Díjat kaptam!

Értesítést jött, hogy egyik olvasóm, Emőke, a Svédasztal c. blog tulajdonosa egy Blog-Oscar-díjat adományozott nekem. Nahát...! Meg kell mondjam, jól esett. Azt tudtam, hogy módfelett szórakoztató vagyok mindennapi nyavalygásaim és sütési kalandjaim leírásával (khm, khm), s hogy akad néhány lelkes olvasóm, de díjat még sosem kaptam. A blog főleg anyósoméknak és családomnak íródik, hogy könnyebben követhessék az itteni életünket, nem gondoltam, hogy másokat is érdekelni fog (de azért reménykedtem :-))

Már az is igen nagy örömmel töltött el, amikor láttam, hogyan szaporodik a rendszeres olvasók sora (meglepően sokan vannak), vagy hogy egy-egy íráshoz akadt megjegyzés, de hogy díj is jusson...

De elég az álszerénységből, örülök neki, büszkén ülök itt, nagyon köszönöm!

Tudom, illenék nekem is megajándékoznom párat azok közül a blogok közül, amelyeket olvasok, de az az igazság, nem tudok választani közülük. Mindegyiket nagyon szeretem, van, hogy naponta többször is odakattintok, van-e már új bejegyzés?

Akiket rendszeresen, nagy érdeklődéssel olvasok, azoknak a címét a jobb oldalon találjátok. Mindegyikük érdekes. Kedvencem Pappito, akinél nemcsak az új-zélandi bevándorlás részleteiről olvashatunk, de hasznos dolgokat tudhatunk meg az ottani mindennapi életről, igen szórakoztató formában. Komposztálás, borok, gyümölcsök, s nagyritkán egy-egy gasztro bejegyzés...

Még muszáj megemlítenem, hogy Emőkétől tanultam meg, milyen ártatlan jelentéssel is rendelkezik Svédországban a "fika" szó... :-) S a svédekről szóló hasznos információkon túl már csak azért is olvasnom kell őt, mert nemrég kiderült, hogy szert tettek egy kóbor macskára, aki a Hampus névre hallgat. Hampusnak saját blogja van, története ott követhető. (S mindjárt kiderül belőle, milyen jól olajozottan működik arrafelé az elvadult-kirakott macskák mentése.) Én biztosan mindkét blognak szorgalmas olvasója maradok.

Tack, Emőke (remélem, jól írtam!), vagy ahogy itt mondják, go raibh maith agat!

"Leves! Én főztem!"*

Ma reggel még sötét volt, amikor nekiindultunk a promenádnak. Egyre sötétebbek a reggelek, s este 6 felé már kezd sötétedni. A szembejövők homályos sziluettként mozogtak a távolban. Jó pár kutyafuttató is volt a parton, s rengeteg madár - kint, a vizen, egy halászhajó erős reflektora csillogott. S nem volt hideg, ahhoz képest, hogy mostanában már talajmenti fagyokról is huhog néha a levelibéka a rádióban. Ma éjjelre is hideget ígérnek: 1-5 fokot!

Kellemes séta volt, szélmentes időben, de a gyomrom tele volt kis izgalommal. Megint csak fura csekket kaptam, vagyis ugyanazt adták vissza, amit már egyszer visszavittem, hogy rossz az összeg. Valamint Darren az izgalomtól el-elfulladó lélegzettel figyelmeztetett, hogy be ne oltassam magam az influenza elleni oltással, amit egy-két hét múlva kezdenek megkapni az orvosok, s gondolom, utána majd oltják is a vállalkozó kedvűeket. S hogy szóljak a rokonoknak is, feltétlenül - ezzel már elkéstem, mint hallottam. Megnyugtattam, hogy nem oltatunk, Béresezünk, C-vitamin, jó kaja, sok levegő (remélhetőleg mások tüsszentésétől mentes).

A móló végén megérintettük az emléktábla éppen soron lévő betűjét, majd visszafordultunk. Találkoztunk egy-két emberrel, akit már láttunk korábban is, s akik köszönnek is. Mire a kocsihoz értünk, világos volt már, a felhőkön át gyengén derengett a Nap, a halászhajó fényei eltompultak a fényben. Igen hirtelen nyílt ki a világ.

Délelőtt - miután halálra izgultam magam, szokás szerint, e semmiségért -, volt főnököm könyvelője megnyugtatott, hogy csak váltsam be azt a csekket nyugodtan, az októberi pénzemből levonja a tartozásomat, ne aggódjak. Innen kezdve már nagyobb kedvvel és nyugodtabban dolgoztam. Ma már főztem levest is a piacra, remélhetőleg minden pekedlivel elkel, ha nem, marad ebédre :-) V. sajnos, nem szereti, pedig kellemes ízű, igazi őszi leves. Póréhagymából és burgonyából készül, nem drága, és ha van kedvünk, csilivel és borssal bolondítható.

A hozzávalók:

454 g póréhagyma, felkarikázva, a zöldje is mehet bele

110 g vöröshagyma, apróra vágva

300 g burgonya, hámozva, felkockázva

55 g vaj

900 ml csirkeleves, vagy (jujj) Knorr-zöldség/csirkeleveskockából készült lé
300 ml tejszín vagy tej

(A fura grammok az ounce-pound átszámítás miatt vannak. Nyugodtan kerekíthetünk.)

A vajon 4-5 percig pároljuk a hagymát és a póréhagymát, de nem barnítjuk meg. Hozzáadjuk a burgonyát, ráöntjük a levest, felforraljuk, és 15-20 percig kis lángon főzzük. Ha a burgonya megpuhult, botmixerrel áttörjük (muszáj, az írek mindent pépesen szeretnek, valamiért nem kapós a darabos leves!). Ízlés szerint hozzáadjuk a tejet, de akkor már nem forraljuk tovább, csak átmelegítjük. Forrón, akár kis csészékben is tálalható. Abból lehet csak igazán jól szürcsölni a tévé előtt, takaróba burkolózva, tőzegszagú őszi estén :-)

Olvastam, hogy ha jéghidegen tálaljuk, akkor a Vichyssoise névre hallgat, s igen "elegáns". Ha melegen, pürésítve, akkor a nem annyira elegáns potage parmentier név illeti meg, egy, a burgonya fogyasztását népszerűsítő Parmentier nevű francia úr után. Az én cimkéimen, amit a pekedlikre ragasztok majd, a leek and potato soup név fog állni :-). Minek az a flanc!

Tejet/tejszínt nem szoktam hozzá adni, ugyanis a legtöbb vevő rákérdez, hogy le lehet-e ezt a levest fagyasztani... Márpedig a tejes leves kiolvasztva erős tejszagot áraszt, és elnyomja a zöldségek finom ízét. Ha mindenáron le akarjuk fagyasztani, akkor kiolvasztás után rottyantsunk rajta egyet, s aztán adjuk hozzá a tejet.

***

Új háziállatokra tettem szert. (Apropó, megint pótolni kellett a mérget, egy szem sem maradt, alighanem megint látogatóm volt a kertem, brrr.) A kis előkertünkbe beköltözött két pók. Szkülla és Kharübdisz. Szkülla mindjárt a lépcsők előtt vert tanyát, jókora hálója közepén üldögél, jól láthatóan függ a levegőben - nem is járok mostanság öntözni! Már nem egyszer beleakadtam a hálóba, amikor szürkület után kimentem meglocsolni a rózsákat. A teste akkora, akár egy málna.

A másik, Kharübdisz már jobb helyet választott, két bokor között van a hálója, ahol - remélhetőleg - a legyeket fogdossa. Ott legfeljebb egy-egy merészebb madár téphetné szét a hálóját, más (én) nem jár arra. Az ablakból mindketten jól láthatóak, V. időnként meg is jegyzi, amikor a kanapén ülve Szküllára lát: "egy hatalmas pók van a kertben". Nyugtázom a jelenlétüket, de nem bántom őket. Bár már javasolta a férjem, hogy fújjam le őket... de minek? Legalább rajtam kívül valaki más is öli a még mindig szép számban röpködő legyeket.

***

Holnap lesz Stephen Gately, a Boyzone egykori tagjának temetése. 33 évesen hirtelen halt meg, valami szívbaj következtében. Az East Wall nevű észak-dublini városrészen élt egykor. Ott is lesz a búcsúztatása. A búcsúztatás és a mise helyszínéül választott templomot egykori szomszédai, a környék lakói tették rendbe a kedvéért, sőt, még a házak utcára néző ablakait is tisztogatták, készültek a szomszédságban. Nagyon-nagy felhajtás lesz, igen sok embert várnak, de a rajongókat távol fogják tartani. Mondják, egykori zenésztársai, a Boyzone tagjai egész éjszaka ott fognak virrasztani a koporsója mellett.

Nem voltam a rajongójuk, néha olvastam, Gately itt lép fel, ott lép fel, sikert aratott a "József és a színes, szélesvásznú álomkabát" c. musical-ben. Nem voltak botrányai, csendes életet élt. S mi közöm az egészhez? Vajmi kevés: ugyanazon a telepen laktunk, mint Gately egyik testvére, egy fekete, igen csigás hajú, fiatal nő. Severenna, egykori kollégám mutatta meg egyszer, hogy "nézd, az ott Stephen Gately testvére!" (Én pedig: "Az ki?") Gately többször is vásárolt a boltban, ahol dolgoztam, ha jött a nővéréhez látogatóba, utána mindig ment a pusmogás, mit vett, mennyiért, kivel volt... Egy alkalommal szendvicset csináltam neki, hú, de furcsa volt, alig volt nálam magasabb. Azt hiszem, ezt már meséltem a másik blogban... S elnézést kért, amiért olyan nehezen döntötte el, hogy mit kér a kenyérre... Utána Severenna behozta a blokkot a kantinba, s kiragasztotta a falra, miután kielemezték, mert a vásárolt holmik között volt egy méregdrága palack pezsgő is, a legdrágább ital, amit a bolt tartott. Vagy 90 fontot (vagy eurot?) költött akkor. Ami nem sűrűn esett meg a mi kis boltocskánkban. Aztán beszélték, hogy a nővére költözik, árulja a házat (szép, sorvégi ház volt, nagy kerttel), 800 000 euróért. No hiszen, ma aligha kérne/kérhetne ennyit, akármilyen szép is az a ház!

Sajnálom, igen fiatal volt még, nagy kár érte.

* Idézet a Birodalom visszavág c. örökbecsű műből

Kedves Emese és Laci!

Olvasnivaló: Az újság írja az uramék által elkészített játékról. Ezen dolgozott ő is, ehhez kellettek a sok munkával, bosszúsággal, hajlongással, guggolással elkészített autófotók.

Reméljük, nagy siker lesz.

Kedves Emese és Laci!

Ma olyan eufória fogott el délelőtt, mikor Minához vittem a tiramisut a hátsó úton (muszáj volt arra mennem, hogy útbaejtsem a környék legolcsóbb benzinkútját is), hogy csuda. A nap még sütött, de már közeledtek a sötét felhők a Three Rock Mountain felől, így a sötét háttér előtt még élénkebbeknek tűntek a rezesedő fák színei. A mellettem elsuhanó kertekben pedig még ott virágzanak a kék, lila, sárga virágok, sőt, a fuksziabokrok is csodaszépek, az a színorgia...! Igencsak jó kedvem kerekedett. Nagyon szép őszi, napos reggeleink vannak mostanság. A telep végében van egy facsoport, minden fa más színű, sárga, világoszöld, vörös, minden reggel megcsodálom őket.

Délutánra pedig teljesen beszürkült az ég, még nem esik, de remélhetőleg ez sem várat magára.

Ma sem jött meg a higiénikusoktól a levelem, pedig már nagyon várom. Az is lehet, merész leszek, s felrakom a szöveget a weboldalra úgy, mintha már be lennék jegyezve. Amennyire tudom, kódszámmal, ilyesmivel nem jár ez a bejegyzés, név alapján megy.

***

Tegnap V.-nek nem volt valami fényes napja. A munkahelyi baromságokon kívül az kedvetlenítette el, hogy ajándékát a garázsban nem értékelték kellően. Egy csokitortát készítettem, Alfás logóval, a szerelő pedig magyar bort kapott. A logó nem lett elég kerek, de azért felismerhető.

Azért nem vagyok (én legalábbis) megelégedve a garázzsal. A csomagtartóra sikerítettek egy karcolást, s javítani csak újrafestéssel lehet. Addig is ideiglenes megoldásként lekenték valamivel, amiről azt gondoltam, színes viasz, mint amivel mi fényesítettük Böhömöt az Alfa-találkozóra. Nem végeztek valami gondos munkát, mert el sem dolgozták, csak rákenték a karcolásra és környékére. Ma kiváncsiságból belenyomtam az ujjamat, hát nem bordó viasz, hanem simán valami olajos kosz, azt a hét meg a nyolcát. Nyilván azt gondolták, egy sötét kence elég a fényesen világító karcolás leplezéséhez.

Így már kevésbé bánom, hogy a tortánál és a bornál nem fektettünk többet a köszönő ajándékba.

***

Folyamatosan töröm az agyamat, mit készíthetnék még a piacra. Ezt a sütit már többen is keresték a pultokon, hárman is rákérdeztek, mikor gyártom már eladásra: eddig csak a kávé mellé csináltam, illetve a Cool Earth-ön árultam 50 centért darabját. Chocolate crackles névre hallgat, repedezett csokis sütinek fordíthatnám, más nem jut eszembe. A receptje abból a Martha Stewart sütis magazinból való, amit Zitától kaptam, s ami az eddig legnagyobb sikert aratott sütijeim forrása. Ennél a sütinél is elmértem ezt-azt, a cup-os átszámolás miatt, de éppen ezért úgy is nevezhetném, hogy "Moni csokis repedezettje, Martha Stewart nyomán" :-)

Hozzávalók 5 tucathoz

250 g étcsoki, apróra tördelve
312 g sima liszt
125 g holland kakaópor
2 teáskanál sütőpor
1/4 teáskanál só
125 g puha vaj
375 g barna cukor
2 nagy tojás
1 teáskanál vanília esszencia
83 ml tej
250 g kristálycukor
250 g porcukor

A csokoládét mikróban vagy forró víz felett megolvasztom, és félreteszem, hogy kicsit hüljön. A lisztet egybeszitálom a kakakóval, a sóval és a sütőporral.

A vajat a barna cukorral jó habosra keverem, majd hozzáadom a tojásokat és a vaníliát. Belekeverem az olvasztott, langyos csokit. Majd a géppel lassan belekeverem két-két adagban a lisztes keveréket, és a tejet. A kb. 1400 grammos, puha, de nem ragadós csokis-lisztes tésztát négyfelé osztom, hosszúkás rudakat sodrok belőlük (2-2.5 centi vastag legyen a rúd), és fóliába tekerem. A hűtőben kb. 2 óráig hűtöm a rudakat, hogy megkeményedjenek.

Mindegyik rudat 16 darabra vágom. A tenyeremmel gyorsan golyókká formázom őket (jó csokis lesz a kezünk, gyorsan kell dolgozni). A golyókat először kristálycukorba hempergetem, sőt, alaposan rájuk nyomogatom a kristálycukrot, majd mindegyiket könnyedén meghempergetem a porcukorban. Azért kell jól belenyomogatni a kristálycukorba, hogy később, sülés közben a porcukor ne olvadjon bele a tésztába, és meglegyen a szép fekete-fehér minta.

A sütőt előmelegítem 180 fokra. A sütiket sütőlapra rakom, úgy 5 centire egymástól, és 14-16 percig sütöm, míg feldaganak, és megrepedeznek. Rácson hagyom őket kihülni, így az aljuk is szépen megszilárdul. Ha dobozolni kell őket, sütőpapírt rakok a rétegek közé, hogy ne szóródjanak egymásra a cukrok, ne kenődjön el a sütik szép mintája.

Biztos siker. Forró, erős kávéval a legfinomabb, lehet mártogatni is!

Moody Monday

Nem emlékszem eléggé, de mintha írtam volna már, hogy a lakásban minden árammal működik, s egy-egy áramszünet (szerencsére ritkán fordul elő) szinte megbéníthatja az életünket. Néha eszembe jut, hogy ha mondjuk, egy hideg téli napon köszönt be az áramszünet, vagy ne adj' Isten, beütne az általános "emergency", akkor nekünk annyi.

Így volt ez tegnap reggel is. Időre mentünk a városba, szépen beállítottam a bojlert, hogy a szokásosnál korábban melegítse a vizet a fürdéshez-fűtéshez. (Mivel hogy már fűtünk, kérem, csípősen hidegek a reggelek, és felbátorított bennünket az ígéret, hogy októbertől olcsóbb lesz a gáz.) Erre negyed hétkor (a tervezett kelés előtt félórával) felébredtem arra, hogy a vonalas telefon aprócska kijelzője bevilágítja a hálószobát, és nem találja a "rendszert", az ébresztős rádió kijelzője üresen villog, s a víztartály a fal túloldalán szörcsögve vinnyog. Valami nem stimmel.

Áramszünet. A legjobbkor... A gyomrom azonnal csomóban.

Átfutott az agyamon, hogy mi mindent nem fogok tudni megcsinálni reggel. Nem tudok kávét főzni, vizet sem tudok forralni, mert a a tűzhely elektromos... Nincs melegvíz, mert a bojler nem lobban be, szokra híján... az elektromos pumpa sem fog működni, ami a vizet a fürdőszobai csapokba nyomná... A wc-t majd a hidegvizes csapból nyert vízzel le tudjuk öblíteni, ha szükséges... S meg tudok ejteni egy gyors macskamosdást langyos vízben, bár ha az ember orvoshoz megy, akkor azért alaposabb fürdés illenék. S a hűtőszekrény lassan melegedni kezd...

A riasztó ingerült bíííp-bííp-jéről még nem is szóltam. Felkeltem, becsuktam a nappali és a háló közti két ajtót, s így legalább ez a bípbíp nem hallatszott be.

Fél óra ébren töltött bosszankodás után újra lett áram (hurrá!), a telepen beindultak az éppen beélesített állapotban lévő riasztók, a telefon magához tért, az ébresztőórát is újra beállítottam, s kezdődhetett a nap. Csodás. Némi melegvíz - a víztartálynál külön bekapcsolható "gyorsforraló" segítségével - lett, a bojlert működtető (áram híján leállt) órát visszatekertem a megfelelő időponthoz, kávét is főztem, a bípbíp is elhallgatott, és csak 5 perces késéssel indultunk neki a Dublin felé tartó eszméletlen forgalomnak. Máskor 25 perc alatt bent szoktunk lenni a városban, most 1 óra 20 perc alatt értünk be a Merrion Square-hez. Szerencsére a késés ellenére hamar sorrakerültem.

Van, aki ezt az utat mindennap megteszi! Most az egyszer irigykedve néztem a buszsávokban elsuhanó buszok utasaira.

Mindenesetre egy életre megtanultam, hogy az ember inkább kérjen időpontot késő délelőttre, mint reggelre, vagy menjen tömegközlekedéssel a belvárosba, ha jót akar.

***

Íme, a "Guggen" előtt látható The Puppy (Kölyökkutya) c. szobor, élő virágokból. Eredetileg le akarták bontani a kiállítás végeztével, de a bilbao-iak úgy megszerették, hogy azóta is ott áll a múzeum előtt. Kiváncsi volnék, mennyi munkát ad a kertészetnek, amelyik ápolgatja, s locsolja. A virágokat vajon milyen gyakran cserélik?

A füvesített villamosvonal

A Guggenheim Múzeum. Hát nem szép?

Az előtérben halványan látható szobor egy óriási pók, a hasa tele tojásokkal. A címe: Mama :-)

Amiről nem készült kép, de nagyon tetszett, az az ottani szemétgyűjtés. A nagy lakótömbök előtt közös konténerek vannak, amit mindennap reggel ürítenek a kukásautók. Szelektív szemétgyűjtés folyik, nem is akárhogyan. B. lakótömbje előtti kis téren pl. van két fémtömb, kicsit úgy néznek ki, mintha a tér alatt rejtőző "tengeralattjárók" vaskos periszkója nyúlna a tér fölé. Az egyikbe a reciklálandó, a másikba a "normál", kevert szemetet lehet rakni (a papírnak, üvegnek külön konténer áll rendelkezésre). Kinyitjuk a kerek, fém ajtót, berakjuk a kis polcra a szemeteszacskót, becsukjuk az ajtót, majd oldalt, egy karral megdöntjük a polcot, s a szemét a föld alá hullik. Mint egy szemétledobó, csak éppen a terecske közepén. Valószínűleg a háztömb alá kerül, ahol a föld alatti parkoló is van. Egyszerű, higiénikus... Nem tudom, mindenhol így megy-e ez Bilbao-ban, de azon a környéken így gyüjtötték a szemetet.

Tegnapelőtt kicsit szíven ütött, hogy az egyik, általam (eddig) nagyra tartott gasztroblogon a gateau basque receptje nem sütemény, hanem valami szalonnás, leveles tésztából készült paprikás kaja. Amihez ráadásul hozzávalóként kaliforniai paprikát írnak?! A baszk paprikaválasztékot most már személyesen ismerve azt kell mondjam, ez nonszensz! Valamit elnéztek, de nagyon, valami rossz forrást használhattak. A baszkok sosem használnák ezt a paprikát, amikor ott van a saját, Guernicá-ban termett híres paprikájuk, amit B. meg is mutatott nekünk, sőt, meg is kóstoltuk azokat a szép zöld paprikákat, s még előtte a szintén igen népszerű piros, hideg, sült paprikaszeleteket, salátában. S hogy a weboldalon Bilbaót titulálták (elsőre, később kérésre javították) Baszkföld fővárosának. Ezek után meginogtam, mert akkor más írásaikban miféle hibákat követhetnek el? S az a nem odafigyelés, amivel egyik fontos munkatársuk nevét elírták - kicsit tiszteletlen ez, nem? Fájó szívvel lemondtam róluk.

***

Tegnap megkaptam az első karácsonyi torta-rendelést, Stephanie-tól. Annyira ízlett neki a férje születésnapjára készített gyümölcstorta, hogy karácsonyra is azt kért. Mina is rendelt tiramisut, és egy lengyel lány a piacról fahéjas-almás tortát kért, a születésnapjára. Valamint Susan is megrendelte a lánya négyemeletes esküvői tortáját... Jaj! Sosem csináltam még emeletes tortát! Ráadásul az egyik szint a rettegett chocolate biscuit cake lenne, amiről fogalmam sincs, hogyan kell bevonni marcipánnal, majd cukormázzal, hiszen hűtőben kell tárolni, hogy ne puhuljon meg, ne ragadjon olyan nagyon... Igaz, van időm utánanézni a dolgoknak, jövő augusztusban lesz az esküvő. Voltak egy esküvői kiállításon, s ott kíváncsiságból rákérdeztek az árakra: egy hasonló tortáért 600 eurót kér a sütöde, ott a kiállításon engedménnyel 450-et kellett volna érte fizetni. "Te mennyit fogsz érte kérni?" - kérdezte V. tegnap este. "Nem tudom." - feleltem. Valószínűleg a hozzávalók és a speciális tortatartó műanyag oszlopocskák árát megszorzom kettővel, s annyit. A dekoráció nem lesz bonyolult, teljesen fehér torta lesz, cukormázból kivágott szívekkel, ami majd a koszorúslányok ruhájának színéhez kell, hogy passzoljon.

Leslie-vel szombaton megbeszéltem, hogy ő is csinál majd levest, és én is. Majd mindig megbeszéljük, melyikünk miféle levessel rukkol ki a héten. Így lesz választék a vevők számára, és ő sem érzi úgy, hogy minden ötletére nemet mond a committee. Ez így fair, szerintem.

***

A higiénikusoktól még mindig nem jött meg a papír, hogy akkor bejegyzett food business vagyok. Legszívesebben felhívnám a nőt, aki járt nálam, hogy mégis, mizújs? V. azt mondta, ebből is látszik, hogy mire megy ki a játék: az én papíromra is mutogathatnak, hogy lám, mennyi függőben lévő melójuk van, hát nem lehet őket elbocsátani, fizetést csökkenteni, public servant-ként, szükség van rájuk, lám csak lám! S majd idővel, jó sok hét múlva megkapom azt a papírt...

Vasárnap Baszkföldön (+1.5 kiló)

Össze kellene foglalnom a nyaralás utolsó négy napját, de a fejem túlságosan tele van zsúfolva gondolatokkal, emléktúltengés, jaj, mi az, amit feltétlenül meg kell említeni... Ráadásul odakint őszies napfény van a hökkent bilbaoi meleg helyett, s már egyáltalán nem érzem úgy, hogy nyaraltam. Bevásároltam, szétpakoltam, mostam, sütök, megint a rutin... Két óra hazaért velünk a repülő, a huszon-harminc fokokból a 10 fokba, a szemerkélő esőbe... A buszról kibámulva minden sötétnek tűnt, szemetesnek, csak a színesedő fák látványa dobta fel a hangulatom. Vakáció utáni blues...

Az imént elrendezgettem a fotókat, s úgy döntöttem, majd külön felrakok párat, de beszámoló fotókkal csak a legjobban sikerült napról lesz. A kötelező látnivalókat megnéztük a városban, Guggenheim és tsai, sőt, a kötelező pofáraesést is megejtettük egy felkapott étteremben, ahol határozottan az volt az érzésem, az "eszi-nem-eszi-nem-kap-mást" szték után (ami agyoncsapta a férjem estéjét), hogy már itt nem értünk vannak, hanem mi vagyunk értük. Ez kissé elvette az amúgy egészen finom kaják ízét (rákokat és tintahalat ettem). A hely maga igen szép, az étel tényleg finom (már amit én ettem), de a rendelés módszere nem egyértelmű, semmi segítséget nem kaptunk ahhoz, hogy ha ezt vagy azt rendelünk, mire számítsunk... egy kissé elveszettnek éreztem magam, s nem tudtam maradéktalanul kiélvezni a hely hangulatát. Eh. Annyira vártam ezt a találkozást ezzel a vendéglővel, annyira kierőltettem, készültem rá, s tessék.

Meg is fogadtam, hogy legközelebb B.-re hallgatok, aki - nagyon okosan - maga fedez fel új helyeket, s nem mások beszámolóira hagyatkozik.

Szóval, a nyaralás fénypontja. A vasárnap egy kiadós autózással kezdődött, a francia határ felé, észre sem vettük, hogy átmentünk rajta, amíg B. meg nem állt az első városkában, s megjelentek a francia feliratok: St. Jean-de-Luz, tessék felírni.

Ott pedig a napot mindjárt egy boulangerie/patisserie-ben kezdtük, pékség, cukrászda, kinek hogy tetszik, én ott olvadoztam a gyönyörűségtől, mégiscsak első találkozásom egy valódia boulangerie-vel. B. javasolt pár kóstolnivalót, így a napot olyan súlyos kalóriabombákkal kezdtük, hogy utána csoda, hogy mozogni tudtunk. Habos süti, karamelles süti, krémes süti, mini citromos tart, illatos kenyerek estére, másnapra...

A fába vágott motívum neve lauburu, olyan "logója" a baszkoknak, mint az íreknek a lóhere. Szerencsét is hoz :-)

B. leparkolt egy kis parkolóban, már a városka hajókikötője mellett, s körbesétáltuk a két városrészt. Szép bordó-fehér baszk házak mindenütt. Ugyanis ez a környék is még Baszkföld része, csak éppen a francia oldalon van. Laza ejtőzés az árnyas főtéren, cafe cortado (gőzölt tejjel éppen csak "meglazított" eszpresszó) iszogatása... séta a promenádon, amely egyben töltésként is szolgál, egyik fele a szép tengerpartra néz, másik fele a néhol szorosan hozzá tapadó házakra, amelyeket hidak és lépcsők kötnek össze a promenád tetejével...

