2009. február 9.

Kedves Emese és Laci!

Péntek reggelre olyan lett a telep, mint egy jégpálya. Éjjel meg-jöttek a mínuszok, hó több nem esett, de minden lefagyott. A lejárt hó különösen. Az itt töltött tucatnyi év alatt először fordult elő, hogy V. az időjárás miatt nem ment be dolgozni. Trish sem. Egy darabig hallgattuk, hogy némely bátrak kocsival hogyan távoznak a telepről, hangos recsegés-ropogás közepette, lépésben -, majd a postás bácsitól érdeklődtük meg, ki lehet-e merészkedni. Ő mondta, hogy a főutak rendben vannak, a kis utak nem, és a telep borzasztóan csúszós.

Ki a főútig nem olyan vészes a távolság, öt-hat perc járás, de mivel V. leült a gép elé és dolgozott, ezért elég később szállítottuk le a a sütiket a kávézóba. Addigra már kisütött a Nap, a jégréteg mégis kemény maradt az aszfalton. V. még reggel a régi, leszakadt villanyóra ajtóval felkaparta a jeget-havat a ház előtt, végig, ameddig a szomszéd öregek laknak. Mire végzett, már szépen fel is száradt a járda, büszke voltam, hogy ezt megcsinálta: úgy láttam, egyedül volt ilyen gondos a lakók közül.

V. nem engedett el kocsival, hanem bevitt a városba. Előző nap kicsit erőszakoskodtam a kávézóval, és rájuk erőltettem 15 Bálint-napi sütiszivet is, mondván, ha nem is a hétvégén, de hét elején már kirakhatják őket. A boltokban már a heti bevásárláskor, hét elején láttam a szívekkel dekorált sütiket, tortákat, csóváltam is a fejem, de most már nekem is úgy kell gondolkodnom, mint ők, hogy mi az, amiből pénzt lehet csinálni. S nyomakodni kell, unszolni, s egy héttel előbb rájuk erőltetni az ünnepre készült termékeket. Fúj.

***

Mire hazajöttünk, vaskos kupac hó borította a teraszt, középen, egy csíkban. A ciklámeneim eltűntek a hó alatt. A tree fern szerencsére megúszta. Azonnal a fenti lakókat vádoltam, azt gondolva, a felettünk lévő teraszukról lelapátolták a havat hozzánk. Megpróbáltam kiszabadítani a növényeket a hó alól, de csak a letört, megnyomorodott ciklámenfejekig jutottam, el, akkor feladtam. Mutattam V.-nek nagy felháborodva, ő pedig iziben felment a lakókhoz, hogy beolvasson nekik. (Korábban is volt probléma csikk-dobálás miatt, de szerencsére az egy illatos levélke küldése után megszünt.) Nagy meglepetésemre egy idősebb kínai nővel jött vissza, átvezette a lakáson, ki a kertbe. Onnan előbb nagy hadarás, aztán nevetés hallatszott, na - gondoltam -, mi olyan nevetséges a tönkretett virágaimon? Majd V. kivezette az asszonyt, és visszajött azzal, hogy a tetőről zúdult le a hó, egy adagban, nem a teraszról lapátolták ide. Égtem, mint a rongy, kérdeztem, menjek-e bocsánatot kérni, de mondta, ne aggódjak, ők kölcsönösen megmagyarázták egymásnak kézzel-lábbal a dolgot, mert a nő nem beszél angolul. Nincs harag. De azért pirultam.

***

A piac épülete

Szombat reggel ugyan sütött a Nap, de igen hideg volt, így V. elvitt a piacra. Az odavezető úton bizony akadtak lefagyott és hókásás részek, hogy a szakkifejezést használjam. Még sosem láttam ilyennek a piacot, teljesen behavazottnak, a parkolóban ide-oda fordult kocsik, a hátsó parkoló eltorlaszolva, oda ugyan be nem megy senki, mert nagy ott a hó. Nyitáskor nem is volt sok vevő, sőt, a tagok közül is sokan elmaradtak. Ennek ellenére elég rendesen fogytak a süteményeim, a 14 csomag piros szívből 9-et eladtam! A kenyereimből sok maradt, de azt a végén kollégák vették meg - érdeklődtem is, hogy merő sajnálatból-e, vagy miért, de nem válaszoltak. Bella két rozskenyeret is vett, azt mondta, lefagyasztja, s azt eszi hét közben.

