96 óra

 ... amíg elindul a komp, s természetesen most sem sikerül az utolsó napok izgalmát elkerülni. Kötelező körök, rendelések, adóügyek, papírmunka, takarítás, szívünknek kedves növények stratégia elhelyezése a kertben, hogy a bedobott-rúgott labdák ne sértsék meg őket, de azért napot és esőt is kapjanak, mert mégsem várhatom el Trishtől, hogy még a kertet is öntözze. A gyerekek figyelmeztetése, hogy most aztán TÉNYLEG nem lesz, aki öt percen belül kirúgja nekik a labdát, mert Trish csak hetente egyszer fog jönni, s akkor sem feladata, hogy labdákat rugdosson, ez csakis a kedvén ésa jóindulatán múlik.

Pakolás, hűtőszekrény, mit együnk, hogy a hűtő is ürüljön, s mi is jóllakjunk... 

Az lenne az igazi szabadság, megragadni a kocsikulcsot, s menni, hátranézés és kislista ellenőrzése nélkül. Foglalás, kötelező körök nélkül, ezt tényleg csak igazán kötöttségek nélkül élő ember tudja megcsinálni, vagy valaki, akinek ott a személyzete, hogy aggódjon helyette. Kocsikulcs, pár alsónemű egy táskába és menni, mert - ahogy  hirdetés mondja, for everything else, there is Mastercard.

***

A piacra szeptember közepén ki fog kerülni a For Sale tábla. Érdeklődő developer-ek már vannak, az auctioneer majd egymásnak ugrasztja a terület iránt érdekődőket, s meglesz, hogy ki ad többet. A gyep lenyírva, a szederbokrok visszavágva, elég szomorúan szedtem le még egy félkilónyi szedret a hirtelen elérhetővé vált belső ágakról, mert most már biztos, hogy jövőre nem fogok itt szedret szedegetni, össze-vissza szúrkálni magam az apró tüskékkel. Még az is átfutott az agyamon, hogy a piac alapítási köve és ősrégi táblája vajon hová fog kerülni, s vajon elnökünk, aki egy farmon él, elvinné-e magával emlékbe, vagy majd hulladékként kerül egy skipbe, amikor a developer gépeivel feltépeti a gyepet és kivágja a hatalmas fát, s elbontja a döngő padlójú faépületet.

Lesznek itt érdekes hetek, annyi biztos. 

:-)

Még mindig vigyorgok. S még sokáig fogok is.

V. már hetek óta rejtélyeskedett, hogy rendelt nekem egy ajándékot, hm, még mindig nem jött meg, hm, késik, reméli, nem akkor fog megérkezni, amikor nem leszünk itt. Tiltakoztam, hogy jaj, ne má', mi az, de ő csak sejtelmesen mosolygott. Közben rendeltem egy módfelett értékes könyvet, egy híres operatőr első fotóalbumát, aláírással, így eldöntöttem, megint megkérem a postát, hogy ne hozzák ki egy hónapig a küldeményeket, mert ki tudja, nem esik-e bajuk a dobozban az ajtó előtt. Mert a wifis csengő birtokában kitaláltam, hogy rakunk rá egy standard üzenetet, vagyis ha valaki csenget, akkor a lejátszott üzenet megkéri, tegye a küldeményt a kék tejesdobozunkba, aztán majd onnan Trish, aki a lakásra vigyáz, beveszi. De ha nem jön pár napig, esetleg bever az eső, megázik a csomag...

S erre ma, éppen útban voltunk hazafelé az autószerelőtől, ahol Rosa kap szervízt a nagy út előtt, amikor jelzett a telefon, s megnézve a videót kiderült, postás bácsi állt az ajtó előtt. Csak éppen a kritikus pillanat nem látszott, hazáig találgattuk, otthagyta-e a borítékot. Hamar kiderült, hogy igen, s amikor V. meglátta a francia feladót, elárulta, hogy ez az én meglepetésem. No, volt izgatott bontogatás, fotóra tippeltem, a védő kartonlapokat látva találgattam, csak nem valami profi nyomat Franciaországból? Mt. St. Michel-ről például? Amit már többször emlegettem V.-nek, mondván, jó volna bemenni oda, tervezgettük is, hogy hazafelé megpróbálunk ott aludni a közelben, s még a reggeli turistaroham előtt megnézni, mert legutóbb csak az első 20 méterig jutottunk, úgy tele volt.

Aztán megláttam a Certificate feliratot. Mi az, amihez certificate kell, s Mordorból jön, ahogy V. Franciaországot hívja. Semmi sem volt a fejemben, amit abból az országból nagyon akartam volna, mihez kell certificate? További óvatos cellux vagdosás után végre sikerült meglazítanom a kartonlapokat, s kihúznom egy papírlapot, amin egy apró fotóról maga Benicio Del Toro nézett rám, s alatta a mondat, hogy a mellékelt fotó eredeti aláírással van ellátva, amit Párizsban írt rá, stb... 

Ekkor már visongtam, kezdett összefolyni a szemem előtt a világ, mert ez egy AKKORA ajándék volt V.-től! Aztán előkerült maga a fotó is, amihez járt a certificate, nagyban, rajta az aláírás, legújabb imádottam aláírása egy remek fotón, my fangirl crush, nem tudtam magamhoz térni. Nevettem, bőgtem, ugráltam, topogtam, ölelgettem V.-t, tisztára mint egy gyerek, pont úgy, ahogyan azt bájos videókon látni, amint az 5 éves kibontja a dobozt s visszanéz rá álmai kiskutyája.

