Mivel lehet engem boldoggá tenni? Például egy ilyen edényszárítóval. Mióta megkaptam, azóta buzgóbban mosogatok, s nagy örömmel tölt el, hogy nem kell folyton a gránitlapot törölgetni az edények alól kifolyt víz után, s nem kitartóan a rossz irányba folyik a víz, hanem a mosogatóba. Tetszetős, teherbíró, minden kézreáll - ugyan már egy börgét sikerült egy laza mozdulattal a pohártartó "fül" mellé akasztanom (s bár majdnem időben kaptam el, de azért a mosogató szélén landolva letört a bögre füle).
***
A múlt hét stresszeinek vége, újra együtt vagyunk, a hétvége pedig remek volt. Szegény uram szombat hajnalban ért haza a lassú komppal, de azért hősiesen kelt velem szombat reggel, elvitt a piacra, leadni a termékeimet, majd utána Ranelagh-ba, a csokikészítő bemutatóra - így nem kellett a parkolással bajlódnom, ami arrafelé amúgyis nehézkes.
A Tribeca nevű étterem borbárjában volt a bemutató, egy erős akcentussal beszélő francia ember tartotta, aki Kerry megye egy eldugott zugában feleségével együtt készíti a csokikat. Saját receptjeit osztotta meg velünk, csak annyit kért, ne jöjjenek vele ezek a receptek szembe az ebay-en, ha lehet. Mesélt a csokoládé történetéről, arról, miben különbözik egymástól a fehér, a tej és a fekete csokoládé, majd megmutatta, hogyan kell temperálni a csokit. A hőmérőn kívül nem használt bonyolultabb konyhai segédeszközt. Egy hatalmas fémedényben olvadt a csoki, majd márványlapra kiöntve kellett fellapátolnunk, visszacsorgatnunk, egyenként, mindegyikünknek. Így kell a csokoládét a megtfelelő hőmérsékletre hűteni. Erről szólt a dolog, hogy mi is kipróbálhattuk, megfoghattuk, belenyúlhattunk, bénázhattunk, csöpögtethettük (és csöpögtettük is) a csokit mindenfelé, leginkább magunkra és a padlóra. Még jó, hogy kaptunk kötényeket. Megmutatta, hogyan kell megtölteni a műanyag bonbonmintákat, hogyan szabadulhatunk meg a légbuborékoktól, hogyan kell a bonbonhéjakat megszárítani: csupa érdekes, szakmai fogás, de meglepő módon egyik sem volt bonyolult. Közben egyfolytában információkkal bombázott bennünket, s ha nagyon elmerültünk volna a csevegésben, azonnal ránk szólt, franciás kiejtéssel: "Demostration!" - s mutatta, mi a következő lépés. Megmutatta a saját termékeit is (de venni nem lehetett), korábban készült bonbonokat kóstolhattunk meg, elmesélte a színezés lehetőségeit - nagyon érdekes volt! Amikor láttam, hogy a többiek egymást fényképezik, én is elkattintottam néhány telefonfotót a mellettem ülő emberről, amikor gyakorolt, de pár kérdéstől eltekintve a foghiány miatt befogtam a szám.
Minden lépést ki kellett próbálnunk. Előkerült megint a minőség kérdése. Elmondta, milyen csokoládékat javasol, hol szerezhetjük be őket, s mindent, amit hallottunk, megkaptuk leírva egy kis füzetben. A bemutató elején forró csokit kaptunk, igazi forró csokit! A végén pedig egy pohárka prosecco-t, s hozzá elpakolhattunk néhányat a magunk készítette csokikból. Addigra a nagy fémedényben lévő csoki rádermedt az edényre, de mondta, ne aggódjunk, töltelékhez fel lehet használni, mert semmilyen csoki nem megy kárba a gyártás során - kivéve a padlóra és a magunkra csöpögtetett adagot.
Volt ott egy német nő, aki évekig élt Bécsben, s egyből lecsapott rám - korábban Pamela mondta neki, hogy a kávézóban dolgoztam -, s lelkendezett, hogy mennyire jó a kávézó, de mennyire hiányoznak belőle azok a sütik, amik a kontinensen népszerűek, s amiket ő szeret. Panaszkodott, hogy itt nincsenek olyan jó kávézok, mint Bécsben, de azt is elismerte, hogy errefelé másféle kávézási kultúra hódít, mint pl. Ausztriában, s nem nagyon lehet elvárni, hogy a semmiből előbukkanjanak ezek a habos, illatos helyek, egy egészen másféle ízlésvilággal, mint amilyen az íreké.
