Van-e macska a Bayeux-i kárpiton? avagy figyelemelterelés

Lassan letelnek a döbbenet, a mély gyász napjai, jön helyette más, amivel foglalkozni kell. Egy dokumentumfilm után hosszan olvasgatok, s próbálom kideríteni, hogy a sok ábrázolt háziállat között van-e macska hímezve a Bayeux-i kárpitra? Ez elvezet annak az étteremnek a weboldalára, ahol a kárpitot egykor őrző katedrális mögött azt a finom sajt/felvágott tálat ettük. Hol aludtunk akkor este? Gyötröm az agyam, elveszve a múltban, s nem tudom felidézni, pedig sok apróság megragadt a fejemben. Esett az eső, azt tudom... Arról az útról nem írtam útinaplót, vajon miért nem? 

Próbálok olyan dolgokkal foglalkozni, amik örömet okoznak, s minden mást félretolni a látómezőmből. Már ha lehet. Sajnos, nem mindig lehet. (Váratlan dolgok lépnek be az életünkbe, amire először csak pislogunk, riadt nyulakként, főleg én, s amire csak lassan óvatos lépésekkel találjuk meg a lehetséges megoldást.)

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy híreket nem nézek, csak szalagcímeket. Még mindig nem vagyok elég fegyelmezett, vagy erős ehhez. Kattintok néha, s mindig megbánom.  Reménykeltően hosszan állt a sor a követség előtt, ahol szerintem a tömeg ellenére szépen haladt a szavazás, igaz, hogy egymás sarkát tapostuk, míg felsorakoztunk az első emeleti helyiségbe, ahol emlékeim szerint régen a rövid életű klubmozi is volt. Maszkban álldogáltunk, nem sokan viselték. Még régi ismerőssel is találkoztam szülővárosomból, vidéken él valahol, rövid csevegés, ami közben rémülten jöttem rá, hogy már nem emlékszem a nevére... Szégyenkeztem belül. 

Aztán jött az este, majd jött a reggel, s nem, nem lett világosság. 

***

A múlt hétvégét még a népszámlálásos kitöltőcske színezte, most még ún. time capsule-t is lehetett írni az utolsó oldalon hagyott mezőbe, mit üzenjünk a 100 év múlva itt élőknek? Fog még élni valaki? Gratulálok, ha eddig eljutottak, remélem béke és szép idő van odakint, írtam, nem sok optimizmussal. Még a szeptemberi szabadságot sem merem tervezgetni, nemhogy a jövőt. 

Borúsan ültem hét közben a sütik felett, számbavéve az apró telepi kellemetlenségeket, amikre más ember józanul csak vállat ránt, én emésztem magam. Nem vagyok normális.

Közben pedig a lassan melegedő időt fura közjátékként párnapos hideg szakította meg, ami során többször borsónyi jegek verték el a kertet, hogy aztán öt perc múlva ragyogó napsütés és szivárvány fogadjon, s a következő zuhé előtt éppen csak elég idő volt szemeteslapáttal felmarkolni a jeget a teraszról és átlódítani a falon, ki a gyepre. Így is állt a víz mindenfelé. Ma reggel jeget kapartam a szélvédőről, mert emellé, ugye, megjött a fagy. Manci fenekét nem tudtam megkülönböztetni a fejétől, annyira magába kanyarodott a vackán, s reggel hangosan vernyákolva nyomta be fejével az ajtót, kaját követelve, talpa jéghideg.

Hogy ne egyen szét a kétségbeesés, okos tanácsokat követve igyekszem észrevenni a jót. (Okos tanács baromi sok akad, csak meg kellene fogadni őket.) A reggeli sétánál a kertek virágait, az egyik házépítés falánál a felhúzott friss téglasorokat. A most már minden cserépben nyíló nagyvirágú ibolya fejében turkáló poszméhet, ami alatt földig hajol a zsenge szárú virág. A vörösbegyet, amint a virágkosár szélének feszülve rángatja ki a szalmaszálakat a fészkéhez. A fémasztalkán álló etető előtt leszállva megcsúszó cinke félresikerült mozdulatát. A kisgyerekek boldogságát, amikor meglátják a dekorált sütiket a piaci pulton. 

A múltkor, majdnem befagyó fenékkel, hosszan, mozdulatlanul állva elértem, hogy a vörösbegy egészen a fenyőnk szélső ágára ülve vegye szemügyre a tenyeremben tartott magot, alig fél méterről: hogy aztán inkább mégiscsak - mellettem elrebbenve - az ablakban lévő etetőn landoljon. Most már ha feltöltöm az etetőt, elég hátat fordítanom, s ő máris odarepül.

Valamiért még mindig örömmel tölt el a sirályok kiáltozása, az esti madárkórus, a telep bejáratánál lévő (még kissé gazosan is szép) virágágyás, vagy a dermedt fűszálak végén csillogó vízcseppek fénye, a reggeli ellenfényben. A telepen és annak környékén kiabáló fácánkakas hangja. Ahogy Manci hosszan elnyúló testtel rohan utánam, amikor elmegyek sétálni. Csupa, majdhogynem közhelyes örömforrás. Pedig tényleg jók és lehet kicsit mosolyogni, s erőt meríteni. 

Lesz valahogy. Megoldjuk. Ha a világ dolgait nem is, de a magunkét biztosan.

Szt. Patrik nap

'Where are you from? - kérdezte a telefonszerelő bácsi az utcán, amikor kiváncsian megálltunk mellette, s néztük, mit is csinál egy halom, zavaros gombolyagként tekeredő zsinórral a kezében. Utoljára a kötős kosaramban láttam ekkor kavart. - 'Not from Ukraine, I hope?' - kérdezte, pár nappal a háború kitörése után. Mondtuk, nem, Magyarországról, bólogat, s máris mondja utána, ez borzalmas, háború, ami ugye, itt nem volt, mert Írország semleges volt, csak megszorítások, a mamája kislányként átélte, a kevesebb étel, a szegényes kínálat, s ki hitte volna, hogy háború, Európában, manapság...

'Do you have relatives in Ukraine?', áll meg mellettem a másik szomszéd, akivel már sokszor beszélgettem, kicsit olyan minden lében kanál, de nem tudja, honnan jöttem, a fura akcentusommal. Alighanem látott beszélgetni itt a telepen a szomszéd moldáv Inával és a másik moldáv nővel, s úgy döntött, én is azokról a végekről származom. Magyarázom neki, hogy nem, én egy határral odébbról, ahelyett, hogy mondanám, magyar vagyok, vagy mittudomén, elég lett volna egy sima 'nem' is. Zavarba hozott, ahogy váratlanul rámszólt elmenőben, a kocsijából. 

A múlt heti piacon is ez volt a fő téma, mi más, meséljek, mi a helyzet az 'országomban', mert azt hallották... Így elmesélem a magyar szeretetszolgálatok, önkéntesek, állampolgárok munkáját, az elszállásolt családokat, a megnyitott nyaralókat, azonnali szervezkedést, hogy minden menekültnek legyen étel, szállás, transzport... hogy ne Orbán és a kormánya alapján ítéljenek. 

A városban, mint annyi helyen, sokan, sokat gyűjtöttek, adományt is, pénzt, mentek körbe a listák, mi kell, hova lehet vinni, gyűjtött és gyűjt moldáv, lengyel közösség, mentek, továbbra is mennek a kamionok. Tegnap kicsit suta beszélgetést folytattam a két ajtóval lejjebb lakó moldáv apukával, Ina férjével, aki úgy mesélte nekem a dolgokat, mintha semmi sem tudnék, hogy igen, sok a menekült náluk, nehéz őket segíteni, mert Moldva szegény, de gyűjtenek, segítenek, amit lehet, s a végén hozzátette még, hogy ezt a háborút csak az oroszok tudnák befejezni, azzal, hogy felkelnek Putyin ellen. Nem tudhatta, mennyit olvastam, hallottam a háborúról, kicsit úgy magyarázott nekem, mintha egy teljesen tudatlan ember lennék, aki tán még azt sem tudja elhelyezni a térképen, hogy merre van Moldva. Az igazi kérdést, amire kiváncsi voltam, a 'Nem féltek, hogy hozzátok tör be legközelebb?' nem mertem feltenni, mert úgyis rángatta már a kezét a kislánya, hogy menjenek sétálni. Igaza is van, menjenek, francba a félelemmel, a kérdésekkel, nem lehet hónapokon át összeszorult torokkal élni.

S megjelentek a cikkek az Írországból Ukrajnába hazatérő apákról, akik önként mennek vissza, háborúba. Hátrahagyva állást, nyugalmat, családot, jólétet. Mennek harcolni. Van, akinek golyóálló mellényt adományoz a hadsereg, a munkahely megértően bólint, de mi mást is tehetne. Nem nyaralni megy. A tévé kamerája forog a búcsúzkodók körül a reptéren, az utolsó családi összeborulást örökítik meg, mielőtt Apu elmegy háborúba - hogy az esti hírműsorban megmutassák ezt az intim pillanatot, hadd facsarodják az ember szíve. Nem, ezt nem én láttam, nem bírtam volna, egy újságíró írta le, akkor olvastam a cikkében, minek volt tanúja, amint nyaralásból jött haza éppen. Később rájött, hogy míg ő kipihenve jött vissza a szigetre, valakik éppen elindulnak a bizonytalanba, s csak reménykedni lehet, hogy egyszer majd ugyanolyan boldog mosollyal jönnek vissza az Arrivals ajtón át, mint ő most. Adja az Isten.

***

A piacon öt százalékot emeltünk az egyes termékek árain. Sokat cikkeznek a várható áremelkedésekről a rádióban, újságban, emlegetik, hogy tészta, kenyér, étolaj drágább lesz, már a pék csoportban is írta valaki, hogy akinek beszerzési nehézsége van, az szóljon, megpróbálnak segíteni, tartsunk össze. S pedzegették, hogy ideje volna felfedeztetni a vevőkkel a nem csak fehér kenyérlisztből készült kovászost, hanem a különféle rozs- és  tönkölylisztekkel dúsított kenyereket is, s afelé tolni a vásárlókat. A piacon aligha tudnék versenyezni a kedvelt szódakenyerekkel, amiből magos változatot is csinál az egyik tagunk, s amúgy sem tudnám bővíteni a választékomat, örülök, hogy a meglévők elférnek éjszakai kelesztésre a hűtőben. Amíg kell, maradok a fehér, kevés rozzsal, tönköllyel kevert lisztű kenyérnél. De többen tervezik a kézműves pékek közül, hogy a szigeti lisztekből próbálnak majd többet sütni, hogy a fehér liszt, amiből erősen behozatalra szorul a sziget, ne legyen domináns.

Múlt héten V. eljött velem hórukkemberként, s elhoztuk az összes olasz lisztet a nagybaniból, vettem 25 kiló kristálycukrot is, barnacukorból is elhoztam a boltból, amit lehetett, de valószínűleg fogok még spájzolni. Mint nagyanyám, éppen csak a kávé és a só hiányzik... hopp, jut eszembe, meg kell rendelnem a bio tengeri sót az Orieltől. Fene tudja, mire készüljek. A piacon általában elfogy minden, vagy ha marad, pár szelet traybake marad csak. A telepiek továbbra is kérik a kenyereket, itt-ott kis változtatással. Egy családról tudom, hogy nyárra elköltöznek Spanyolországba, de a többieknek továbbra is kell majd sütnöm. Volt már poénkodás egyikük részéről, hogy na, van még lisztem a kenyérhez?, de valahogy nem találtam mulatságosnak.

***

Ma Szt. Patrik napja van, hejehuja, vursti lent a parton, már hét elejétől építették a körhintákat, dodzsemsátrat, céllövöldét, a vendéglők szép időért fohászkodnak, felvonulás délután kettőkor, két év után megint. A nap még süt, de hideg a szél. Noha elég sok a Covid fertőzött, de biztos vagyok benne, hogy sokan kimennek majd megnézni a felvonulást. Két éve ilyenkor búsan posztoltam a piac bezárásáról, két éve ilyenkor az olasz énekes a Nessum dormá-val vigasztalta a lezárt Firenzét a balkonról, s lestem riadtan, mi lesz. Ma már természetes a zsebben/kesztyűtartóban tárolt maszk, a fertőtlenítő a táskában, a kocsiban, automatikusan dugom a gép alá a kezem, mielőtt bemegyek a boltba, ahol ismét lehet a nekünk kézreesőbb ajtón bemenni, megszűnt az egyirányúsítás. Megtartjuk a maszkokat még jó darabig, s nem tehetek róla, de továbbra is odébb fogok húzódni a kávézó pultjánál, ha túl közel áll hozzám valaki, s továbbra is maszkozom a piacon a pult mögött.

Holnap pedig emléknap, a Covidban elhunytak emlékére, misével, megemlékezésekkel, még le sem csendesedik a Szt. Patrik-napi mulatság, esetleges másnaposság, mint egy libikóka, a hangos jókedvből majd szomorúságba lendül az ország és emlékezik. Már aki... Az pedig csak mellékesen jutott eszembe, amikor reggel megfordítottam a naptárat, hogy V. 25 éve érkezett meg a szigetre. Már csak egy 'hm' nyugtázta a tényt, negyed évszázad, amit a minap készült útlevélfotón látható ránc- és őszhaj-mennyiséggel is mérhetünk. Szaporodnak.

Nincs más ötletem, befelé fordulás, megpróbálni, sajnos néha sikertelenül, kizárni a világot, úgyis el vagyok foglalva a vélt vagy valós gyomorbajaimmal, így csak rendezgetem a sütirendeléseket, új recepteket keresgélek a piacra, bámulok ki a kertbe, a madarakra, pedig a lakásban is van/lenne mit csinálni... Még az első adományozó lendület idején, amikor meleg ruhákat, kabátokat kaptam össze, felfedezem a szekrény mélyén ijesztően és meglepően nagy mennyiségben felgyűlt ruhákat, olyanokat, amiket évek, évtizedek óta őrizgettem, vak hittel, hogy majd egyszer beleférek. Nyilván nem fogok beleférni sem farmerba, sem szövetnadrágba, a kortól és a jóléttől (haha) szétment csípővel, hassal, így összeszorított szájjal - a tényekkel szembenézve - összeszedtem azokat is: régi esküvői meghívás miatt vett ruhát, fellángolásból vett tavaszi, nyári cuccokat - mikor volt itt utoljára 25 fok felett? s mennek valamelyik charity shop-ba. Aztán boldogan toltam a megürült helyre egy nagy dobozt, a sálgyűjteményemnek, mert azt megritkítani nincs szívem. Most végre elférnek a téli sapekok, sálak, kesztyűk, rendezetten, zárt dobozban.

Szóval csak így, csendesen tovább...

Húshagyókedd, 2022.

Mit csináljak háború idején?
Vérző szívvel vágyjam vissza a békeidőket?
Próbáljam minél több módon elképzelni
a magam és szeretteim rettentő halálát?
Haljak meg minden háborús képsor
minden egyes szereplőjével,
vonuljak le a metróba, hordozzanak
a mentőig, harapjak a keserű anyaföldbe,
rettegjek minden rettegővel,
omoljon össze a szívem
minden összeroskadó épülettel?
Igen, jól teszem, ha átérzem mások
szenvedését, ha nem dugom homokba
részvétlenül a fejem, ha együtt lélegzem
mindenkivel, akit bántottak vagy bántanak.
Megijedni nagyon emberi, hogyne félnék
attól, ami rettenetes, szájhősök és
kőszívűek kivételével mindenki reszket.
Abban van szabadságom, hogy
mennyire függök rá a félelemre,
mennyire táplálom magamban
az észszerűn és a szívszerűn túl, az őrületig.
Nézzem, olvassam napi huszonnégy
órában öt nyelven a különböző
hírforrásokat és elemzéseket?
Hiszen aki nem követ mindent,
nem elég tájékozott,
fogalma sincs, mi folyik valójában,
minél több szemszögből kell ismerni
a valóságot, történelmet, haderőt,
társadalmat, földrajzot, ne a levegőbe
beszéljünk, kérem szépen.
Igen, és azt is megtehetem,
hogy egy idő után minimumra
szorítsam a híradások jelenlétét
a napjaimban, ne hagyjam,
hogy elárasszanak, és főleg ne engedjek
a kísértésnek, hogy frissen szerzett
véleményemmel nekilássak
ütni-verni az interneten bárkit,
aki másképp gondolja, mint én,
és ezért pusztulnia kell.
De mi, hát akkor üljek tétlenül?
Vagy üljek tevékenyen?
Nézzem meg az összes háborús filmet?
Vagy bőgjek az összes romantikus filmen?
Meghívásom van arra,
hogy tapintható közelségbe kerüljek
a valós valósággal, lássam, ahogy
a kéklő ibolyára kristályos hó hull,
letüdőzzem a fafüst illatát,
lássam a barázdákat az emberarcokon,
roppanjon fogam alatt pogácsa,
kövessem a rigó röppályáját,
belemártsam arcomat a napfénybe,
hogy ne legyek háborús zónává,
hogy béketeremtő csapatokat
engedjek át az elmémen,
hogy átmossam magamat békével,
hogy ne haljak bele
élve a háborúba.

© Lackfi János

Valahogy így, ahogy a költő írta. Most se kedvem, se időm írni a saját érzéseimről, amik nagyjából ugyanezek, de inkább csak félek, s szűkült gyomorral próbálok mindennapi dolgaimmal törődni, nem előre gondolni, "aggódni raktárra", ahogy egy barátnőm mondta. Békét teremteni magamban, ahogy egy másik FB oldalon írta valaki, milyen szépen. Nem picsogni a kenyértésztába, hanem meggyőzni a vörösbegyet, hogy egyen a kezemből. Rávenni Mancit, hogy újra aludjon a bélelt dobozában, ha már 1 fokra és lefagyott szélvédőkre ébredtünk ma reggel. Megünnepelni a kis évfordulóinkat, amik csak nekünk fontosak. Lazítani azon a szűkült gyomron. Bízni. Reménykedni. 

Hóesés. Háború. Hideg

Kelta tavasz

Múlt hétvégére esőt mondtak, s valóban, nedvesnek indult a piac, de amilyen mázlink volt, hamar elállt az eső, s még egy asztalt is ki tudtunk tenni a gyepre. Sokan akartak beülni kávézni, nem érdekelte őket a social distancing, megtöltöttek három asztalt, egyedül csak az én kiszolgáló pultom melletti sarok volt üres, vagyis inkább azt használjuk a fölös székek, asztalok, babaszék tárolóhelyéül. Idősek, fiatalok, gyerekek ültek együtt, szerencsére a benti maszkviselés ellen nem tiltakozott senki továbbra sem. Apropó, Ms. Bottlebank azóta sem ült be kávézni, de voltak további igényei a piaccal szemben, amit türelmesen meghallgatott a controller, majd ki is engedte a fejéből. Ms. Bottlebank-nek csak óhajai vannak, legyen fél quiche, legyen ez, az, fél csomag spenót, mert egy neki sok, de aztán utána nem veszi az adott terméket. Fura alak.

Nem mondom, hogy könnyű Betty cipőjében járni, rengeteget süt, így a péntekem még sűrűbb és hosszabb, mint eddig volt, de most már erőt veszek az aj-ráérünk-arra-még attitűdömön, s előre készülök, nem marad utoljára a címkék megírása vagy a zacskók felcimkézése sem. A drágábban árult sütemények, a gyümölcstorta, a citrom szirupos torta mindig elfogy, maradjon is így. A tegnapi napot a gyümölcstortába való szárított gyümölccsel, citrom-és narancshéj összekeverésével kezdtem, alaposan megöntöztem őket whiskey-vel - fura volt a kora reggeli konyhában terjengő, karácsonyt idéző whiskey illat.