Már hónapok óta foglalkoztat, olvasgatom a vele készült interjúkat, nagyon jók a filmjei, egy meglehetősen érdekes egyéniség alakításai, no és ugye, ahogy kinéz, mert az sem mellékes. V. javasolta, tegyem ki a képet a munkaasztal fölé, így ha nagyon nem volna kedvem a munkához, csak felnézek, és máris jobb lesz a kedvem. Még most is vissza-vissza megyek a szobába, megtapogatni az újra kartonlapok közé rejtett fotót, édes Istenem, egy eredeti aláírás! Majd bekereteztetem, ha hazajöttünk, úgyis vár egy másik, eredeti tusrajz keretezésre a tetoválótól, aki a darvaimat csinálta, viszem őket együtt. Sosem voltam az a típus, aki visongva tolong egy mozi előtt, vagy fesztiválokra utazik, s megpróbálja levadászni a kedvencét, inkább csak így szolidan, messziről rajongok, csendben. Nem elég csendben ahhoz, hogy V. ne vegye észre, különösen akkor, amikor vele is végignézettem egyet a filmjei közül, s elejtettem egy-egy célzást arról, hogy mennyire.. óh... és nahát. 

 

S az én férjem nem érte be az ilyen alkalmakra tartogatott "csacsi öreg medvém" sóhajjal, (hagyjuk a zasszonyt, majd kinövi) hanem ment, és levadászta nekem ettől a francia cégtől az eredeti szignót. Mert csak. Csak úgy. Mit lehet erre mondani? Azon kívül hogy az ember visong és ugrál teljes 55 és fél évével? Nincsenek szavak. Legalábbis a már elhangzott, különböző hangmagasságokban kiejtett "Köszönöm-ilyennincs-eztmeghogyan-megőrülök-eznemigaz"-okon kívül.

Nekem idén augusztusban volt Karácsony, az már biztos.

***

Említettem már az eltörött kilincsrugókkal kapcsolatos élményemet? Először a kis kamrai kilincs adta meg magát, löttyedten lógott egy halk pattanás után. Youtube-videókból okosodtam ki (vagyis azt reméltem, hogy kiokosodtam), s mikor megpróbáltam megszerelni egy másik, kevésbé sűrűn használt kilincsből kivett rugóval, az is eltörött. Két kilincs rugóiból lett egy darab működő kilincs, mehettem a netre, rendelni ilyen rugót. Mert a helyi barkácsboltok alkalmazottai csak a vállukat vonogatták. Küldtek egy másik városrészbe, hogy ott "talán" van, de talánok nekem nem jók. Angol cégek vagy nem szállítanak, vagy csak vámmal, így a német Amazonon találtam egy céget, ahonnan került rugó, csak éppen - kis tudatlan - olyat rendeltem, ami méretileg jó, vastagságra is, de a rugó maga hosszabb a kelleténél. Találtam egy északír céget, ahol volt pontosan olyan méretű és hosszúságú rugó, ami a mi több, mint húsz éves ajtajainkhoz kellett volna, DE sajnos, ők a Brexit miatt nem küldenek ide délre, a Köztársaságba rugókat. 

Ellenben találtam egy másik céget, .ie címmel, ahol dühömben gyakorlatilag vizsgálódás nélkül kétszer annyiért megrendeltem azokat a fránya rugókat. Csak utána kezdtem kutakodni, hogy kik is ezek, s kiderült, hogy a rugók - az északír cég termékei, ezt hadd hangsúlyozzam ki - Dubai-ból érkeznek ide vissza, kicsíny szigetünkre. Az ie. mindössze anyit jelentett, hogy innen is fogadnak rendelést, van "iiteni" weboldaluk, de arab cég. Kicsit pislogtam magam elé, hogy hm, Dubai, most tényleg? Onnan fog ide jönni ez a termék, nem lesz itt valami átverés? Kissé távolságtartással viselkedem a virágos nyelven fogalmazó arab cégekel szemben, mert még emlékszem az arab (szír?) vendéglősre, akihez egy sütiforma után érdeklődve léptem be, s gyakorlatilag bekanalazott a vendéglőjébe, s alig bírtam lerázni, a munkaajánlatával együtt. Szóval, izé.

Nem lett átverés. Gyakorlatilag naponta kaptam emaileket, hogy hol tart a megrendelés, amit megint csak köszönnek,  ámulat, egyik a másik után, mert ma, két nappal korábban az ígértnél, megjött kis dobozban, Dubai-ból, a 3-as számú raktárból (amit a címük szerint a Duty Free épülete mögött találhatunk, haha) az északír kilincsrugó. Amit fillérekért feladhatott volna az északír cég, aki ezek szerint köp az ilyen rendelésekre, de a termékükből akad egy raktárban, az Egyesült Arab Emirátusokban. 

Úgyhogy, mehetek szerelni!

Add már, Uram, az esőt!

A beígért és részben bekövetkezett hőhullám után (itt a 25-28 fok annak számít) vasárnaptól esőkkel, viharokkal fenyegetőznek a levelibékák, de egyelőre csak egy kis adag csendes eső érkezett az éjszaka. Nem bánnék néhány záport, és éjszakai kitartó esőket, mert már erősen sárgul a közösségi kert mezeje (is), amit a kertész (nyilván a kényelme miatt) kisebb adagokban csutkára vágott. Valószínűleg attól tartott, s el kell ismernem, joggal, hogy a fű/gaz túlságosan magasra nő az ő motoros ride-on fűnyírójához. Egyelőre szépen süt a nap, nincs jele viharnak. Amit múlt éjjelre ígértek, nem ért el Bray-ig, ellenben Arklow-ból, Wicklow-ból sok villámlást és esőt jelentettek. Kimaradtunk a javából.

Már nem emlékszem, tavaly mikor kezdtem hozzá, de most szombaton szép adag szedret szedtem le a piacot szegélyező bokrokról. Közeledne az ősz? Két feketerigó hánytorgatta fel nekem, hogy elzavarom őket a bokraikról. A bokrok alján pedig sötét foltok tanúskodtak róla, hogy alighanem más állatok/madarak is járnak a szedresre, mert fekete foltok, szétesett szemek feküdtek a bokrok alján, a kerítés tövében. Nem tudom, őzek járnak-e oda, esznek-e szedret, de mióta láttam egy őzet a piac területének végében, rájuk tippelek.