A rendezvény végeztével odaadtam az ajándéksütiket a food trail-es nőnek, Pamelának, aki mondta, ne menjek el, mert be akar mutatni a Food and Wine magazin szerkesztőjének. Nyökögtem valamit arról, hogy még nem egészen legálisan hmhmhm, de leintett. Mint kiderült, az a férfi volt a szerkesztő, akit fotóztam. Már hallott rólam, s mondta, mihelyt teljes erőbedobással működik a sütödém, jelezzem, s akkor "majd segítünk, ahogy tudunk". Ha csak egysoros megemlítés is az a segítés, az is óriási siker lenne a számomra. Próbáltam nem hangosan sikoltozni az utcán, de V.-t azonnal felhívtam, hogy elmeséljem neki. Úgy tűnt, ezt az embert azért hívták meg, mert fog majd írni a food trail-ről. Pamela azt mondta, ha gondolom, hívjam fel, s egy kávé mellett elmeséli, ők hogyan kezdték, hogyan segítette őket az Enterprise Board.
***
Vasárnap jó kislány voltam, s korán megcsináltam azt a 200 feliratos sütit, amit a Bentley's rendelt. Pontosan annyi idő alatt lettem ezzel kész, mint ahogy kiszámítottam. Ez elég ritka. Utána szépen megkértem az uramat, vállalja fel a sofőr szerepét, s ő el is vállalta, hogy elvisz minket Trish-sel moziba, Dun Laoghaire-be. Egyszerűen lusta voltam vezetni. Maga a film szórakoztató volt (Burn after Reading, a Coen testvérek új filmje), de nem olyan, amit később lelkesen emlegetnék. Hazafelé menet V. javasolta, Trish ugorjon be hozzánk, és kóstolja meg a pálinkákat, amiket hozott. Ha jól emlékszem, még a gyógyhatásukat is felemlegette, ugyanis az angoloktól hazahozott egy gyomorrontást, s arra a törköly igen jó hatással volt. Mire észbekaptunk, már ott ültünk az asztal körül, alapos kóstolgatásba merülve, sztorizgatva, közben csináltam egy gyors vacsorát is, s bizony, éjfél lett, mire Trish-t hazavittük, és ágyba kerültünk. Hétfőn kissé tompán ébredtem, de nem fájt a fejem. Jó minőségű volt a pálesz, nem ártott meg :-)
Tegnap este a piaci értekezlet előtt még ettem pár falatot, amikor - nem utolsó sorban a marhaszeletnek köszönhetően -, megint kiesett egy fogam. Döbbentem ültem az asztalnál ("nem, ilyen nincs, ez nem velem történik"), majd pánikkal a gyomromban kutattam a nyelvemmel, jesszusom, melyik, melyik?!? A tejfogam volt az, amely az elmúlt 41 évben nem volt hajlandó megmoccanni, még akkor sem, amikor a végleges fogam, egy szemfog, felbukkant mögötte. Évekkel ezelőtt a fogorvos nevetve mondta, hogy tudom-e, még van egy tejfogam. Egyre csak nyomódott előre, s eddig bírta. Van egy olyan érzésem, hogy nem az egész esett ki, de nem fáj, úgyhogy majd januárban megnézetem, amikor a másikat megcsinálják.
Most már csak egy furunkulus kellene az orromra, s néhány nagyra nőtt szőrszál a bibírcsókomba, hajlott hát, nagykendő, s ülhetnék az egyik mézeskalács házam elé, mint boszorka. Legrosszabb rémálmaim közé tartozik, hogy egymás után elveszítem a fogaimat, úgyhogy a lelkiállapotom nem valami fényes. Ez a sok foggal kapcsolatos nyavalygás már kabaréba illik.
***
Van egy egerünk a kertben. Bertie. Az etető alatti cserepek mögött lakik, legalábbis onnan bújik elő, ha látom. Már egészen kijárta ott a lehullott, széttaposott magvak, és a cserepek között a maga kis ösvényét. A múltkor megcsodálhattam, amint felmászott a futómuskátli ágain a falhoz, majd a díszítő téglák között az etetőhöz. Végigegyensúlyozott az etető tartóján, leereszkedett az etetőig, s kiszolgálta magát a madarak kajájából. Bájos, villámgyorsan cikázó kis jószág, de alighanem hamarosan kirakom a mérget, mert nem örülnék, ha elszaporodna.
De ami számomra a legnagyobb meglepetést nyújtotta, az az volt, hogy gépelés közben megláttam, ahogy a vörösbegy leszáll az etető alá. Majd mozdulatlanná dermed. Róla tudni kell, hogy eléggé utálja a többi madarat, ha túl közel kerülnek hozzá csipegetés közben, verekedni kezd. Most azonban csak állt ott, mozdulatlanul. Néztem, mit néz: hát az egeret, amint az óvatosan kibukkant a két cserép közül. Majd, mint a villám, a madár lecsapott az egérre! No, ez új volt. Egér öt percig lapult, míg a vörösbegy felette a cinkék által kivert magvakat. Távozása után az egér is előmerészkedett, a maga részéért.
***
A könyvelőtől továbbra sem jött hír. Ami engem illet, én pénteken találkozom eggyel, amelyik itt tart irodát a városon átvivő főutcán. A telefonban elég lényegretörő volt, remélem, elvállal, és elmagyarázza a könyvelés néhány részletét. Amit lehet, magam szeretnék csinálni - már ha képes vagyok rá, a tyúkeszemmel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése