünk. Ott pl. kikötötték az építési engedély során, hogy a lakásokat csak tulajdonosok lakhatják, nem lehetnek bérlakások, külföldi befektetők lakásai. Terjed, sűrűsödik a város, mint mindenhol máshol, s egyre csak jönnek a cikkek, hogy még, még több lakás kell.

Szóval zajos napok elé nézünk. Fájó szívvel várom, mikor állnak neki a bekerített kert fáinak, s csak azt remélem, a mi kis dzsungelünk menedéket adhat a madaraknak, már amennyire ettől a két nyeszlett fától és a kerítésfal tetetjén még meglévő borostyántól telik. Az etetőket biztosan nem hagyom üresen.

Életjel

Igen, élek, élünk, megvagyunk, csak zajlik, a napok gyorsan múlnak... A szokásos, mondhatni. A beszámoló a szabadságról is késik.

Nézzük, mik a matters arising az utolsó bejegyzésem óta:

A madarak megritkultak a kertben, vagyis inkább ritkábban jönnek, mert az etetést szüneteltettem egy kicsit. S ugye, még itt az elvadult kert mellettünk, az izgalmasabb. (Bár vannak jelei, hogy az építkezés meg fog kezdődni, de főleg a telek utca felőli végén, tőlünk messze folynak munkák.) Most, hogy a napok melegebbek (!), s gondosabban töltöm fel a fürdetőt, újra van nagyobb élet. A vörösbegyfiókák most már tényleg vörös beggyel büszkélkedhetnek. Egyre többször látok egy ökörszemet a virágok közt kutatni. De ami meglepett egy kissé, hogy így, augusztus közepén a cinkék néha már őszies hangon énekelnek. Ami ellen semmi kifogásom, a ködöcskés, hűvösebb reggeleket jobban szeretem. Még akkor is, ha a sétához jobban fel kell öltözni, de nem bánom, ha sötétebb van odakint.

Manci él és virul, rendszeresen kiköveteli magának a kefélgetést, rengeteg szőr lejön róla, kapott új kefét, amiről kis párnácskákban választom le a szőrtermést. A sokadik nyakörvét vesztette el a napokban, egyelőre pucér nyakkal mászkál. Madárgyilkolás ellen kapott csengőt a nyakába, talán ha három napig tartott? A harcot feladtam, jelöletlen macska lesz. A rendelőből rendre kapom a havi értesítőt, mikor kell bolha/féreg ellen kenni rá azt a folyékony valamit, amitől - elvileg - bolhátlan lesz. Elvileg...

Munka bőven akad, lement a Pride, utána jött az Olimpia, érdekes rendeléssel egy PR cégtől, az remek, szórakoztató, változatos munka volt. Most egy nagyobb megrendelés jött sokadik kézen át, rettenetes, teljesen fekete logó, kevéske fehér betűvel, amit csak sötétszürke színen tudok teljesíteni, mert Eddie nyomtatónak megvannak a korlátai. Magyaráztam, ilyen sötét csak, amit produkálni tudok, de továbbra is rágom a körmöm miatta. Szalagmeló, közben lehet hangoskönyveket hallgatni. Nagyon boldog leszek, ha túlleszek rajta, s leszállítottam.

V. munkailag igen elfoglalt, az új, fontosabb csoport munkája nem egészen stresszmentes (hahaha, enyhe kifejezés), de legalább nem kellett többet munka ügyben utaznia London után. S lekopogom, a köhögős/tüsszögős problémája ismegoldódott, házidokija segítégével. Talán most már nem lesz gond többé a repülés. 

Az arany íróka, amihez hozta a port, valami csodás, sikerült használnom az olimpiai sütikhez, keresztelői rendeléshez, s kis mennyiségben, pici mintákkal nagyon fel tudja dobni a sütiket. Közben elvégeztem egy gyors cukorvirágkészítő tanfolyamot, amiben tanultam pár olyan trükköt, ami láttán elnyílt a szemem: ez eddig miért nem jutott eszembe! Apróságok, de nagyon megkönnyítik a dekorálós munkát. A virágokat azért még gyakorolni kell.

Apropó, virágok, kert: Idén több virágot vettem, a kert alacsony falát teleraktam a piacon, vagy kedvenc kertészetemben vett növényekkel. Színes petúniák, lobélia azzal a csodás indigókék színével, dúsan beültetett kosár (az egyik piacos műve), muskátli még Willie-től, a Trish-től kapott sáfrányfű, érdekességek, amiket láttam valahol, s nagy meglepetésemre feltűntek a piacon, ahol három olyan nő is dolgozik, akik betéve fújják a virágok latin neveit, s ehhez óriási kerttel/fóliasátorral rendelkeznek. Növésében megindult az érzelmi okokból vett szelídgesztenyecsemete, a makkból nevelt tölgyfa idén sokadszor küzd meg a lisztharmattal (talán győzött is, kopp-kopp) s nyújtogatja ágait az a Cotoneaster, ami nagyanyám kertjében hatalmasra nőtt, s itt úgy remélem, egykor majd a hátsó fal tövét fogja díszíteni, ha egyszer végre kiganézom a hátsó traktust. (Majd megnézem a nevét.) A borostyán nagyja le van már vágva, de van még egy másfél méternyi szakasz, ami kemény lesz, mert tele van szőve szederágakkal, s kétujjnyi vastag borostyánágakkal, amik mint a cement, ráfonódtak a fal tetejére.  

A menekültek... pedig hogy egyre csak jönnek. S egyre nagyobb az ebből fakadó feszültség. A sátortábort, amiről írtam, elköltöztették, vagy megszüntették, nem tudom, de a rácsos kerítés  a csatorna partján maradt. 

A fiatalok, az írek pedig mennek, külföldre, dolgozni, pénzt gyűjteni, vagy végleg, mert a lakhatás igen drága (nálunk is emelkedett a közös költség, nem beszélve a lakbérről), a lakásvétel a legtöbbjük számára komoly eladósodás nélkül lehetetlen... Már ha találnak lakást/házat. Figyelni kell az árakat is. Tegnap vettem észre, hogy a vaj 40 centtel lett drágább a napokban, a lisztről, cukorról nem is beszélve. Úgyhogy emelem kissé a sütiáraimat.

Emellett ugyanakkor - nem utolsósorban a gépeink cseréjének köszönhetően - alacsonyabbak lettek a számláink, hurrá: sok kicsi sokra megy. Némileg csökkentették a gáz- és áram árát, kellemes meglepetés volt, nyaralás utánra.

A városi Summer Fest véget ért, volt repülőnap, remek időben, sokkal jobban sikerült, mint tavaly, észre sem vettem, úgy eltelt a 2.5 óra, pedig állva néztem végig, messzelátóval, a dombtetőről. Aztán tüzijáték, mint záróaktus, amit szokatlan módon pontosan kezdtek, mi pedig pár perc késéssel érkeztünk, s addigra már javában durrogtattak. Szép volt nagyon, csak rövid. 

***

Arról írt az újság, hogy hogyan lehet meghosszabbítani a szabadság adta lazulás, pihenés élményét, érzetét. Csak mosolyogtam befelé, mondjatok újat. Nekem az illatok működnek különösen jól. Van egy kedves testolajam, amit annyira szerettem, hogy elcipeltem magammal az USA-ba, s azóta is, ha megszagolom, arra a forró, házfelügyelettel telt két hétre emlékeztet, amikor leégett a lábam a felügyelt ház teraszán üldögélve, a hatalmas fenyők tövében, amíg a kolibriket csalogattam magamhoz a lilás szemüvegkeretemmel. A ház mérete, ügyes megoldásai nekem felejthetetlenek, néha még most is megnézem StreetView-n, pedig már másé. Ehhez elég az az illat. Ott találkoztam először szárítógéppel, s hogyan húztam rá a szám, mondván, felesleges, s jöttem rá később, mennyivel jobban lehet hajtogatni a ruhákat vasalás nélkül, ha gyorsan átpörgeti egy rövid, langyos program a félig száradt darabokat. 

A konyhai törlőruhák is emlékeztetők, mindenhonnan hozok, ha tudok, bár lassan több lesz a kelleténél, ezért fájó szívvel, de megváltam pártól, azoktól, amelyek nem nyaralásról, utazásról valók. Konyhai munka közben is felidézik a kellemes utazásokat. Hűtőmágnes - pipa. Mosogatás közben az ember oldalra fordul, bámulja a színes kis mágneseket, és elmereng, hol mindenhol járt már. Igen, kis vackok, némelyik giccses, de kedves emlék mind, s federítik a szürke napokat. 

Közben lehet izgulni, drukkolni, ismerősöknek, barátoknak, ki házat újít, ki a ház átvételére vár, Trish kocsit néz... ezek is színesítik a napjainkat. S szeptember elején V. unokahúga jön pár napra, kimozdulunk, igaz, csak ide a közelbe, de jó lesz megint mutogatni valakinek a környéket.