A meleg nyárnak lehet talán köszönhető, hogy a pékes WhatsApp csoportban lévő farmerek egyike nagyon magas protein tartalmú búzafélékről jelentett, 13-14 % proteintartalom, ilyet eddig csak kanadai búzánál láttak. A profik érthetően nagyon kíváncsiak, alig várják, hogy használhassák az idei őrlést. 

A szombati piac egyébként meglepően jól sikerült, nagyon sokan jöttek, ezúttal senki nem hánytorgatta fel, hogy le van zárva a közeli nagy utca, amin fel lehet jönni a piachoz az M50-esről. A múltkor Miss Bottlebank jelenetet rendezett, amiért nem volt értesítve, hogy útlezárás van, s kerülnie kellett. Dühösen ment el, semmit sem vett, csak panaszkodott, a maga szokásos nyakelharapós stílusában. Az nem számított, hogy a piac sem tudott az útlezárásról, éppen annyira ért minket meglepetésként, mint őt. A napsütötte gyepen rengetegen kávéztak, jó volt nézni a sok kint ülőt a gyepen. Kávét nem adtam el annyit, mint régen, de így is szép volt a bevétel, ha a pandémia utániakhoz kasonlítom.

Mancit többször rajtakaptam a héten, hogy szétterülve, hasával a beton árnyékban lévő részéhez lapul, s megpróbál hűsölni. Egyre többször igényli a kefélgetést, rengeteg szőrét kifésülöm ilyenkor. Fordul-forgolódik a kefe alatt, néha elsétál a gyepig, s várja, hogy kövessem, ott dobja le magát, mert az mégiscsak kényelmesebb, mint a beton, s a körmeit is a gyepbe tudja mélyeszteni. Nyamvadt macska, alaposan el van kényeztetve! Gyakorlatilag egész nap hesszel valahol, reggel fekszik az ajtónál, reggelire várva, és este fél 6 felé jön haza, vacsorázni, vernyákol az ajtó előtt. De már beszéltem Elaine-nel, aki elmesélte, hogy szintén jár hozzájuk enni, s ugyanazokat várja el ott is, pl. abbahagyja az evést, s csak akkor folytatja, ha valaki simogatja. Közben ugyanúgy dagaszt, mint amikor jól érzi magát. 

V. szerint máshová is járhat, nemcsak Elaine-hez és hozzám, nyugodjak meg, sosem fog éhen halni.

***

Új matracot vettünk az ágyra. Odahaza egész gyerekkoromban és felnőttkoromban ugyanazon a kemény, egyre megviseltebb gyerekheverőn aludtam, 1976-tól 1998-ig: nem számított, milyen az a matrac, van, és kész. Itt azért már finnyásabbak lettünk egy csöppet, le akartuk váltani a régi, piros és kék lepedőknek köszönhetően erősen elszíneződött, itt-ott behorpadt, megviselt matracunkat, amit még Edéék vettek, tehát 20 éves. S mivel kellően zsebbarát ajánlattal hirdették, belevágtunk. Összetekerve érkezett, több réteg nylonba szorítva, rengeteg csomagolással - de örültem, hogy kivételesen üres reciklálós kuka fogadott a kukatárolóban! Aztán persze szétrúgta magát az ágyon, utána már csak szellőztetni kellett, hogy a gyári szagát elveszítse. Keményebb, magasabb, mint a régi, egyelőre beválik, úgy alszunk rajta, mint a bunda, nem ébredek fel éjjel, igen kényelmes. A régit remélhetőleg a napokban elviszik.

Az ajánlatnak köszönhetően jött vele két párna, egyik felén keményebb, másik felén puhább töméssel, matracvédő, egy igen könnyű paplan, és egy ún. weighted blanket, súlyozott takarónak láttam ezt fordítani. Állítólag stresszoldó, mert a súlyával biztonságot, megnyugvást ad annak, akire terítik, vagy hogyan is írják a brosúrákban. Régen autista emberek kezelésénél hallottam azt, hogy egy szoros ölelés megnyugtatja őket, valami ilyesmit akar ez a takaró is biztosítani. Délutáni szunyáknál szoktam használni, arra már rájöttem, hogy kettőbe hajtva nyom legjobban, de éjjelre ez már nehéz, elég egy rétegben is. 7.5 kilós, fogalmam sincs, mi van benne, de mosható. Apró üveggolyókra tippelek. Mivel rengeteg takaró van a házban, nem vágtam volna bele egy ilyen vételébe, de ha már jött, örömmel fogadtam. 

Ezermester barátunk majd október/novemberben jön, egy-két dolgot megcsinálni a lakásban, így tervbe van véve egy új csap, mert a régi, magát krómbevonatosnak vallóról apró szeletekben válik le a bevonat (amúgy kutya baja), mert ugye, olcsó húsnak híg a leve, s anno nem volt kedvem drága csapba beruházni. Őt leginkább a lakásban újra feltűnő penész zavarja, majd le kell mosnom a kisszoba plafonjáról, a sarokban feltűnő halvány foltokat. Aranykezű Róbert festése nyomán pár évig penészmentesen élvezhettük a fehér falakat a kisszobában, ez eddig tartott...

A másik dolog, ami mostanában izgalomban tart, az a késeim élesítése. Mi ebben az extra, kérdezheti bárki? A gond az, hogy a japán késeimre fér már rá nagyon az élesítés, és én nem vagyok egy képzett ember ehhez. Vannak kisebb-nagyobb, finomabb és durvább köveim élesítéshez, ezeket csak a mindennapi késekhez használom, mert félek, hogy kárt ejtek a japán késekben, mert azoknak a kezelése külön kategória. 

Már érdeklődtünk henteseknél is, de az ő köveik durvák ezekhez a késekhez, így hosszas keresgélés után eljutottam egy weboldalra ahol ír késkészítőket mutattak be. S hurrá, a cikk végén emlegették az élesítés problémáját is, ugyanis ilyen szolgáltatásból gyakorlatilag csak kettő van az országban. Mármint a szigeten, bocsánat. Abból az egyik csak akkor élesít kést (és ráadásul géppel, hm), ha feliratkozunk egyéb szolgáltatásaira is, ráadásul nyárra bezárt. A másikuk Észak-Írországban van, oda postán kellene küldeni a késeket. Hm. S ő tűnik profinak, mert elmondása szerint fél-egy órát fordít minden késre. De merjem-e a postára bízni a késeket...?

Végül némi körömrágás után az egyik dél-dublini késesnek írtam behízelgő emailt, kérve, segítsen, vagy ha nem, ajánljon valakit, hátha van egy eldugott egyén, aki ilyesmivel foglalkozik, s megbízható. Meglátjuk, mit ajánl.

Ennui 2

Mostanában néha csak úgy szorongat az írhatnék, de mire leülnék a laptop elé, elmegy az ihlet. Pl. sokszor eszembe jut az amerikai autós túra, a Washington / Oregon / Kalifornia államok és vissza... A rengeteg élmény, ugye, a kaliforniai tűzeset kapcsán is, plusz mert egészen futólag eljátszottam a gondolattal, hogy meg kellene tanulni lovagolni. Ez a vágyam tíz egész percig tartott, hiába bizonygatta a weboldal, hogy ötven plusz évesen is el lehet kezdeni a lovaglást, a leesés gondolata eléggé elbátortalanított. 

Jellemző, hogy nem az jutott eszembe, milyen remek is lesz kettesben baktatni a lóval az ír tájban, hanem az, hogy leesek, s hátralévő napjaimat fejtől lefelé bénán töltöm egy betegágyban. Egyik szomszédunk, ha teheti és éppen nincs pandémia, évente egyszer Montanába jár lovagolni egy ranchra, ő sem mai csirke már, majd meg is kérdezem majd, hogyan ment ez. De nem fogok lóra ülni, az biztos. Megmaradnak a csendes emlékeim, pl. amikor bevezethettem egy lovat az istállóba, ezer éve, barátaink által felügyelt rathangan-i stud farmon, eltörpülve a gyönyörű, hosszú lábú hatalmas állat mellett, elvileg erről fotó is készült, de nem találom. A lovasfarmot, ahol ez történt, már eladták, de az ott, barátokkal töltött esték-napok igen kedves emlékek maradtak. 

Mivel mostanában amerikai farmokról, vagyis ranch-okról szóló videóportrékat nézek egy Peter Santinello nevű embernek köszönhetően, s megtudtam, milyen munkákat végez egy ranch hand, plusz remek ajándékokat találtam ott élő barátainknak, nem csoda, hogy az elmúlt éjszaka meglehetősen szétszabdalt volt. Sokszor felébredtem, nem tudtam elaludni, amikor pedig elaludtam, ranchok poros útjain barangoltam, ritkás fasorok között, végtelen égbolt alatt és ameddig a szem ellát-vidékeken, de érdekes módon effektíve nem végeztem semmilyen munkát. Csak ott voltam, majd óránként felébredtem, meredt szemmel bármultam a sötétbe, hogy a következő álomban egy boltban könyvek között válogassak, s a polcon magyar nyelvű könyvet is felfedezzek, mert a bolt, az bizony itteni volt. Utolsó álmomban kismacskák hömbölögtek a karomon, úgyhogy ma meg is szorongattam Mancit, aki ezt böfögéssel és szellentéssel hálálta meg, úgyhogy megmaradunk az álommacskák ölelgetésénél.

Három hét és utazunk, most már nagyon várom. Addig is van még pár megrendelés, az adózás lerendezése, aztán huss, éljen a szeptember. A piac eladásához szükséghes lépések folyamatban, vagyis az estate agent már készíti a weboldalt, a BER besorolás intézését az épülethez, a fotóst a fotókhoz... csendes a szívfájdalom, de majd meglátjuk, mi lesz ebből.

***

Szert tettünk egy Ring videós/hangüzenetes csengőre, amit majd a telefonról akkor is ellenőrizhetünk, amikor úton vagyunk. V. szerette volna Malcom Tucker örökbecsű mondatát felvenni előre rögzített üzenetként, a The Thick of It sorozatból ("Not now love, I am busy, fuck off!"), nem utolsó sorban azoknak a gyerekeknek szánta volna, akik naponta kétszer-háromszor is becsengetnek, visszakérni a kertbe berúgott labdájukat (a kert oldalsó téglafala kapuként, edzőfalként szolgál, szépen döng az odarúgott labdák alatt.) Kértem, ne tegye, de valóban bosszantó, amikor a végeláthatatlan conf call-ok közepén sokadszorra megszólal a csengő, s ki kellene menni, s meghallgatni a gyermek óhaját, miszerint "My ball happened to get into your garden (sosem az van, hogy 'berúgtam' oda) may I get it back?" de haladunk V. már elérte, hogy egy please is kerüljön a mondatuk végére. A labdák színe alapján pedig látatlanban meg tudom mondani, ki áll az ajtó előtt. Nem mindig hallottuk eg eddig a csengőt, amikor mindketten fejhallgatóval a fejünkön dolgoztunk, de most Alexa feje is villog és szól, ha csengetnek. Modernizálódunk.

Kinyílt az első ciklámenem, jelezve az ősz közeledtét. Augusztusra hőhullámot igérnek, lesz időnként akár 30 fok is. Egyelőre tényleg meleg van, de inkább olyan langyos 21-23 fok, remek ruhaszárító idő, tartósan kint lakik a szárítóállvány. Most majdnem minden nap kimozdulunk, elmegyünk ebédért, megvan a napi kevéske 3.5 km, de most valahogy nincs kedvem reggelente sétálni. A madarak sokat fürdenek, Mancit egész nap nem látni, fél 6 felé kezd vernyákolni a szellőztetésre nyitva tartott ablak alatt. Néha egeret is hoz, amit aztán hosszan edz a bokrosban. Elképesztő, mennyire rossz a látása, a minap láttam, amint a nyomorult egér Manci elől felkapaszkodott a bokorra, megült egy levélcsomón, s Manci hosszas szagolgatással sem találta meg, pedig már 5 centire volt csak az orrától... Aztán az orr közelebb nyomódott az egérhez, az egér ugrott, Manci elkapta, s innen kezdve magukra hagytam őket. Kivételesen nyoma sem maradt a gyilkolásnak, nagyon éhes lehetett. 