Távozik az utolsó vevő

Piac után takarítottam, aztán jött V., s mentünk találkozni Annával, aki február végén a UN gyakornokaként Nepálba megy egy évre, az ottaniaknak segíteni. Ha később a UN-nél akar dolgozni, akkor erre szüksége van. Tavaly még Lesotho volt a választott ország, amitől maga is félt egy kicsit, de váratlanul Nepál is felkerült a választható országok listájára, és akkor azonnal oda kérte magát. Óriási megkönnyebbülés! Lesotho-ról nem a legszebb dolgokat olvastam, s biztos ott is hasznos munkát végezhetne barátnőnk, de Nepál a szíve csücske, régebben 8 hónapott töltött egy kis faluban, angolt tanított a helyi iskolában, mondhatni, ismeri már. S mintha a nepáliak is sokkal jobban akarnának jobbítani a saját helyzetükön, szemben az afrikaiakkal, mesélte Anna, miután tavaly elküldték Ugandába, s megnézte, ott mit építettek a Goal nevű ír segélyszervezet biztosította pénzből. Nagyon csalódottan jött haza. Mint mesélte, egészen másképp állnak hozzá a dolgokhoz az afrikaiak. Ugandában nem is látta, felépültek-e az iskolák a pénzből, mert kitört egy Ebola-járvány, s sietősen buszra rakták az ott lévő fehéreket, s menniük kellett. Saját szavait idézem: "ott nagyon passzívak, csak ment a vállvonogatás, hogy hát... majd kapjuk a segélyeket.... Nepálban pedig az emberek maguk akarnak változtatni a helyzeten, és tesznek is azért, hogy az megváltozzon". Amikor visszajött Ugandából, nagyon óvatosan mertem csak erre rákérdezni - előtte olvastam ugyanis egy cikket arról, hogy egy nagylelkű adakozó hogyan járt utána, és fedezte fel, mire is ment el az általa adott sok tízezer angol font Afrikában -, s nagyon meg is lepődtem, amikor Anna végül önként számolt be a csalódottságáról. Nem hallgatta el a dolgot, elmesélte. Ő igen lelkes, nagy tenni akarással és jobbító szándékkal teli ember, aki sosem tételez fel rosszat a másikról - s meg volt lepve, hogy más nem ilyen.

Powerscourt-ban találkoztunk, az Avoca ottani kávézójában. Elmesélte, hogy Peadar, a barátja is vele tart majd, ugyanis a fiú nemrég elvesztette építészmérnöki állását, s inkább Annával tart erre az egy évre, mint hogy távol legyenek egymástól. S talán Nepálban ő is hasznos lehet, a szaktudásával, ugyanis Annának csatornázással, higiéniai megoldásokkal kell foglalkoznia, tanítani a helyi gyerekeket, nők önképző csoportjait. A piaci kávékuckó dolgát is megbeszéltük, elmesélte az ötleteit, amiket majd én próbálok megvalósítani. Míg beszélgettünk, ki-kibámultam az ablakon, a behavazott, fákkal teli kertre, ahol gyerekek csúszkáltak a domboldalon, családok sétálgattak, hógolyóztak, ragyogóan sütött a Nap, egészen romantikus, képeslapra illő kép tárult elém. S az jutott eszembe, hogy mit nekem recesszió, a tévéből, rádióból harsogva ömlő rossz, elborzasztó hírek, amikor itt van ez... nem hagyom, hogy elrontsák a kedvemet. Mert egy szép napsütéses délután elég a boldogsághoz. Kellene írnom egy bíztatással teli levelet, válaszul egy rosszkedvű, morózus emailre, fel kellene vidámítanom valakit, akinek minden oka megvan rá, hogy boldog legyen és elégedett (szép család, munka, ház), s nem az. El kellene mondanom neki, amit Daphne mondott nekem, amikor egyszer nyafogtam. Emeljem fel a kezem, s számoljam meg az ujjaimon, hányféle dologért lehetek hálás a sorsnak. S utána nyafogjak, ha még van miért.

