2012. február 18.

Willie

Szombatonként nekem mindig ugyanaz a rutin délelőttönként. Az uram leszállít a piacra - mostanában Böhöm takaréklángon -, ahol már van cukor és tej kirakva a kávékuckóbeli asztalokra, hála Willie-nek (p.k.) , aki már fél 9 óra ott van, és buzgón segít a piacos hölgyeknek, főleg azzal, hogy a lassan bemelegedő teremben kávét/teát rak a kezük ügyébe. Amikor megérkezem, becsekkelek - ha van mit -, aztán a kuckóban előkészülök a nyitásra. Leszámolom gondosan a teafiltert a nagy kannába, lobogó vizet engedek rá. Kirakom a tea mellé járó süteményeket kis csészealjakra. Előkészítem a tányérokat, bögréket, előveszem a forrócsokis keveréket, limonádét, mert a gyerekeknek azt szoktak venni a szülők.

Utána felverem a tejszínt, kikészítem a három scone-t a tányérokra, lekvár és tejszín, kis kocka vaj társaságában. Kis süteményeket  rakok egy virágos tortatartóra, szeletenként megveszik őket a népek a teájuk mellé. Szétrakom az újság szekcióit az asztalokra, ezt Bella (p.k.) hozza mindig: mivel az Irish Times szombati száma tele utazással, sporttal, elemzéssel és szórakoztató rovattal, mind a négy asztalra jut valami. Buzgómócsing koromban virágzó primulák is kerültek az asztalokra, de mostanában, ha van valami, ami virágzik, azt inkább Sally vagy Olive (p.k.) hozzák a saját kertjükből, azokat rakom kis, ódivatú vázácskákba.

Lesifotó Willie-ről, őrzi a bejáratot, kezében a docket-ekkel. 

Közben a színen gyakran átvonul Willie, vagy azért, mert valakinek újabb kávé kell, vagy azért, mert csevegni van kedve. Mióta én csinálom a kuckót, azóta rendszerint kimaradok a pletyikből ("ki ölt meg kit"), mindent késve tudok meg, bár míg Bath-ban voltam, beválasztottak a Committee-be, ami megint 3 évet jelent a "mindent tudók" között - vagyis "I am in the loop" - a belső kör tagja lettem megint, juhú. (Ez a belső körbéli tagság kissé unalmas meeting-eket is jelent, havonta egyet, hétfőnként. Az elsőt februárban viszonylag gyorsan lezavarta az elnök, nem volt nagy megvitatni való, csak olyan falrengető dolgok, mint hogy újabb réteg kavics kellene az épület elé, a parkolóba, s vajon ki volt az a vevő, aki a forgolódó kocsijával majdnem - ismétlem, majdnem - beleragadt a múlt heti piacon a sárba, s vajon kell-e tőle elnézést kérnünk a kellemetlenségekért. Amit valószínűleg saját maga okozott magának, amikor ráhajtott a felázott gyepre.)

A tagokról, vevőkről, apró "botrányokról" szóló kis pletyiket, Willie tréfáit, szellemességeit aztán piac végeztével, amikor már V. felsöpört, én el- és felmostam, elmesélem az uramnak a kocsiban, ebéd felé menet. Nehéz visszaadni a helyzetkomikumot, nem is sikerül, de akkor és ott, amikor Willie - úgymond - beszól nekem, vagy pletykálunk, általában  hangosan szórakozom. Vagy csak somolygunk, együtt Willie-vel. Biztos meséltem már, hogyan énekeltünk gyermekdalocskákat egyik reggel a teánk felett, én, és ez a meglett korú volt postás.... Hamisan csillogó szemmel tréfálkozik, vagy titokzatoskodik amikor odaint magához ("come 'ere, come 'ere, I'll tell you something... mindig így kezdődik). Sosem tudom, hogy komoly, vagy mulatságos dologra számítsak-e, s kin fog az ostor csattanni a végén. Néha úgy szól oda nekem, hogy fél fenékkel azon a hosszú lábú kis széken ül, ahol konyhai dolgai végeztével ücsörög, míg ki nem nyitunk tízkor: ilyenkor királyian odaint magához, hogy elkezdje: "Come 'ere, I'll tell you something... Did ya hear it...? Well, it was something, I am telling ya... but don't tell anybody..." s jön a pletyi.