Ennui

Az elmúlt hetekben két olyan dolog is történt, amiben régen volt részünk: a hegyekben kigyulladt egy hegyoldal, és dörgés-villámlás kisérte eső beborította el a várost. Rövid időre ugyan, de mégis. Hazafelé az autóból a pernyét figyeltem, ahogy keringett a szélvédő előtt, s a nyitott ablakon át szagolgattam a füstszagot, elszomorodva a tényen, hogy a városból látható hegyeket eltakarja a füst. A tenger felől a seahaar szállt, a hegyek felől a savanyú füst.

Ezt a tüzet aztán egy egésznapos akció keretében eloltották, erdőtüzekbőll nekünk csak ennyi jutott - kopp-kopp -, de pl. tegnap a hírfolyamban feljött, hogy az Oregon/Kalifornia államhatáron mekkora tűz ég. Borzongva néztem a térképet, s rájöttem, hogy ott mi autóztunk egyszer, évekkel ezelőtt, s már akkor is furcsálltuk a fák alját beborító hamut, megégett faderekak, teljesen hiányzó aljnövényzet mindenfelé, ... mi lehetett itt korábban? Most gyakorlatilag ugyanaz a terület ég, kitelepített emberek özöne, csípős füst borította terület és megrendült arccal jelentő önkéntes a videón.

Rémisztő.

***

Az airshow nem sikerült valami jóra. Pedig a pandémia utáni első nagy rendezvény volt a városban, megtelt a part, megteltek az ideiglenes parkolók, a shuttle buszok egész nap jöttek-mentek. De - amíg vártuk a kezdetét -, jókora eső vonult el a hegyek túloldalán, Baldonnell felé, ahol a húzónévként feltüntetett gépek várták a fellépésük idejét, s a leszakadó eső mennyisége állítólag lehetetlenné tette, hogy a nagyon várt második világháborús gépek és a Red Arrows nevű jet-csapat felszálljon. 

Így hosszúra s kissé unalmasra sikeredett a bemutató, a fellépők között elnyújtott szünetekkel. Három órás rétestészta lett a dolog, üresjáratokkal, volt, amikor egy magában kerengő helikopter volt hivatva szórakoztatni a népet, meglehetősen eredménytelenül.  Egyedül a jordániai légierő gépei és egy, The Flying Dentist nevet viselő pilóta akrobatikus mutatványai voltak izgalmasak, meg is tapsoltuk őket. 

Annál jobb volt a SummerFest-et záró tüzijáték, rövid, de látványos, ezúttal a dombolról néztük. Remekül lehetett látni, tetszett nagyon a rakéták visszfénye a tenger sima vizén. Mellettünk egy bennfentes magyarázta, mennyibe került, mennyit fizettek a két férfinak, aki az egészet felszerelte, irányította. Ennyi volt idén a nyári hejehuja a Promenádon, más rendezvényre nem mentünk el.

***

Nem nagyon van kedvem írni mostanság. Kicsit leültem, sokszor nem találom a helyem, szétszórt a figyelmem is, vagy még ahhoz sincs kedvem, hogy újságot olvassak, legszívesebben csak feküdnék. Lehet, hogy a meleg, bár annyira itt nem vészes. 

Egy hónap múlva utazunk, ismét a tavalyi útvonalon, de ezúttal Arese és az Alfa Romeo múzeum is be van programozva. Szállás lepapírozva, megint lesz biztonságos parkoló, kémyelmes ágy, pár percnyire a szülőktől. Remélem, addigra enyhül a meleg, amiből ide is jutott, nem volt extrém, de tegnap 26 fok volt délután. Még Manci el elomolva feküdt a betonon, az árnyékban, a hasát a hűvösebb járdához szorítva próbált hűsölni, még vizet is ivott a táljából, amit egyébként elkerül. Valamiért a tiszta víz nem az esete, de a madarak fürdővizébe simán beleiszik. Ki érti ezt? Etetése megoldott, Elaine, a macskarajongó szomszédom fog majd gondot viselni rá. Aludni pedig továbbra is aludhat az ajtó előtt, vagy a továbbra is meglévő fedett menedékhelyei valamelyikében.

***

Egy régi ismerősünk gyereke keres albérletet, miatta olvastam csak el az újságban a cikket, amely arról szól, hogy diákok mennyire nem találnak megfizethető szállást maguknak a tanévre. Van olyan külföldi diák, aki visszalépett a kurzustól, mert az általa megfizethető lyukban nem fért el, inkább hazaköltözik az USA-ba. Megdöbbentő. Fiatal házasok gakorlatilag nem tudnak önálló életet kezdeni, mert ha bérelnek, a jelzálogkölcsönhöz szükséges letétet nem tudják összespórolni, annyira magasak a lakbérek. Kiváncsian várom, mikor lesz anyira tarthatatlan a helyzet, hogy valami bedől, vagy kitör a népharag. Something's gotta give. Here is hoping.

Hőhullám!

Ma reggel már 9-kor 24 fok volt, amikor kimentem a postáért, a nap égette a bőröm, sietve félreraktam a reggeli séta ötletét. Tegnap este megint sokáig fenmaradtunk, a House of Gucci film után James May legújabb sorozatát élveztük, éppen Sziciliában kóborolt, s amíg néztük, muszáj volt ennem még egy szeletet a megmaradt kissé lapos kenyeremből, annyira éhessé tettek a látottak. 

Tegnap 28 fokot fotóztam egy hőmérőn, a promenád csurig tele, ha lehet így mondani, gondolom, fürdőző is akadt szép számmal, de nem mentünk le a vízig, a felsőbb utcákon jöttünk haza, hogy kerüljük a tömeget. Jövö hétvégére igérték az Airshow-t, ha arra is lejönnek a dubliniak, akkor itt parádés tömeg lesz, arathat a Covid. Lassan minden ismerősöm megkapta már, némelyikük kétszer is, ezért a piacon még mindig maszkozunk, de bevallom, a kedvenc vendéglőnkbe/kávézónkba már anélkül megyünk.

***

"Azért nem rossz, hogy a te különbejáratú EU-d egy sziget az Atlanti-óceánban" - írta egy igen távoli ismerősöm, amin először jót mosolyogtam, aztán nagyon megtetszett, mert valóban az, sziget és különbejáratú, bár ettől a sziget léttől elszoktam, van komp, repülő, 3 óra és hopp, máris Magyarhonban van az ember. Nincs szigetérzetem. Pedig köpésre vagyok a tengerparttól, s pálmafa is van, hahaha.

Az én különbejáratú EU-m, gondoltam, amíg a még nyomdameleg útlevelemben nézegettem a Nationality: Irish szöveget, ami alatt azért elég árulkodóan ott van, hogy Place of Birth: Hungary, s e kettő sortól kicsit facsarodik az ember szíve. Mert mégis, a vak is látja, a süket is hallja, nem vagyok én Irish, kicsit hamisnak érződik, esküszöm, ha valaki legközelebb megkérdezi, mi vagyok, naturalized Irish lesz a válasz, from Bray. Konokul, és valószínőleg ostobán fogom bizonygatni, hogy most már ide tartozom. 

A héten visszakaptam minden, bizonyítékként beküldött papíromat, még a nyomtatott számlákat is, ami röhej, dobják kukába, vagy semmisítsék meg, s erről küldjenek egy emailt, feleslegesen pazarolják a borítékokat. Van útlevél, útlevélkártya, s IGEN, ezzel fogok utazni, s nyújtogatom majd oda mindenkinek, aki kéri. Tegnap ünnepélyes keretek között kukába raktuk a meggyötört, ki tudja miért őrizgetett narancssárga Fideszes ernyőt, kész, vége, most már minden megvan a teljes jogú állampolgársághoz, Huxit esetére (amit kétlek, jobban kell azoknak a pénz, mint hogy kilépjenek).

Az idei szabadság és látogatás ideje lefoglalva, várom is és nem is, jó lesz megint utazni, a barátokkal nemrég töltött négy nap csak megerősítette bennünk a pihenés és mászkálás iránti vágyat: jó volt turistáskodni,  múzeumozni, napközben járni a várost és nem aggódni az otthoni tennivalók miatt. 

"Hazulról" továbbra sem jönnek jó hírek, lassan, szakmai segítséggel elnyomtam a gyomromban ülő lelkifurdalást, mert amikor az ember felkínál A, B és C megoldásokat és hétrét görnyedve segítene, s mindenre konok NEM és hallgatás a válasz, akkor megszűnök erőlködni, jöhet a vállrándítás, és az ember a saját dolgai és kényelme felé fordul, és nem ül gyomorszorongva, hogy jaj, most mi lesz. Ahogy egyszer hallottam valakitől, mindenki úgy teszi magát szerencsétlenné, ahogy akarja. 

Tervezve volt egy utazás Seattle-be augusztusban, ami aztán sajnos, törlődött, így hiába terveztük az ottani barátainkkal való együttlétet, erre még várni kell. Ellenben ők nyaralnak, Olaszországból kaptunk képeket, jó volt nekünk is visszaemlékezni autós utainkra azon az országon át, különös tekintettel a napfelkeltére a Lake Como-nál, vagy a Siena-i vendéglőben elköltött ebédre, San Gimignano hatalmas templomában az érdekes freskóra a sündisznókkal... Hamarosan mi is utazunk, addig maradnak a séták, a langyos meleg szél, a szokatlanul sokáig tartó meleg idő, s a várakozás. Jó lesz!

A hosszan tartó melegnek köszönhetően némelyik növényem a lankadás jeleit mutatja, s a közösségi kert füve is szalmasárga. A kölcsönkapott sövényvágó egyelőre használatlanul pihen a nappali padlóján, ma délutánra tartogatom az előkerttel való leszámolást: nehogymá' én legyek az, aki vasárnap zajong. 

***

Péntek reggel jött a higiénikus néni, egyetlen dolgot kért csak, hogy a cimkéimen tüntessem fel azt is, milyen liszt a liszt. Főleg az allergénekről beszélgettünk, s arról, hogyan éltem túl a pandémiát. Már maszk nélkül jött volna be, én sem erőltettem. A piacról is kérdezett, de kiderült, ő csak Bray-ben ellenőriz.

A piac eladásáról amúgy nincs új hír, az ügyvéd ügyvédkedik, intézi, hogy a piac végében lévő, hibásan másnak tulajdonított terület a hivatalos nyilvántartásban is hozzánk kerüljön.

Péntek éjjel sokáig fent maradtunk, apósom egy ismerősének búcsúztatója volt egy denveri unitárius templomban, azt néztük végig, ki-ki a maga laptopja előtt ücsörögve, könnyek és mosolyok között. A késői fekvést korai kelés követte, vártak a bucik, így, mint egy kifacsart, aprószemű lény dolgoztam a piacon, utána sietve leszállítottuk a tortát, ami csendben olvadozott a dögmelegben, aztán ágy. Nem való már nekem a kialvatlanság, kell a 8 óra a paplan alatt.

***

Ahogy írtam, a barátainkkal töltött négy napunk remek volt, s nemcsak azért, mert napos volt az idő, hanem mert sokat beszélgettünk, alaposan kiélveztük egymás társaságát, s emellett jókat ettünk, jó koncerten vettünk részt az általunk még nem ismert Wexfordban, ahová majd vissza kellene menni, mert csinos kis városkának tűnik, impresszív promenáddal. Koncert utáni bolyongásunk során találtunk olyan kocsmát, ahol nem fogad üvöltő zene, hanem beszélgetni is lehet. Ahol a tulaj és a tulajnő ismerte Magyarországot, na jó, Budapestet, s akikkel lehetett beszélgetni, ötletet adni a szeptemberi hen party-hoz. 

A hetvenen már bőven túl lévő Christy Moore remekül bírta a gyűrődést, micsoda energia áradt belőle, te jó ég! Nagyon feldobta a hangulatot, tényleg klassz koncert volt, bevallom, jobban élveztem, mint amit - akkor is barátaink társaságában - pár éve a Killruddery house parkjában hallgattunk végig, egy fesztivál keretében. Némelyik dalnak ismertem a szövegét, némelyik daltól muszáj volt bőgni, némelyik dalnál felálltam volna, táncolni, de hát azt mégsem lehetett a széksorok között. Utána séta, söröcske, s V.-nek köszönhetően igen kényelmes hazaautózás a most már egészen Wexford-ig nyúló motorway-en, alig másfél óra, s már ott is volt a Bray tábla. Az ég alja még világosan derengett még éjfél felé is, később borvörös csík jelezte a napnyugtát, próbáltuk betájolni, merre is van nyugat, hogyan is helyezkedik el az én különbejáratú EU-s szigetem az óceánban. 

Ahogy említettem korábban, hála érdeklődésüknek, vehettem egy halom könyvet, az elmúlt pár év termését, amit majd csak később viszünk haza Botond feleségének, így elolvashatom őket, de nem foglalják a helyet a polcon. Apránként szemezgetek a polcon lévő könyveim közül, próbálom csökkenteni a mennyiséget. 

Ugye, ott van az a pár bedobozolt adag cucc, amit nem tudok/tudtam hova beosztani a reciklálóstelep kukáinál, pl. ki kellett dobnom egy egész nylonzacskó égősort, mert a jótékonysági bolt nem vehet át elektronikus eszközt, az alig egyszer-kétszer használt divatos műanyag edényeket sem vehetik át, felrakni a Facebook marketplace-re pedig lusta vagyok. A sütőformáimat is sajnáltam a cuccok közé pakolni, de muszáj volt némelyiket elvinnem a telepre, ahol éppen csak kinyitottam a kocsi csomagtartóját, amikor egy travellerforma ember odalépett, s meggusztálta a földön lévő dobozok tartalmát. - Elvihetem? - nyúlt a formák, s a gőzös tisztítógépecske után, én pedig vállat rántva mondta, vigye, nem érdekel, hova kerül, talán ő talál neki vevőt, vagy jobb tulajt, mint én. Ez is egy megoldás. Még car boot sale-n is gondolkodtam, de nincs rá szükség, V. unokaöccse elkérte a CD-ket, DVD-ket. 

S a nem-csinálok-tortát fogadalmam már régen feladva, Trish rendelt két tortát, így úgy döntöttem, ha megkérnek ilyesmire, nem mondok nemet, de reklámozni nem fogom.

Újabb nagyszerű hétvége

A fürdőszoba felől egy ingerült, sarokba szorított darázs sokszorosára felhangosított dönögése hangzik, mert egy Ilidio nevű, impresszív méretű szakállal rendelkező szakember éppen most újítja fel a fúgát, s ez jelentős zajjal jár. Facebook-on jött fel a hirdetés, fűgafelújítást és alapos tisztítást hirdettek, s amikor a cégre kerestem, csupa jó feedback jött fel. Az érdeklődő emailre öt percen belül jött a válasz, majd az árajánlat. Tekintve, hogy a fúga több mint húsz éves, és javító szándékom ellenére is pocsékul néz ki, s a rendszeres hipózás alaposan megviselte, ideje volt rászabadítani egy hozzáértőt. Így került ma reggel Ilidio a fürdőbe, ahol most valami hangos eszközzel és egy porszívóval megtámogatva régi fúgát irt. 

Korai kelés, korai zuhanyozás várt ma ránk a tegnapi remekül sikerült vidéki kirándulás után. Érdekes és nagy várakozással várt két hét következik, amit majd a higiénikus néni látogatása és egy szállítással egybekötött tortarendelés zár. Talán az elmúlt hónapok lelki edzését bizonyítja, hogy nem izgulok, nem drámázok, 'que sera, sera' attitűddel várom az eseményeket, főleg a higiénikust és a tortát. 

De a lényeg: lesz baráti látogatás, koncert, online kvíz, érdekes sütirendelés... nem lesz unalmas ez a hónap sem.

***

Szóval a hétvége. Egy általam még nem ismert Facebook-os Alfa Romeo tulajdonosi csoport vezetője szervezett autózást a sziget délnyugati részbe, West Cork-ba, ami ugye, szépségét illetően vetekedik Kerry-vel, a Királysággal, és Connemara tengerpartjaival. - "A keleti rész lapos és unalmas - legyintett a szálláson vasárnap reggel megismert logisztikus ember, aki - micsoda meglepetés! - Cork-ból való volt, s egyetlen mondattal summásan elintézte az Ancient East látványosságait, annak elenére, hogy Ashford-ban él, s ő is csak látogatóba ment le a gyerekeihez, Cobh-ba. Na de erről majd később.

David-et, a szervezőt bizony nagyon régen látta V., még a Julie előtti időkben, tehát több, mint tíz éve. Most ő is egy szépséges, fekete-piros Julie-val jött a találkozóra. Mivel elég messze volt ez tőlünk, ezért lementünk előző este (let's make a weekend of it), s Monkstown-ban találtunk olcsóbban szállást. Nem tudtam, de ezen a hétvégén Elton John-koncert volt Cork-ban, így Cork tele volt, s az árak is ezt tükrözték. De amúgy is megdrágult minden szállás, lassan olcsóbb már külföldön nyaralni mint magán a szigeten.