Ebéd után a Vartry víztározóhoz és szennyvíztisztító telephez autóztunk, mert azt Anna még nem látta. Csodás volt a vidék, havas, fehér, szikrázóan tiszta. Egyedül a Sugarloaf-hegy tövében ért bennünket meglepetés, mert szombaton annyian akarták megmászni, hogy az amúgy is keskeny útra szorult ki a parkoló autók hosszú sora, elég szép dugót okozva a Roundwood felé vezető úton. Micsoda kilátás lehetett onnan, a fehér hegyekre, a tengerre! Végül újra visszamentünk Powerscourt-ba, visszavittük Annát a kocsijához, s átadtam a búcsúajándéknak szánt tortát, amit a havas hegycsúcsokra leginkább emlékeztető tortaformámban sütöttem. Himalája, mint torta. Most egy darabig aligha fog enni európai édességet :-) Vajon vannak-e sütik, édességek Nepálban, s ha vannak, milyenek?

***

Vasárnap reggelre friss, kétcentis hóréteg borította a tree fern-t. V. önfeláldozóan felkelt, és kiment, lesöpörni róla a havat, mert vészesen meghajoltak a levelei (kettő közülük most már biztosan elfagyott, sőt, a jókora futómuskátlim teljesen megfeketedett, halott). A madáretetőn egy új madár, egy barátposzáta tojó bukkant fel, jellegzetes barna sapkában. Ott most nagy a sürgés-forgás, még a régen látott gerlék is megjelentek.

Mire felkeltünk, és elindultunk gyalog újságért, kiélvezve a friss levegőt, addigra már buzgón olvadt a hó mindenhol. A Bray Head város felőli oldalán alig volt valami fehér maszat. A sarki olasz kávézóban megkávéztunk, vettem igazi sárgabarack lekvárt - egy Sacher-torta receptet szeretnék kipróbálni -, s aztán hazaballagtunk a promenádon. Tiszta levegő, erős eszpresszó, séta, olvadó hó, vasárnapi újság - ennyi elég a jó kedvhez. Merjem ezt ajánlani ismerősömnek? Sétát a párjával kettesben, a szép környéken, ahol lakik? Egy kávézóba való beülést? Vagy a nagy magyar valóságban ez nem boldogít már? Óvatosnak kell lennem, mert nem mindenki van olyan szerencsés helyzetben, mint én vagyok. Minden nap érzem a szerecsés voltomat, és hálás is vagyok érte. De egy kávé a férjemmel, egy séta kettesben nem kerül pénzbe, s ha ismerősömnek rányílna a szeme a szép dolgokra is az életében - amik pénzzel nem megvehetők - talán jobb kedve lenne. Meg tudja-e vajon vigasztalni-e őt az, hogy nézd, másnak még ennyije sincs, mind Neked? Merjem-e ezt én odadörgölni az orra alá?

2 megjegyzés:

csibike írta...

Küldjünk nektek hólapátot? :P:D
Szerintem azt, akinek nincs szeme az élet apró örömeihez, nem fogod meggyőzni arról, hogy egy közös séta, egy közös kávézás stb. mennyi mindent adhat :)

kisrumpf írta...

Köszönöm, viszonozhatom csokiöntő formákkal? :-))

Igazad lehet, pedig nagyon meg akarom győzni a hölgyet, csak félek a reakciójától. Még elküld melegebb éghajlatra! :-)