Addig pedig munka!

Jó napot kívánok,

 ... írnék én, ha egy nagyon hangos vörösbegy nem most követelné a napraforgómagot, hangos csittegéssel, két-három, már röpképes, de még mindig csőrből etetést kikövetelő fióka kíséretében. Egyik reggel még V. hatalmas tenyeréből is elfogadta a magokat az egyik, igen óvatos rebbenéssel, de mégis. A kicsik is sokat járnak ide, s már gyakorolják az elég agresszív, területvédő viseledésüket, egymással szemben is. Ilyenkor nagyon örülök, hogy Manci a hátsó traktust most hanyagolja.

Hazajöttünk a szabadság után, erről majd később, egyből bele a sűrű munka közepébe. (Manci két napig került, ignorált, aztán ideült az ajtó elé kajáért, meg volt bocsátva távollétem. Elaine-éknél jó dolga volt, kaptam fotót, amint kanapén heverészik.) Annyira nem vagyok profi, hogy még most is kellemes meglepetésként ér, ha megérkezik az első Pride rendelés, s aztán kiderül, hogy menne több süti is, ha előre terveznék, s lennének lefagyasztott sütik a mélyhűtőben. Next time, next time, igérem magamnak, meg is kellene fogadni!

Állatka, vagyis a kovász körül volt némi izgalom, nehezen tért magához: egyszerre három edénykében voltak különféle lisztekkel és arányokban kikevert masszák, lestem, meyikben van élet... De végül, egy hét körömrágás, aggódás után egy edényben újjáéledt, s folytatja karrierjét. Első kenyereim elég bénák lettek, de mostanra már újra erőteljes és buzgón buborékozik, s a megrendelők újra ehetik a veknijeimet. 

Míg Ray Pride-sütijeit rajzoltam, s szerveztem a június többi megrendelését, gyakorlatilag annak az első munkahétnek a közepén kaptam egy nevetséges megrendelés-kísérletet, egy nagy cégről, megint egy elképesztő számú sütit kértek, 3 napos határidővel. Az email megvan, bárkinek meg tudom mutatni, nemcsak hogy 1000 sütit kértek 3 napon belül, de azt ki is kellett volna postázni az ország egyes nagyvárosaiba, a 3 napon belül. Nem tudom, mit gondolnak az emberek egy kicsi kávézóról. Elég indignált emailválaszt küldtem a kávézónak, amiért aztán kértem a bocsánatot, de most komolyan... S aztán csodálkoznak a PR-cégek, ha az embernek rángani kezd a szemöldöke egy-egy ilyen érdeklődés láttán. 

Nemcsak nekem nem volt csendes visszailleszkedés a munkába, mert V. másnap már el is repült Seattle felé, ez sem volt betervezve, sőt az sem, hogy a kompról lejőve, még a szabadság kezdetén, már egy új, fontosabb csopotban találta magát: több felelősség, több tennivaló, s ilyen váratlan utazások a világ másik végére. Nem volt fáradtság- és stresszmentes az útja, sőt, a szálloda légkondícionálója is megtette a magáét (nem voltak hajlandók kikapcsolni nála), így egy köhögős-tüsszögős férjet kaptam vissza a tervezett 4 nap helyett 10 nap után. Akinek egy hét múlva megint repülnie kell. Remélem, sosem éri el a felelősségteljes pozíció azt a szintet, amit némelyik barátunké: gyakorlatilag rendszeresnek nevezhető repülések a világ tájaira, munkaügyben. Miért ragaszkodnak a cégek a személyes pofavizithez, ebben a korban ezt nehéz megérteni.

A plusz az volt, hogy eltölthetett egy hétvégét barátainkkal, s volt alkalmuk beszélgetni, élvezni egymás társaságát. Megragadva az alkalmat, kértem abból a sokak által dicsért dekoráló porkeverékből, amely fényes, csillogó aranyírókát ígér. Még nem próbáltam ki, egyelőre kerülgetem, barátkozom a kikeverés gondolatával, de fejben már hófehér-arany hópelyheket dekorálok karácsonyra.