A The Bosun nevű szálloda/vendéglő/kocsmakomplexum mindjárt a tengeröböl partján van, vagyis az még nem tengeröböl, hanem a Cork-on átfolyó Lee folyó ömlik ott a tengeröbölbe, ugyanabba az öbölbe, ahonnan egykor a Titanic is elindult utolsó útjára. Szép sétaút kíséri a folyómedret, lehet bámészkodni az evezősöket, a sétálókat, a pár perces átkelést kínáló kompot, s a közelben lévő tengeri kikötőt, ahonnan elkompozhatunk Franciaországba. Elvileg innen indul a Bilbao menő kompjárat is, a Britanny Ferries üzemeltetésében, amelynek kipróbálása a wishlist-ünkön szerepel. 

A reggelinél megismert logisztikus bácsi (ezzel foglalkozik) sokat mesélt a környékről, én pedig örömmel ragadtam meg az alkalmat, hogy egy helyivel beszélgessek - miután megszólított bennünket a reggelinél. Megtudtam, hogy a folyó túloldalán látott hatalmas daruk nem itt dolgoznak, hanem elszállításra várnak, itt lettek összeszerelve. Nem állítom, hogy mindent tudok már a tengeri konténeres szállításról, de elég sok új infóval látott el nemcsak a környéket, de az üzletelését illetően is. "Dublinban csupa kényelmes, puhányoknak való munkahely van, multinacionálisok, IT, a kormányzat" - mondta lenézően -, "bezzeg itt Corkban és Cobh-ban volt a nehézipar, a vaskohó, a nagy kikötő, a földgáztároló, az erőmű, csupa egészségre káros kibocsátással, milyen sokan megbetegedtek...!" Kissé elfogult volt, de melyik corki nem az? Kedves volt amúgy, jót beszélgettünk, s a végén együtt szidtuk Putint és reménykedtünk a háború mielőbbi befejezésében.

Vacsora előző este a szálláson (hogy mennyire más vidék, jelezte, hogy a kiszolgáló kislánynak nem mondott semmit Glendalough neve). Majd szunya, reggel ráérős kelés, reggelinél ismerkedés, reggeli után séta a sétaúton, egy fürdőző német hölgyön való szörnyülködés, majd autózás Clonakiltybe, ahonnan a híres black pudding, az angolszászoktól megismert "májashurka" származik. Saját múzeuma van, kérem! Még Corkban, tőle nem messze, a reptér melletti kávézóban egy nem éppen gyorsan felszolgált mézeskalács fűszerezésű kávé után mentünk Clonakiltybe, mert annyira elbeszélgettem a logisztikus emberrel egy térkép előtt, hogy a hátam mögött letakarították a reggelim maradványait és a félig megivott kávémat. 

Egy autókereskedés parkolójában ismerkedős beszélgetés következett, s annak megállapítása, hogy összevissza négyen jöttek el a találkozóra, amire tucatnyi érdeklődő volt. Végül csak hárman maradtunk, s a trió az irányt Skibberren felé vette, végig a Wild Atlantic Way-es táblák által kijelölt úton. Csodás öblök, nyaralókkal teli tengerparti falvacskák, vitorlások, evezősök, fürdőzők... a zöld ezernyi árnyalata a dimbes-dombos, néhol birkákkal és rengeteg virággal, fuksziasövényekkel tarkított vidéken, no és a tenger! Távolban HATALMAS konténerhajóval, micsoda, micsoda vidék! "Végül is, itt is éldegélhet az ember nyugdíjas korában" -, mondtam vágyakozva, néhány meglepően modern és vonzó ház láttán, annak azért biztos tudatában, hogy egy ilyen házhoz kellene egy lottónyeremény. 

Unionhall kikötőjében álltunk meg fotózkodni, s meglepve fedeztem fel a Glenmar halfeldolgozó cég halászhajóflottáját: már vettem párszor a termékeikből, most legalább látom, honnan jön a beléjük való. Míg folyt egymás autóinak gusztálása, addig én sirályokat fényképeztem, s halászhajókat, szívtam magamba a hínárszagot, lestem a környék házait, a szárazra vontatott vitorláson dolgozó férfiak munkáját... Nos, igen, csodaszép hely ez a kis falu. Ez is.

Aztán autózás tovább, Toe Head felé, ahol megint megálltunk nézelődni, s az angol résztvevő megmutatta nekem, hogy az a kis bütyök a látóhatáron nem egyéb, mint a Fastnet világítótornya. Ó, a Fastnet! Még emlékszem rá, hogy amíg fent északon a Húsvéti Egyezmény aláírásán dolgoztak a politikusok, addig mi ott, Schullban éjszakáztunk, s néztem, ahogy szállásunk falán újra és újra végigsimított Fastnet fénye a sötétben.

Tragumna kicsi, de igen szép, tiszta és fürdőzésre csábító, lifeguard-dal őrzött strandja volt az utolsó látnivaló, utána már Skibbereen következett, itt búcsúztunk el egymástól. Az angol férfi ment haza, ő Sheep Head félszigetén lakik, David pedig ment vissza, Cork-ba. Mi pedig kicsit más útvonalon, de Dublin felé vettük az irányt, s megállás nélkül úgy négy óra alatt haza is értünk. Közben elautóztunk Michael Collins halálának helyszíne mellett, amit a jelek szerint éppen felújítanak, mintha parkolót és nagyobb megállóhelyet alakítanának ki a kőkereszt környékén, amely az 1922-es merénylet helyszínét jelzi. Minden évben, augusztus 22-éhez legközelebb eső hétvégén tartanak itt ünnepséget, megemlékezve az évfordulóról. Idén lesz ennek 100 éve, biztosan azért a felújítás.

Néhány kép:

Union Hall vagy Unionhall halászhajói (válogatás)

Fastnet with added Englishman

Rosa Toe Head-nél, ügyesen takarja a másik két autót