Ma - mert közeledik a böjt kezdete, a Palacsintás-kedd -, az egyik tagunk frissen készült palacsintát árult az egyik asztalnál (megjegyzem, óriási sikerrel, 73 darab fogyott.). Miután alaposan megtárgyaltuk, hogy milyen jó is a friss palacsinta, "homemade, fresh, with lemon juice and sugar... yummy", az egyik öregasszony megkérdezte tőlem, Willie füle hallatára: "Te is sütsz majd kedden palacsintát, ugye?" Mielőtt válaszolni tudtam volna, hogy mi az hogy, Willie legyintett, lekicsinylően mondta: "Á, dehogy süt ez, elmegy, majd megveszi a készet a boltban." Tiltakoztam vigyorogva, hogy ne terjesszen rólam ilyen rossz pletykát, erre csak somolyog, majd percre rá meséli ugyanazon öregasszonynak, hogy éppen kedden nem lesz náluk áram, kikapcsolja a szolgáltató valami szerelés miatt. "S akkor hogyan fogtok palacsintát sütni?" - kérdezi az öregasszony. "Majd elmegyek és megveszem készen a boltban." - mondta rezzenéstelen arccal, de a cinkosan csillogó szemével engem nézett, mit szólok erre.

Évente egyszer csereberélünk, ő megtölti a kosaramat ültetett virággal: remek színérzékkel összeválogatott, maga nevelte virágokkal, én pedig sütök neki valami finomat. Ha nem ő osztja a docket-eket az ajtónál, mindenki keresi. Ritkán hiányzik, s akkor is nyomós okkal, nem csak úgy, hanem betegség, esküvő vagy temetés tarthatja csak távol a piactól. Igen minden-lében-kanál, a tojásért beugró helyi képviselő sosem ússza meg, Willie mindig elcsípi az ajtónál, s elmeséli, mi mindent kellene az önkormányzatnak helyre rakni a környéken, s miért is nem tesz már Lettie valamit az ügyben?

A piac - kivéve néhány ötvenen aluli tagot - szinte csak Willie-hez hasonló korú öregekből áll. Aktívak, ápolják kisebb-nagyobb kertjeiket, eljárnak a templomi rendezvényekre... A minap láttam egy ír dokumentumfilmet, aminek egyik szereplője egy 88 éves öreg hölgy volt, aki lábtörés miatt egy időre nem tudott dolgozni a kisboltjában... Stephanie (p.k.), aki nemrég veszítette el férjét, 90 évesen még mindig vezet, s még férje utolsó, kórházban töltött napjai sem tudták távol tartani a piactól, ami egyfajta kapaszkodó is sokuknak. A társaság, a valamiért élés, házból kimozdulás nagyon nagy hajtóerő ezeknek az időseknek. Talán a vélt vagy valós piaci problémák körül is azért csapnak akkora felhajtást, hogy legyen valami esemény, amiről vitatkozni lehet, állást foglalni, dönteni, szavazni...

Nemrég két tagot is elveszítettünk, mindkettő sok-sok óta a piacon árult. Elsie fiatalkora óta tag volt, menye, unokái is a piac tagjai. Joan pedig, aki szintén Bray-ben lakott, a virágait árulta, de legtöbbször áru nélkül, pusztán a társaság kedvéért jött el. Elsie régóta betegeskedett már, de Joan nem, nem is sejtettük, hogy gyengélkedne, még részt vett a karácsonyi vásárokon.

Öregednek, fogynak, mind nehezebben mozognak... Nem csak ők: a vevőkön is látom az idő múlását, amit nemcsak a felnövő új nemzedék, hanem a mind jobban meghajló hátú idősek látványa is jelent. Néha elnézem őket, s pletyi, cinkos kacsintás, tréfa ellenére is az jut eszembe, hogy jaj, majd akkor mi lesz....? Mondják, az ember a negyvenes éveiben kezd először rádöbbenni saját halandóságára, s valóban, a vég gondolata egyre sűrűbben foglalkoztat, mostanság szinte morbid gyakorisággal, de még nem torokszorító rémületet, csak enyhe aggodalmat okozva. Ez lenne az öregedés igazi kezdete, nem a szaporodó ráncok a szemem sarkában?

2 megjegyzés:

Csirli írta...

Ez a kilternani piac? A szivem vagya, hogy oda elmenjek. Es ugye Ballybrack nincs is messze... viszont rosszkor dolgoztatnak...na de majd egyszer :)

kisrumpf írta...

Igen, Kilternan: http://www.kilternancountrymarket.com/

Majd egyszer :-)