A kertben sűrűbb és sötétebb lett minden zöld: a szomszéd elkerített kert egyik juharjáról lehulló magoncok arasznyi zöld takaróvá nőttek össze, míg nem voltunk itthon. Abban a pár centis talajrétegben is megnőttek, ami az agyagos réteg felett keletkezett az elmúlt évtizedekben a telep építése óta: egyenként lehet őket kitépkedni a földből, kész mindfulness exercise, de menniük kellett. A jó hír, hogy a letört fukszia magához tért, két hosszabb ágacskája nőt, de most nem bízom a véletlenre, és erős bambuszágat fogok melléjük szúrni, hogy legyen, ami hárítsa az esetleg beeső labdák ütését. Terve vettem egy hálót is a kert _fölé_, de sajnos, nem kivitelezhető. Ahhoz ki kellene vágni a fenyőt, s most már a páfrányfa is magasabb, mint a kerítésfal, nem akarom megnyomorítani. Marad a régi rutin: berúgják a labdát, nem kapják vissza, csak napokkal később.

***

Az elmúlt hetek kiemelkedő eseménye Aniz, régi kollégám állampolgársági ceremniája utáni buli volt. Buli... inkább csendes összejövetel egy kocsmában, amelynek falát szép mennyiségű whiskey-választék borítja. Olyan volt, mint egy Cake Cafe-találkozó. Hiszen baráti társaságának legtöbbje az ott dolgozók közül került ki. Megy az idő, házasságok köttettek, gyermekek születtek, régi kapcsolatok mentek tönkre... Volt miről beszélgetnünk! Itt találkoztam a 7.70 eurós Guinness 00-val is, sokkoló volt az ár, amit eddig hírből hallottam csak, az igaz, ennyibe kerül egy-egy pint sör a városban.

Legnagyobb meglepetésemre egy másik volt kollégánk, az amerikai Nina bukkant fel, szinte rohanvást, mert két unokahugát pesztrálta, s nem ért rá sörözni. De hozott nekem egy könyvet, dedikáltatva, egyik kedves írómtól, André Dubus III-tól. Ezt már megtette egyszer, de ez a kötet most szinte még meleg volt, most jelent meg. Nem tagadom, tele lett a szemem könnyel. Hogy emlékezett rá, hogy elment az író-olvasó talákozóra a kedvemért... Vele már nagyon régóta nem találkoztam, s mégis, emlékezett rám, s most, hogy jött(ek), elhozta a kötetet. Tervezem, hogy két Claire Keegan-könyvet fogok neki kiküldeni, vagy esetleg egy harmadikat is, olyat, ami érdekelheti.

A városban való mászkálásnak, bevillamosozásnak volt köszönhető két, még sosem tapasztalt "élmény": az egyik a külváros útja mentén tiltakozó helyiek (egy menekültközpont tervezett épülete előtt tiltakoztak, gyakorlatilag kint sáror

ozva az út mentén), a másik pedig egy, a Grand Canal mentén lévő menekülttábor volt, egy megüresedett irodaépület előtti kis terecskén. A Grand Canal-t elég hosszan rácsbarikád választja el a mellette futó utcáktól, de nem jöttem rá, mi a célja. Vagyis sejtem... Ne a zöldterületen sátorozzanak a menekültek. Hogy ne érjék el a vizet, amit netán mosakodásra, vagy WC-ként használhatnak... Hogy ne "zavarják" a csatornaparti ösvény használóit, kutya-gyerek sétáltatókat, futókat...

Az Anglia felől Észak-Írországon át a Köztársaságba érkező nem dokumentált menekültek és migránsok most már komoly gondot okoznak, s fokozódik a feszültség a lakáshiány miatt a városból mindinkább kiszoruló helyiek, és a menekültek között, akiket a kormány jól-rosszul próbál elhelyezni. A 100 ezernyi ukrán menekült elhelyezése tovább növeli a gondokat. Feltör a szélsőjobb... Az én különbejáratú EU-m sem mentes ezektől a problémáktól. Ráadásul az új Taoiseach sem a remek hozzáértéséről tesz tanúbizonyságot, mindenféle miniszter volt már, nincsenek iránta nagy bizalommal az emberek, hiba aposztrofálja magát új reménységként.

A politikához nem értek, igyekszem háttérben való mormolásként kezelni az egészet, túl sok az aggódnivaló így is, nemzetközi helyzetek miatt. Inkább azon töröm a fejem, hogyan lehetne a lehető legkevesebb kiadással rendbetenni a hátsó traktust, s a piacra kitalálni olyan süteményeket, amiket biztosan megvesznek az emberek. 