Vasárnap reggel is esőre ébredtünk, olyan éppen csak annyira súlyos cseppekkel eső esőre, hogy leérjen a földre. Gyöngyözve díszítette a fenyőágak tűit, nagyon szép látvány volt a felfűzött gyöngysor, amíg egy oda ülő madár rebbenése le nem verte a törékeny díszeket. Már-már úgy tűnt, tervezett hétvégi sétánk elmarad, s marad helyette a munka (amiből most van bőven), de aztán délre kisütött a nap, s mehettünk sétálni a Cabinteely Park-ba. Egyszer már elmerészkedtünk oda, de mivel sötét volt, s nincsenek lámpák, máskorra halasztottuk a bejárását. Kellemes hely, majd 3 km-nyi körsétára ad lehetőséget, van játszótér, zárt kutyafuttató, kávézó, rendes, tiszta WC és ingyenes parkoló - csak férjünk be. Karácsony idején fényfüzérekkel és hatalmas, fényekkel kivilágított - azt hiszem, műanyag állatokkal szórakoztatták a közönséget, de addig húztuk, amíg lemaradtunk erről, de január végéig meg lehetett nézni, talán idén is lesz.

Megpróbálunk minden vasárnap valami nagyobb sétát tenni, legalábbis a mi sztenderdünk szerint nagyobbat. Felmásztunk a Bray Head-re, elsétáltunk a Greystones-ba vezető sziklaösvényen ameddig csak lehetett, mert egy része még mindig zárva földomlás miatt. Egyszer majd itt a gránitos hegyvonulat tetején is szeretnék végigsétálni, szép körsétát alakítottak ki, turistajelzésekkel, onnan csodás lehet a kilátás a tenger felé és a hegyek felé. Vasárnap is nagyon szép volt a délutáni nap sütötte víz, felette egy szivárvánnyal, aminek a tengerbe ért a vége, a csodás zöld vízbe, háttérben felhőkkel... Kész felüdülés a léleknek ez a látvány. Ilyenkor jó a tenger mellett lakni. Egyik legszebb, legmaradandóbb élményem, amikor a sziget nyugati végében egy sziklás rész tetején üldögéltünk V.-vel, a napsütötte tengert bámulva, a napfény szemfájdítóan erős csillogását néztük, felbukkanó delfint véltünk látni, s csak ültünk s néztük a vizet, megunhatatlan változatosságát, a hullámokkal, a fények változását a felszínén. Remek volt.

***

Nagyon-nagyon előre járunk a kelta tavaszban, már virágoznak a nárciszok, a bőrlevél, a hunyorok, a szártalan kankalinok, a korai cseresznyék, s esténként csodás trillák hallatszanak a kert és a még érintetlen zárt kert felől: a szarkák fészket építenek, nem várták meg a Bálint-napot, hogy párt válasszanak, haha. Apropó, Bálint-nap. Jó alaposan megdolgoztatott, ment a rendelés az Üzemnek, akadt pár privát megrendelő is, no és a piac is számított sütikre. Nem is volt időm blogolni, de amúgy sem történt semmi érdekes. Mellettünk továbbra is épül az új telep bejárója, falat emelnek a telepünk és az új telep közé, ami talán majd blokkolja az oda ki-be hajtó forgalom zaját: már reggel 7-kor hallani a munkagépeket. Az új telepre természetesen fúj mindenki, főleg az a két blokk, ami szomszédos lesz az új lakótömbökkel. El sem tudom képzelni a magasságukat, de az biztos, hogy a hátsó kertünkbe bebámulhat majd bárki. Eddig csak Zajosék néztek le ránk. Egy kedves szomszédunk és kenyeres kliensem most árulja a földszinti lakását (azt, amiből új szomszédunk, Simona költözött ide mellénk), s a lakás hátsó traktusa (mely hátul nyitottabb, mint a miénk) balszerencséjére a most építendő falra néz, s egy potenciális vevő már aggodalmaskodott is a zaj hallatán, de csak meg fogja érteni, hogy ez nem tart örökké. Bár, ha az építkezésre is ott fognak bejárni a teherautók, akkor valóban nem lesz kellemes. 

S vajon mikor kezdenek hozzá a terep előkészítéséhez, a tömbök alapozásához, a régi iskolaépület bontásához? Mikor kezdik eltüntetni a zárt kert fáit? Kivágják majd az összeset vajon, a fal mentieket is? Már megfogadtam, hogy be fogok lógni a még nyitott kapun, s megpróbálok egy-egy ágacskát szerezni a bejárathoz közeli két szép cseresznyefáról, hátha szerencsém lesz, s meggyökerezik. Van, akinek sikerült, de ki tudja.

***

Január közepe óta nem szállítottam semmit az Üzemnek, amikor utoljára ott voltam, láttam, mennyire nem fogynak a mézes emberkék. Nem erőltetem, gondoltam, ha szükség lesz rájuk, majd szólnak. Nem szóltak, néma csend, elkönyveltem magamban, hogy akkor az Üzemnek már csak alkalmanként fogok szállítani, ünnepekkor, amikor éppen lesz egy nagyobb rendelés. Éppen akkor kellett megkezdenem Betty termékeinek pótlását, még jól is jött, hogy nem oda kell dolgoznom. Aztán egyszer csak jött az érdeklődő email, hogy itt ez a rendelés, 310 süti, egy új könyv borítójáról való valamilyen motívummal, mit tudok vele kezdeni? 

Húha, nagyot ugrott a gyomrom, s sietve ültem a gép elé, hogy az alig ismert szerkesztőprogrammal tervezzek valamilyen elfogadható sütit a könyvbemutatóra: valahogy kivágtam a képecskét a borító fotójáról, s rásikerítettem az új nyomtató segítségével egy kerek sütire. Más formát nem merek még magabiztosan vállalni. Beleizzadtam, párszor V. hathatós segítségére is szükség volt, de csak sikerült néhány régi, megmaradt süteményre rányomtatnom a képecskét. Dave, az Üzem új tulajdonosa lelkendezett, s mondta, biztos rá fognak harapni. Abban is megegyeztünk, hogy a szállítást, alkudozást stb. intézi ők, s cserébe annyit rak a sütikre pluszban, amennyit jónak lát. Nekem sem kedvem, sem idegzetem nincs az extra alkudozást, szállítást, számlázást intézni egy PR céggel, volt már elég rossz tapasztalatom. 

Most sem volt könnyű. Egy hetet ültek a döntésem, s fél órával azelőtt, hogy lejárt az általam szabott s idegesen figyelt határidő, végre jött az email, hogy rendben, kell nekik a süti. De ne legyen ízesített. Ugyanis kedvenc kombinációmat, a vaníliás/citromos változatot ajánlottam. Nem kértek a citromból, de vaníliához ragaszkodtam. Azért nem volt egyszerű utána sem, mert minekutána megegyeztünk, hogy mennyi süti kell, mikorra, még azt is kérték, legyen csomagolva. Édes szíveim... A lehető legolcsóbb módszert ajánlottam nekik, komposztálható celofánzacskókat, most semmi flanc puha celofánnal és szatén szalaggal, mint más esetekben, mert az megmásfélszerezte volna a költségeiket. De hogy a fene egye meg, nem kérdeztek rá korábban. Ezek után majd fejben tartom, hogyha jönne hasonló rendelés, hogy a csomagolási lehetőségeket árakkal is megküldjem nekik a süti árai mellé, majd gondolok én rá, ha őnekik nem jut eszükbe ebben a Covidos időben.

Szóval happiness. S nagy munka. A nyomtató eddig derekasan helyt állt, csupán 5 süti nyomtatása nem sikerült, jobbára az is az én hibámból, a cukormáz réteg nem volt egyenletes, vagy a süti nem volt teljesen lapos, vagy elcsúsztak, amikor a gép behúzta őket a nyomtatófej alá. Első komoly megrendelésem! Rámentek esték és szabadnapok, de legalább hasznát veszem új játékomnak.

A tapasztalatok: nagyon fontos, hogy a cukormázas terítőréteg egyenletes legyen. Ahogy néztem, az amerikai dekorátorok letöbbje igen folyékony mázba mártja hassal a sütit, lerázzák a felesleget, s a szélét lehúzzák késsel. Ahogy a képeiket néztek a Facebook csoportban (ahol a gyártó is jelen van, s azonnal igyekszik válaszolni a géppel kapcsolatos kérdésekre, problémákra), ez nem eredményez valami szép sütit, a sütik széle eléggé elhanyagolt. Úgyhogy megmaradtam a lassabb, de szerintem szebb sütiket eredményező módszeremnél: először kihúzom a kerek süti szélét, majd késsel rákenem a szépen szétfolyó mázat, s kiszárítom. Lehetőleg minél hosszabban, majd egy estét pihen a süti. Vagy, ha szorít az idő, néhány órát. Igyekszem nem megérinteni a sütik felszínét, véletlenül sem akarom kezem nyomát hagyni a fényes felszínükön, ne legyen zsíros, mert akkor nem tapad olyan jól a festék a nyomtatóból. Nyomtatás után mennek a dehidratálóba, vagy a langyos sütőbe száradni a sütik. 

Az egyszerű grafika nyomtatása már gyorsan ment, 80-90 süti kész volt 30-38 perc alatt. Persze, pakolgatni is kell őket, levenni a készeket, felrakni az üres sütiket az adagolóra, amire tucatnyi süti fér.

Figyelni kell, mennyire erős színekkel nyomtatunk, tegnap, mivel egy adag süti száradása után halványabbnak találtam a mintát, leheletnyivel több festéket engedtem rá, s hiába ítéltem száraznak a sütiket félóra száradás után, az újabb adag, vagy ötven darab kezdett hozzáragadni belülről a celofán zacskókhoz. Óvatosan ki kellett szednem vagy ötvenet a zacskóikból, szerencsére nem kenődtek el, csak figyelmesebb szemlélő vehetné észre, hogy kissé szálkásabb a nyomtatás, mint máskor. Úgyhogy legjobb hagyni száradás után még a sütiket egy éjszakát a szobai levegőn száradni. A többiek kukoricalisztes beszórást is javasoltak, ha nagyon hamar kellene csomaglni, egyszer majd azt is kipróbálom, gondolom, csak rá kell szórni a sütire a kukoricalisztet, óvatosan lerázni róla, s az felszívja az esetleges problémás foltokról a festéket.

Ezzel töltöttem el az elmúlt egy hetet, sok kilónyi cukormázakkal, sok tepsinyi sütivel. Örültem neki, hogy végre sikerült használnom a gépet, s remélhetőleg, hasonlóan könnyen kezelhető megrendelések jönnek majd ezek után is. S a slusszpoén? Továbbra is kellenek a mézes emberkék, csak - ahogy a cukrász mondta - a manager nem tartja rajta a szemét a rendelésen (eddig valóban Ray-jel beszéltem meg, miből mennyi kell), írjak rá, ha kell, szállítsak le kétheti adagot előre, hiszen eláll, s nem kell fontolgatnom, hogy pár mézes emberért megéri-e beautózni reggel Dublinba. Deal!

***

Az elkövetkező hétre két szélvihart jeleztek, az első inkább az északi, nyugati részeket fogja majd megviselni, de a második országos esőt hoz, esetleges hó is lesz, gondolom, a magasabban fekvő területeken.  Dudley és Eunice a nevük, mert továbbra is folyik a viharok nevesítése. Nagyon remélem, hogy az elkövetkező időkben csakis és kizárólag ilyen viharok miatt kell aggódnunk, s nem az ukrajnai háború miatt. Most már esténként, hat felé még világos az eddig sötét ég, bámulhatok felfelé, hogy elmormoljam privát imáimat egészségért, nyugalomért, reménykedve, hogy megoldják ezt a veszélyes diplomáciai adok-kapokot, s nem lesz háború. Pretty please.

Egy újabb jó hét a piacon. Szerencsére hideg sem volt annyira, az asztalokat is kitettük az épület elé, sőt, jövő héten már az épület kávézó részébe (mely jelenleg amolyan tárolóhelyiségként szolgál) is ki fogunk tenni két asztalt, mert szombat reggel 6-tól - talán nem egészen átgondoltan - feloldottak minden korlátozást, kivéve a maszkviselést és a Covid passz használatát külföldre utazáskor. Erős fejtörés előzte meg a döntést, de tekintettel a teremben jelenlévő idősebb tagokra, továbbra sem fogjuk egyszerre beengedni a vevőket, s a kávézó részbe sem kerül vissza mind a 4 asztal, mert akkor nem tudnak megfelelő távolságra leülni egymástól az emberek. Valamint továbbra is az ajtón át fogom felszolgálni a kávét azoknak, akik már nem férnek oda majd ehhez a két asztalhoz, vagy kint akarnak leülni.

 

Az örökösen mindenbe belekötő Ms. Bottlebank gúnynevű nő volt az egyetlen, aki nagy felháborodással kifogásolta, hogy még nem ülhet be. Borzasztó egy alak, ha nagynéha odajön kávéért, minden fél évben egyszer,  akkor az első kérdése mindig az, hogy csak ez az egyfajta süti van a kávé mellé? A süti a kávé mellé jár, soha nem volt többféle, de ő mindig rákérdez. Aztán pedig felhánytorgatta nekem, hogy miért akarunk szentebbek lenni a kormánynál, hogy még nem engedjük bent leülni az embereket, irgumburgum. A mai piszkálódásának tanúja volt egy másik nő, aki később visszajött hozzám, s megkérdezte, hogy ki volt ez az udvariatlan alak? Nem fogtam magam vissza, s elmeséltem, miket kaptam már az arcomba Ms. Bottlebank-tól, még kezdő piacos koromban, s hogy néha még elnökünk sem találja a szavakat, amikor Ms. Bottlebank valami újabb panaszával kell foglalkoznia. Azt hiszem, ezt a típust hívják energiavámpírnak. Örökös köteledő, mint akit az hajt, hogy találhat valami vélt vagy valós hibát.

Elnökünk 6 hétig kórházban lesz, így az általa készített dolgokat felosztottuk egymás között, vagyis hát a controller osztotta fel. Nekem a bakewell tart, a citrom szirupos süti jutott és a gyümölcstorta. Mint kiderült, nem kell úgyanúgy kinéznie a sütiknek, vagy nem kell ugyanazokat azokat a hozzávalókat használnom, amit ő, mehetek a saját fejem után. Remélem, a citromkarika mintás tortaformának sikere lesz.

***

Na de a hét híre! Új vízpumpánk van. A cég csupa kiváló minősítése nem csalt, valóban remek volt a szolgáltatás, amit nyújtottak. A fickó kedd este hívott, hogy akkor másnap 8-ra itt van. Lesz a fél 9 is, jegyezte meg V., s magamban én is ezt hittem, eddigi tapasztalataink alapján. 8-kor láttam, hogy egy férfi méregeti az épületet, majd visszamegy a furgonjához, s szerelőtáskával a kezében jön visszafelé. 8 óra 5 perc, s máris szembetaláltuk magunkat a közvetlen, mosolygós szemű maszkos szerelővel. Egy órát volt nálunk, az alatt kicserélte a rossz pumpát egy kisebb, modernebb és hatékonyabb újra, ami némileg csendesebb is, vagyis inkább máshogy hangzik, mint a régi, ami alatt - mint kiderült, még rezgéscsökkentő szőnyeg sem volt, csak egy falap. 

Szerelés közben csevegés, elfogadott egy erős eszpresszót V.-től, s megismertetett bennünket az ír vízvezetékrendszer rejtélyeivel. Itt a víznyomást mindig alacsonyan tartják, mert a csővezeték olyan régi, és elöregedett, hogy ha megemelnék a nyomást, sok-sok helyen még az eddiginél is nagyobb lenne a szivárgás, s mennének szét a csövek. Legtöbbjük a viktoriánus korszak szülőtte. S a kicserélésük drága... A hivatalos kimutatás szerint a csövekben áramló víz 40 százaléka szivárog el a talajba. 2018-ban 46 % volt , erre az évre ezt a számot 38 %-ra szeretnék csökkenteni. Hát nem örület?Fogtuk a fejünket. Magyarorszégon bombáztak, mondta, ott újjá kellett építeni a vezetékrendszert, itt nem... Fura érvelés, de neki is úgy mondta valaki.

Amúgy érdekes egy fazon volt, mert mesélte, hogy még a Kelta Tigris idején idején őt is elkapta a láz, s bankkölcsönből vett négy ingatlant. Minden pirulás nélkül mondta, hogy bebukott velük, nem tudta fizetni a részleteket, visszadobta a kulcsokat a banknak, s családostól elment Új-Zélandra, majd Ausztráliába, majd Angliába. Kimondatlanul is ott volt a levegőben, amit már hallottam mástól, hogy azért mennek Angliába innen a becsődölt emberek, mert ott rövidebb idő alatt folyik le csődeljárás, s tiszta lappal kezdhetik újra az életüket, s visszatérhetnek Írországba. Ezt csinálta egy szintén csődöt jelentett híres ír rádiós személyiség, volt politikus is, Ivan Yates. Szerelőnk azért ment Új-Zélandra, mert ott elfogadják a vízszerelői képesítését, plusz jó messze volt a bank karjaitól.

S végre, végre fény derült a titokra, amire fura módon még egyetlen plumber sem mondta meg nekünk kimerítő részletességgel a választ: hogy miért volt néha meleg a wc tartály vize. A nagy alsó vízmelegítő tartályban néha forróbb volt a víz a kelleténél (nincs rendes szabályzó rajta, azt csak tavaly szerelték fel az új bojler beszerelése során), s hogy ne melegedjék túl, egy csövőn a fölös forró víz a felső, hidegvizes tartályba került egy biztonsági szelepen és csövön át, ami a víztartály hátulján húzódik. Voilá, wc lehúzásakor a hideg vizes tartályból így került langyos víz a wc tartályba. Most már ezt is tudjuk. 

A szerelő abszolút profi módon dolgozott, feltakarított maga után, világlátott ember volt, jó humorral, türelmesen felelt a néha elég ostoba kérdéseimre, amikor a rendszer működése után érdeklődtem. Mit mondjak, élmény volt utána az erős vízsugár alatt zuhanyozni, s természetesen azonnal szétküldtem az elérhetőségüket néhány ismerősnek, mert a cég megérdemli, hogy még több kliensük legyen, ha úgy adódik. Szóval, ha bárki rájuk szorul, íme egy korrekt cég, akik akár telefonon át is hajlandók diagnosztizálni egy problémát, s ha lehet, javítást végeznek, nem cserét: Ballymount Domestic Pumps. 

***

A minap a ház előtt összefutottam Eileen-nal, azzal a lakóval, aki pár éve Mancinak (neki csak Lopez) azt a kerti menedéket csinálta egy műanyag dobozból. Még pár darab macskajátékot is rakott bele a kicsi állatnak (aki azóta minden, csak nem kicsi). Csak egy extra párnát gyűrtem bele, hogy télen még melegebb legyen, s Manci azóta is ott alszik. 

Először arról beszélgettünk, hogy - mivel náluk is probléma - vajon mikor kerül sor az ablakok szerelésére, javítására. Ők a felső részben laknak, kétszintes a lakás, s tulajdonosok, nem bérlők. Náluk a nappaliban még súlyosabb a gond, nemcsak az ablakokon, de a falon is befolyik a víz, ahol a kiugró ablakrész csatlakozik az épüet falához. Elázott, felázott padló, elszíneződött rolók, penész... s semmi kommunikáció a management company részéről. Úgyhogy Eileen és partnere, Claire már ügyvéddel írattak levelet ez ügyben, így sikerült kierőltetni a választ, ami tömören annyi volt, hogy "majd". ... Igen, ennyi volt a válasz, hogy majd... valamikor. Állítólag a kísérletként megjavított ablakok az egyik lakásban kiállták a próbát, tehát megvan a megoldás a szivárgásra, állítják, de egyelőre se kép, se hang a management company részéről, hogy mikor kerül sorra a másik 9 problémás ingatlan. Hosszú és unalmas sztori ez annak, akinek tökéletesen zárnak az ablakai, amik a helyi igényeknek megfelelnek, de itt, sajnos, csak nincs változás. De azt hiszem, én is írok egy érdeklődő emailt nekik, hogy meséljenek, hogy sikerült a kísérlet?

Végül, amikor befejeztük a közös bosszankodást, rákérdeztem, hogy eteti-e még Manci/Lopezt. Mi az hogy. Manci/Lopez némelyik reggel az ajtójuk előtt ülve várja a bebocsátást - akárcsak nálam. S megreggelizik. Akárcsak nálam. Aztán ölbe mászik egy kis babusgatásért. Akárcsak nálam... Jót nevettünk Mancin, amikor Eileen elmesélte, hogy Manci néha láthatóan nem éhes (vajon miért is nem?), de azért bekéredzkedik az előszobába, babusgatásért. Sőt, néha besétál a konyhájukba, s onnan nehéz kitessékelni, mert szegény kicsi állat elfekszik a szőnyegen s belekapaszkodik, s láthatóan vonakodik kimenni. Na, nálam ez a rész kimarad, mert Manci nem jöhet beljebb az előszobánál, de sejtettem, hogy tudja a járást, mert párszor már ügyesen felágaskodva benyomta a behajtott ajtót, ha azt nem csuktam be rendesen, s azonnal elvackolt valamelyik széken, mint aki maradni óhajt. S azt sejteni lehetett, hol máshol is kap enni, mert a válogatósságát, s egyre csak vastagadó derekát nem lehet a sűrű vadászat számlájára írni. Régen várt már félig elfogyasztott tetem az ajtó előtt, sejtettem, hogy nem csak én vagyok a gazdája.

Azt is mondta Eileen, áldja meg az ég, hogy ha elutazunk, csak dobjak be egy cetlit a postaládába az üzenettel, s ő tudni fogja, hogy Manci/Lopeznek nincs máshol nasi. 

Te válogatós, elkényeztetett büdös dög, mondtam aztán este Mancinak, amikor be kegyeskedett fáradni vacsoráért, de csak körbeszagolta a kimért kaját, majd kisétált az ajtón. Nem felelt meg neki. Ma este máshol vacsorázol, fenyegettem, mert eszed, nem eszed, nem kapsz mást. De sejtettem, semmit sem ér a fenyegetés, ott eszik, mert ahol finomabbat kap. 

***

Apropó, megkértem a fogdokit, vegye le a fogszabályzót. Evésnél sokat kínlódtam vele, gyakran ott járt rajta a nyelvem, minden étkezésnél kínosan lassan ment a nyammogás, s nagyon, nagyon hiányzott a kenyérhéj, az alma, nehéz volt mindent reszelni, szétnyomkodni, nem volt hozzá türelmem, s rájöttem, nem bírnám ki, ha ez még hónapokig így menne. Elkötelezettség nulla. S kicsit féltettem is a nem túl remek állapotban lévő fogzománcomat ezektől a fém dolgoktól a számban. A leszerelés, a ragasztó lecsiszolása nem volt valami kellemes, alaposan beleizzadtam a székbe, de aztán nagyon örültem, hogy visszakaptam a számat, s pár nap után újra tudtam normálisan harapni, fájdalom és húzódás nélkül. Visszakaptam az előzetes befizetés felét, nem erősködött, hogy folytassuk, úgyhogy továbbra is ott a foghíj a számban, a rejtőzködő szemfogammal. 

Vissza a ... régmúltba?

Saját laptopról pöntyögök, juhé! Használt, egyelőre még minden idegen rajta, főleg, mert megszoktam a jókora billentyűzetet a nagy számgépen. V. beállított nekem mindent, én pedig néztem, mint szamár a hegyen, s arra gondoltam, mennyire a kőkorszakban lennék, ha V. nem segítene. 

A szombati piac nagyon jól ment, bár az elején hamar elfogyott a nyitásra várakozó sor. Utána vagy egy óráig tétlenül ténferegtünk a teremben, kávéztunk és bámultuk a hegyről felszálló felhőket. Nyirkos, nagyon nyirkos volt a levegő, de ennek köszönhetően olyan szép zöld mohafoltról csináltam fotót az épület oldalában, mindenféle szűrő nélkül, hogy csoda. Japánkertet idéző réteg vonja be azt a pár kőlapot, ami egykor a sütögetések helyszínéül szolgált. Most csak a vörösbegyek ugrálnak rajta. 

Azok a vörösbegyek, amelyek közül egy a múltkori piacon egyszerűen beszaladt mellém, a kávékuckóba. A szemem sarkából láttam a barnás villanást, ijedten ugrottam egyet, egérnek hittem. Ő is ugrott, kifele, aztán már csak azt láttam, hogy a külső teremben arról asztalról rebben fel, ki az ajtón, ahol a kávét szolgálom fel. Kihussant, felült a faágra, s mint aki "hát te mit akarsz itt? kérdésemre visszabeszél, hangosan énekelni kezdett. 

Egy órával később, zárás után, takarítás közben hallottam ütemesen valami döbb-döbb-döbb hangot. Valaki párnát püföl? - néztem ki a mosogató mellől a kinti terembe, s egyből megláttam ezt a kismadarat, amint egyre csak verte magát az ablaknak, s repült volna kifelé. Kinyitottam az összes ajtót, s kitereltem az ekkor már a padlón futkosó kis rabot. Nem tanult az esetből, mert most szombaton megint ott ugrált az ajtó előtt, s hogy eltereljem a figyelmét, erre a zöld mohafoltra szórtam le némi morzsát, az ajtótól távol. Hamarosan már ketten voltak, de most figyeltem, hogy ne repüljenek be. Van is egy rossz fotóm ezekről a bájos kis vendégekről, amint az ajtóhoz közeli fáról nézelődnek befelé. Azt már mondanom sem kell, hogy erős hangú énekük nagyon feldobta a vevőre várakozás unalmas perceit.

Hiába tűnt lagymatagnak a forgalom, szépen fogytak a dolgaink a pultokról. Egy magam nevelte tigrisbegónia szép áron kelt el, meg is fogadtam, hogy nevelek egy újat. Egyetlen, ajándékba kapott virágcsokorban talált levélből gyökereztettem meg, s idővel szépen megnőtt. Ami nem változott, hogy a kenyereim fogytak el először. Aminek az árait a héten megemeltem a telepiek számára, a piaci vevőket pedig jövő héten fogja meglepni az áremelkedés. Felment a vaj ára 30 centtel, a porcukoré szintén, a liszté is, még ősszel, csak nem ellenőriztem, s nem tűnt fel. A 25 kilós zsák ára 5 eurót ugrott, s talán írtam, hogy ahol nem emeltek, ott a szállítás díja nőtt. Mellékes, de a hétvégi újság ára is több lett 40 centtel, holott talán múlt év elején emelték meg 20 centtel.

...

Ma reggel még fürdés előtt voltunk, amikor egy WC-lehúzás után gyanúsan hangos és hörgő zaj hallatszott a hot press-nek nevezett beugróból, ahol a víztároló lakik, és a pumpa, amely a vizet nyomja a különböző csapokba, s a WC-tartályba. Ez a vízpumpa azért szükséges, mert nincsen rendes víznyomás a telepen (sem). Eddig remekül bírta a munkát, bár még korábban kiderült, hogy belsejében műanyag alkatrészek vannak, amik idővel kezdenek - milyen szót használjak? - forgácsolódni, s az apró műanyag darabkák, csupa kis hegyes parányi műanyag darabka belekerült a fürdővízbe. Néha előbukkantak a zuhanyrózsa nyílásain át, vagy a WC-tartály modern víztöltőjét hozták zavarba, amikor is elég volt egy erőteljes mozdulattal meglocsogtatni a vizet, hogy a darabkák újra eltűnjenek a nem éppen vízpumpákhoz tervezett modern szerkezetből.

V., beszart a pumpa! - kiabáltam aggódó háziasszonyi hangon, várva a megoldást a férjtől, aki legalább annyira tanácstalan ilyen ügyekben, mint én. A hörgő eszköz áramforrását hamar lekapcsoltam, s kezdtem róni a szokásos jaj-Istenem-most-mi-lesz köreimet. De meglepően hamar lett megoldás, ugyanis V.-nek van az a mindenhez értő barátja, aki egykor szoftvermérnökként dolgozott, de ma már egy DIY fenomén, irigylésre méltó tudás birtokában. Biztatásomra V. felhívta, s ő azonnal adott nekünk egy tippet, hogy kit kell hívni. Telefon a Domestic Pumps nevű dublini cégnek, ahonnan a régi pumpa körbefotózása és a képek elküldése után kb. 5 perccel kaptunk árajánlatot egy jobb, csendesebb pumpára. Az eredeti pánikomat az okozta, hogy egy vízszerelőt kiimádkozni a lakáshoz komoly fegyvertény, s nem feltétlenül sikerül gyorsan. Ez a cég pedig már délben megírta, hogy csak szerdán tudnak jönni, de legalább tudtam, hogy jönnek. A róluk írt visszajelzések alapján megbízható népek. Persze, tudom, nyugtával dicsérd a napot, meglátjuk, szerdán is jó lesz-e róluk a véleményem.

Addig is, tábori módszerekkel élünk. Melegvíz a vízforralóból, vagy fazékban felforralva, mint ahogy nagyanyám csinálta a régi ház csöpp konyhájában. Ahol egyetlen mosogató volt, s amíg a gázt be nem vezették, a bojlerből jött a víz. Amit csak takarékosan lehetett használni, s szigorúan éjszakai árammal ment. Nagyanyám rettegett tőle, hogy valamit elrontok, ezért nem lehetett a víz hőfokát sem emelni, sem csökkenteni. Ahogy a szerelő beállította, az úgy is maradt! A mosogatás után a hokedlire tett tálcán száradtak az edények, amit előtte külön hideg vízzel teli tálban (vájdling!) merített meg, öblítésként. Egyszer vendégünk mosogatott így, talán félt (feleslegesen), hogy rászólunk a melegvíz használat miatt, vagy nem is tudom, de meglepett, hogy az akkori kényelmes konyhában ehhez a nagyanyámnál látott  mosogatási módszerhez folyamodott, kevés forró víz a mosogatóba, aztán hideg vízben merítés. Nagyanyám VIM-es dobozáról is megvannak az emlékeim... mint ahogy arról is, hogy mosogatás után egy félbevágott és kellemes illatú héjától már megfosztott citrommal kente be a keze fejét. 

Lavórban mosakodtunk ma, ez sem volt ismeretlen, hiszen volt, régen, amikor a kádban állva lavórból mosakodtam, már nem emlékszem, milyen apropóból, de megtörtént. Talán ez még a bojler felszerelése előtt volt nagyanyám házában...? Homályosak már az emlékek, de az biztos, hogy egy időben nagyanyám is a saját szobájában, szintén a hokedlire állított lavórban mosakodott, óvatosan vitte be be magának a forró vizet, s voltak azok a rejtélyes szövetdarabkák, amiket régi lepedőkből, törülközőkből vágott magának, arc- és egyéb testrészek mosásához. Nem volt akkor még olyan flanc, mint arctörlőkendő s társai. Legalábbis nem az ő házában. 

Azt hiszem, ez még erősen abban az időszakban volt, amikor komoly tekintélyre tehetett szert az általános iskolámban a lányok között az, aki gyöngyvirág- vagy mandarin illatú szappant kapott külföldről. Amit aztán nem szabadott használni, hanem be kellett tenni a ruhák közé, hadd vegye át az alsónemű a teljesen szintetikus illatot. Izgatottan és irigyen szagolgattuk a másik kincseit! Most pedig már az illattól mentes, teljesen bio szappan a menő.

Ezeken az emlékeimen mosolyogtam, míg ma ír módra mosogattam. A takarékos módszerrel.  Egy nagyobb edény került a mosogató közepébe az edényben forró víz a mosószerrel, s mellette folyathatjuk a hideg vizet öblítéshez (a főcsapon át, az nincs a pumpára kötve). A mosogatóvíz pedig mehet a wc-be, a zöldek szeme fénylene, ha látnák. Ki tudja, lehet, hogy egyszer majd, talán hamarosan ez lesz a bevett szokás. Csak egy vödör kell a mosogató mellé, s lehet vizet gyűjteni. Állítólag a "szürke víz", a teljesen környezetbarát, lebomló mosogatószer használata mellett, mehet egyből a növényekre locsolóvízként.

Az új pumpa a szerelő elmondása szerint réz alkatrészekkel rendelkezik, halkabb és jobb, mint a korábbi. Vagyis nem kandikálnak ki majd ficaknyi műanyag darabkák a zuhanyrózsából, s nem kell amiatt pirulni, ha az éjszaka közepén esetleg le kell húzni a WC-t, s aggódni, hogy mennyire hallatszik át az új szomszédokhoz. Akik - szerencsére -, azért hozzá vannak szokva a pumpák zajához, mert egy a mienkéhez hasonló lakásból költöznek át ide, gyakorlatilag a telep egyik feléről a másikba. Szegről-végről ismerjük egymást, az olasz Simona az, aki a telepet telerakta a maga készítette színes tündérajtókkal, s az általunk csak macskás kávézónak nevezett olasz helyen dolgozik séfként. Ami különösen szivet melengető volt, hogy megkérdezte, mikor kelünk, mert ő korán szeret kelni, bocs, ha áthallatszana valami, de nyugodjunk meg, 9 előtt nem fog porszívózni...