Hideg

Hétvégén megbolondult az idő, odakint laza 3 fok lett, eső jött hideg széllel, verte az észak felé néző hátsó ablakokat. Lehet aggódni a gyümölcsfákért és a virágokért. Időnként elvonultak a felhők, s kisütött a nap, de nem volt ereje. Igazi áprilisi időjárás.

Vittem Mancit másodszor orvoshoz, örültem, hogy a kellő időben itthon volt, s be tudtam rakni a vadonatúj hordozójába. Első alkalommal ez csak sokadszorra sikerült, kétemberes volt a meló, macskát berakni, csatokat lezárni... kiugró macskát visszagyömöszkölni... Hét közben felfedeztem, hogy magától is bemegy, ha berakok egy macskamentás zacskót, haha. Utána kiszedni nem lehet onnan, sőt, amit soha nem csinál amúgy, simán megkarmol, ha el akarom tőle kobozni a mentás párnáját.

Kisebb problémája volt, ami megoldódni látszik, lekopogom. Lelkesen dobáltam a szájába reggel-este az antibiotikumot, adagolom a puha kaját, és babusgatom, amit evés közben/után igényel - nagyon bújós lett. Elaine-ékhez most nem tud bejárni, mert Elaine egy kiskutyára felügyel, s ilyenkor Manci távol tartja magát a lakásuktól.

Az állatorvosnál remekül viselkedett, igaz, olyan hangon nyervákolt, amilyet még nem hallottam tőle, most már tudom, milyen a most-félek hangja. Másodszor már némán tűrte az autózást is.

Szombaton nagyon későn fejeztem be a filmnézést és még utoljára kimentem megnézni, megette-e a kajáját, amit a legyeket elkerülendő, sötétedés után raktam ki. Soha többet. Kileskeltem az ajtó rolójának résein, hát egy róka közeledett Manci edényéhez. Sietve felrántottam az ajtót, s mielőtt ki tudtam volna mondani a nemmészinnen-t, Manci már rá is vetette magát a behatolóra, de a sötétben nem láttam, hogy megmancsolta-e egyáltalán... de találtam puha szörnycsomót, így fel merem tételezni, hogy sikeresen kapott oda. A róka mindenesetre elhúzott, felmarkoltam Mancit, s mentem utána, hogy hova megy. Már a másik háztömbnél járt, remélem, nem is jön vissza, legalábbis nem akkor, amikor Manci az ajtó előtt éjszakázik, s nem az eldugott házikójában.

Máskor is járt már róka a telepen, nem újdonság, volt már, hogy az ajtócsengő felvételén láttuk, hogy szaglászódik a közelben.

Ha minden jól megy, Manci két adagban megkap minden elmaradt oltást, kötöttem rá betegbiztosítást, hivatalos lesz őnagysága, de mivel nem barangol el a háztól, csipet nem kap.

***

Bekéretőztem egy itteni pici kávézóba, a gingerbread men-jeimmel. Hosszú szünet után válaszolt a tulaj srác, mint kiderült, szabadságon volt. Addigra már fel is adtam az ötletet, hogy ott fogják árulni a sütijeimet. De kért tizet, megcsináltam, még kis feliratos poharat is raktam a gyömbéres emberek kezébe. Meglátjuk, mennyire lesznek népszerűek. Amikor tegnap az esőben felvittem őket, leültem egy kávé erejéig (remek csokis kávéjuk van), jött egy nő egy kamaszlánnyal, s ők egyből vettek egyet a még a pulton halomban, elpakolásra váró emberekből. 

20.

Néhai sógornőm gyerekei már nagyok, évek számát illetően. A kisebbik néha ijesztően komoly dolgokkal foglalkozik, s láthatóan tudja, mit akar, a nagyobbik még útkeres és az arca vonásaiban már egyre ritkábban ismerni fel azt a puha arcú kisgyereket, aki lázas arccal nézett ránk az esküvőnk napján. 

Lám, így múlik az idő, hogy tavaly nem is írtam az évfordulóról. Elfelejtettem. Belemerültünk apósom elhelyezésébe, a kórházi borzalmakba, ma is emlékszem a csuklóján lévő karszalagra, ami használt volt, átütött rajta a név, valamilyen Miklósnéé volt korábban. Aki talán meghalt, talán él még, ki tudja, talán sikerült áthelyeztetni emberségesebb körülmények közé, például egy jobb otthonba, mint a János elfekvője. Mit szenvedtünk a zárójelentés megszerzésével, csak nagynehezen, napokat késve bírtuk - mi, és az ott élő családtagok - kiverni a t. doktorokból, pedig kellett az otthonnak. Haragos kirohanásomat az osztályos orvos viselkedéséről többször visszadobta a Google, pedig szerintem határozottan finoman fogalmaztam. Apósom ágya mellett a falon valaki tollal felvésett egy nevet, Kiss Ferenc, Érd, s aztán valami kaparás. A szoba ócska volt, a falakról mállott  festék, az ablaktáblákon lapokban pergett a festék, csupasz téglafalra lehetett látni, ahonnan szintén dobta le magát a vakolat. Az örökké forró radiátor, aminek hőjét ablaknyitással (s huzattal) akarták enyhíteni, ami bizonyára nagyon jót tett a gyakran kitakart öreg férfitesteknek.

Az egyetlen vidámság az ablak előtti fák és a kis gyepnégyszög zöldje volt és a virágzó orgonák, amiket egyik alkalommal minden szégyen nélkül törögetett le három öregasszony.

Az osztályt nem írom le, szerintem sokaknak ismerős lehet, csupa öreg, megkínzott test, volt, akire a kutya se nézett, elképzelhető a fertőtlenítőszag, ami széklet- és vizeletszaggal keveredett, a tegnapi vaskos  porcicát másnap is ott láttam, de legalább visszaköszöntek a nővérek, takarítók, s valaki egy csekély, nyomorúságos igyekezettel felragasztott néhány műanyagtojást az ablakokra, ha már Húsvét, s az egyik félreeső, kevésbé nyitogatott ajtó felett karácsonyi műanyag fenyőágacska volt, piros dísszel. Szerintem kivárja a következő ünnepet. 

***

Úgyhogy ezért is van hogy akire leginkább gondolok ma, az nem Kinga, hanem apósom. Csak remélem, hogy lesz valaki, talán a gyógytornász, aki mindig olyan kedves hozzá, talán ő segíti átmenni a testvére szobájába, hogy kézen fogva emlékezhessenek. Hogy ne legyen egyedül az emlékeivel, a gyászával, ha már mi nem tudunk ma ott lenni.

Ráadásul anyósom jövő héten lenne 83 éves. Ez egy ilyen hónap.

Mindenféle szárnyas lények

Kiokosodtam vörösbegyekből. Egyik nap láttam, hogy látogatóm, akit Dotty-nak hívok, a szárnyán lévő barnás foltok miatt, a kezemből kievett magot odavitte a társának, aki a fenyőn ülve várta. Megetette! A társ szárnyrázogatva kérincsélte a kaját, mint a fiókák szokták. Nosza, Google-re fel... Kiderült, hogy Dotty a hím, nem ő a tojó, ahogy hittem, s ez az etetési szokás a társak egymáshoz tartozását van hivatva megerősíteni, fészeképítés, párba állás idején szokásos. Amolyan udvarlási etetés, amit majd folytatnak a fészkelés idején is. Aztán jönnek a fiókák...

Most már akkor tényleg tudom, hogy Dotty a "fiú" és félénk társa a tojó. Ő is ideugrál az ajtó elé, ha látja, hogy jövök-megyek a hálószobában, de nem meri elfogadni az ételt a kezemből, neki ki kell szórni az ajtó elé. Amúgy Dotty néha a kilincsre is ideül, s néz befelé, ilyenkor - hogy a szokása megmaradjon - megyek, s megetetem. Nem mohó, 4-5 napraforgómagot vesz el csak tőlem, egyenként, hideg kis lábaival rendre elrúgja magát a tenyeremről... A magokat befordítja a csőrében, hogy egyenesen álljanak, s viszi a társának, aki vagy a közelben ciceg, mint egy kis egér, vagy a bokrosban rejtőzik. De azért néha maga is eszik, ha leszórom a magokat az ajtó elé. Már elgondolkodtam azon, hogy veszek szárított kukacot, beáztatom, s azt kínálom neki. Kis protein...

S az imént a méhekben gyönyörködtem. Először kettőt láttam meg az előkert már virágzó bokrán, most már négy dolgozik a virágokon. Fura mód nagy örömmel töltöttek el, mert egyre ritkábban láttam méhet, csak poszméhet és egy fura, keskenyebb, gyorsabban mozgó, méhnek tűnő szárnyas lényt. Nem tudom, mi a neve. 

Lehet, hogy a közösségi kert méhei, lehet, hogy nem, mindegy, csak legyen belőlük minél több! 

A Sidmonton Road-on már teljesen kibontották szirmaikat a cseresznyefák, irigyen néztem a két kis előkertet szinte ernyőként beborító fákat. Ki tudja, hány napig virágoznak még... Csak szél ne jöjjön, hadd csodáljam meg még őket séta közben pár napig.

Az úgyenevezett dog violet, sovány ibolya is kezd virágozni, itt az ablak alatt is megjelentek már. Kiváncsi vagyok, Daffodil Day-re, az itteni rákosokat támogató jótékonysági szervezet hivatalos napjára marad-e még virág. Nagyon korán kezdtek virágozni az idén!

Az esős, nyirkos idő nem tesz jót a hangulatomnak, biztos ezt hívják tavaszi fáradtságnak, de sokszor csak aludnék. V. megfázott, tüsszög, köhécsel, de legalább aludni tud éjjel. A kert folyamatosan nedves, még a közösségi kert körül sem mertem sétálni, mert annyira szottyos a talaj. De legalább szegény fenyőmet nem kell öntözni, csak néha adok neki tápot, s drukkolok, hogy az itt-ott ledobott tűi ellenére megmaradjon. 

*** 

Az Anyák Napja előtti piacon 15 dekorált sütit adtam el. Ez is valami, sőt! Igyekeztem úgy rakni a sütis dobozt, hogy az ukrán hölgyét lássák előbb az emberek, az övé legyen szem előtt. Az ő eladását nem rontották a sütijeim, láttam, hogy mindent eladott, ami nyomtatott és festett süti volt. Hurrá. Ezen a héten a Szt. Patrik-napi sütikkel próbálkozom. Ugyan nincs olyan kiszúróm, de próbálok olyan szivárványt csinálni, aminek egyik végében arannyal teli edényke van, az ítteni legenda szerint ugyanis ha az ember szivárványt lát, meg kell keresni a végét, ahol a föddel érintkezik (ez ugye, lehetetlen), de oda van elásva a leprechaun kincse...

Újra tavasz

Ahogy visszanéztem az emlékek között, máskor is volt kora márciusi hóesés, sőt, későbben is. De azért mindenkit meglepett, főleg, mert nehéz, nedves hó volt: amikor elmentünk vásárolni aznap, cuppogtak a cipőink a többcentis csatakban, s nem volt előle menekvés. Itt a domboldalon ömlött le a hólé az út mentén, nyelték amennyire csak bírták, a csatornák, s persze, minden kerti edényem igen hamar tele lett vízzel. Később esőre váltott, feltámadt a szél is, s másnap reggelre nyoma sem volt a hónak. Csak a hegyek fejebúbján ült valami koszos fehér sipka, pedig onnan méteres hófúvásokról közöltek képeket a merész arrajárók.

Most megint tavasz van, bimbódzó fák, s a közösségi kiskert legújabb éke, a méhkas is megmaradt, néhány méh már mozgolódott, ki-be repkedett a tulajdonosaik szerint. Elsétáltam arra, de nem láttam őket, igaz, alkonyodott már, gondolom, ilyenkor elmennek aludni a méhek. Csak remélni tudom, hogy megmaradnak, s az időnként feltűnő vandálok sem bántják őket (a kas erősen oda van kötözve, lelakatolva a nehéz állványához, s figyelmeztető felirat is van, s zárt kiskapu, s a nemrég megnyírt sövény ágaiból új sövényt ültettek köréje. 

A vörösbegyek hamar felfedezték, hogy hazajöttem, újra indul  a kézből etetés, sőt! A dolgozószobában pakolgattam, amikor a bátrabb odarepült az ablakpárkányra, s befelé bámulva érdeklődött, hogy akkor mizújs? Azonnal átmentem a hálóba, s kidugtam a tenyerem, tele maggal. Jött enni! Nem tudom, igazából melyik a bátrabb, a tojó vagy a hím, de az egyik még mindig csak a földre dobott magokat hajandó felenni, míg a másik ideszáll a tenyeremre, sőt, ha olyan kedve van, megül rajta 2-3 másodpercig.

***

Az első piacra a szokásos adaggal készültem, kicsit nyögvenyelősen a tíz nap lazítás után, s nagy meglepetésemre a böjt ellenére a sütikkel együtt mind elfogyott. Utóbbiakból pedig dupla adagot csináltam. Jön az Anyák Napja, Szt. Patrik-nap, Húsvét, sűrű hónap lesz. Még sűrűbbé fogom tenni azzal, hogy csakazértis elkezdek néhány dekorált sütit csinálni a piacra is. Az ukrán hölgy sütijei mézeskalácsra vannak nyomtatva, kevés a dekorált, az is egyszerű. Majd jóval odébb, beljebb teszem le a pultra az én sütis kosaramat, vagy másik pultra, távolabb, hogy az övét vegyék előbb észre. 

A kenyerek remekül fogytak, rozskenyérből és szárított paradicsomosból is csinálhatok többet. Nem kell óriási mennyiségre gondolni, de már az eggyel több is nagy eredmény nekem.

S nemrég belegondoltam, hogy már négy évvel ezelőtt volt, amikor a piac bezárt és az országot a Covid szorongatta, s éppen állampolgárok lettünk (ezt sosem fogom elfelejteni) akkor nekiálltam kenyeret sütni a telepi lakóknak. Páran közülük még mindig rendelnek, sőt, van olyan régi piaci kollégám, aki a havi piaci találkozókra mindig kér két veknit, egy másik pedig gingerbread men-t. Erre igen büszke vagyok. Mert megtehetné, hogy leugrik a Firehouse bakery-be, s ott vesz kovászost, de neki az enyém kell.

Állatka, a kovász, vagy ahogy néha hívom, a kis Rohadék még mindig él és virul, 11 éves már.

***

A budapesti látogatás végül is jól sikerült, csak ne lett volna az a sok hülye kék plakát mindenfelé. Napjaink jobbára az otthonban tett látogatásokkal teltek, amit kényelmesen tehettünk meg, egy barátunktól kölcsönkapott kocsival. (Azok az utak...! Rengeteg a kátyú.) Tömegközlekedtünk, ami remek, szeretek villamosozni, nem aggódni, hogy jön-e az a busz, ami Dublinban bizony néha lutri. Hazafelé egy kvíz-estről meglepett, hogy a Parlament világítását éjjelre lekapcsolták, illetve érthető, de a hatalmas sötét lyuk ott a Duna partján szinte ordított. "Benne hallgat a sötétség", jutott eszembe, amikor kibámultam rá és a hiányára. Ugyanez volt a Várral. Ahol sétálni csuda élvezet, de azért kicsit megkeseredik az ember szájíze ha eszébe jut, hogy mit csinálnak vele.

Turista rengeteg!

Sétáltunk a Várban és a Várkert bazárban, ahol megy az építkezés, egy kiállítóterem hasztalan keresése közben még a Felix étterembe is beinvitált bennünket a maitre d', igaz, nem volt semmi nagyfejű NER-es jelen, akit zavart volna a plebs jelenléte. Csodás húshűtőszekrényt csodáltam meg, s pár képet, mert odabent éppen kiállítás volt, még brosurát is kaptunk. Nem maradtunk ott ebédre...

Könyvet most nem vettünk, kézitáskával utaztunk.

Sopron még élvezetesebb volt, öcsémékkel elmentünk forrásvízért a Szalamandra-tóhoz, ahol a meredek lejtőn visszafelé többször meg akartam halni, de a kora tavaszi erdő levegője, hangjai nagyon feldobták a hangulatom. 

Később meglátogattuk barátnőmet Hegykőn, megismerkedtem a mudi kutyájával, s férje racka juhokkal és vörös szarvasmarhákkal benépesített birtokával. (Amin jót mosolyogtam, mert nemrég derült ki, hogy egyik kedvenc hentesboltom új nevet kapott, Vörös Üszőnek lett elnevezve itt. Scarlet Heifer!)

Rövid autózás a Fertő Nemzeti Parkban, kilátás a Schneeberg felé, naplemente, hazafelé szálló libacsapat... Szégyen- és gyalázat, még sosem jártam ezen a környéken. A házukban többször voltam macska- és kutyafelvigyázóként, ifjabb koromban, de még sosem jártam kint a tónak ezen a vidékén. Közben megtudtam, hogy lehet kapni pénzbüntetést olyanért, hogy "illegális erdősítés", de a fasor, amit barátnőmék ültettek telekhatárként, engedély nélkül, köszöni szépen, megvan, hála új tulajdonosának, aki megtartotta a ma már igen magas fákat.

Anyám születésnapjáról a tó vizétől távol kellett megemlékezni, nem dobhattunk bele rózsát, hála szülőhazám jelenlegi uralkodó családjának és az általuk kitalált építkezési projektnek.

Májusban újra megyünk, ezúttal autóval. A kompjegyek ára megugrott, naná, mi lett olcsóbb az elmúlt években?!