Itt kezdtünk ábrándozni arról, hogy mi lenne, ha kibérelnénk egy hétre egy ilyet, reggel fürdőzés, majd reggeli, fürdőzés, majd ebéd, fürdőzés, szieszta, megint fürdőzés, pintxo-zás, séta, vacsora... Aranyélet lenne. A parton zuhany van, hogy lemoshassa magáról az ember a sós vizet, tisztaság, áttetszően kék tenger (beledobált szemét nélkül, jé). Sokan fürödtek még, nagyon meleg volt.

Ezután B. Espelette-be vitt bennünket, amely a híres baszk biperra otthona. Csilipaprikából termesztették ki ezt a paprikaváltozatot, amelyet kötegben szárítanak a házak oldalán, minden csupa piros, minden erről szól. Persze, kapható sokféle porított, tört, szárított, feldolgozott változatban is. Ékszerként, kitűzőként, poszteren, képeslapon, ahogy a t. turista óhajtja. Itt is körbesétáltunk, megnéztük a falucska külsőbb részeit is, ahol a behatolóknak kijáró enyhe megvetéssel néztek ránk a helyiek ablakaikból. Majd a főutcán át visszaballagtunk a kocsihoz. Szépen karbantartott falu, évenként megrendezett paprikafesztivállal, amire rengeteg ember zarándokol ide.

Séta közben B. felfedezte az egyik bolt kirakatában egy poszteren, hogy egy közeli kisvárosban, Cambo-les-Bains-ban baszk torta fesztivál van. Állítólag ebből a városkából származik ez a torta, amit kisebb-nagyobb méretben mindenhol lehet kapni. Van olyan sütöde, amely a családi receptre alapozva csak ebből él! Lepényszerű, közepesen vastag, kerek torta, tetején tojással megkenve, csíkos mintával, benne vaniliás krém vagy cseresznyelekvár. (A szóbeszéd szerint valamilyen ötletet kerestek a túl sok cseresznyelekvár felhasználásra, így született a recept.)

Menjünk, megnézzük? Naná, hogy menjünk. Vásárra, fesztiválra? Bármikor. Kocsival tíz perc sem volt.

A városkában már rezesbanda zenélt, alig lehetett parkolóhelyet találni, a főutcát ellepték a sátrak és az emberek, s húsz sütöde terméke vetélkedett a győztes címért. Az eredményhirdetésről már lekéstünk, de cserébe ott volt a kóstolnivaló. Egy igen finomat, és egy enyhén szólva is közepes minőségű (alighanem fagyasztottból hirtelen kisütött) tortaszeletet ettünk. Egész cseresznyés torta már nem volt, így beértük a megkóstoltakkal. A sátorsoron a legtöbb ember kezében tortadobozzal jött-ment...

B.-éktől lemaradva egyik standttól a másikig tántorogtam, lenyűgözve a sok földi jótól. Méz, sonkák, fűszerek, sütik, kolbászok, fokhagymafüzérek... (Szerencsére a giccsek, és az önjelölt művészek standjai az utca végébe szorultak). Miután többször átestem pár aprótermetű kutyán (itt is dívik az ebtartás), sőt, az egyiket hangosan is megcsodáltam, gazdája örömére (egy kékesszürke shetlandi eb volt), futottam az uram után, s addig néztem rá szépen, míg megengedte, hogy paprikával, zöldfűszerekkel ízesített guerande-i sót vegyek (sógyűjteményem már így is alig fér el a konyhaszekrényben, de sebaj). Sőt, egy füzér fokhagymára is szert tettem: ökölnyi, rózsaszínnel átszőtt, szorosan egymás mellé kötözött, dudoros gömbök... már ha rájuk gondolok, összefut a nyál a számban... micsoda levest fogok én ebből főzni!

A tömegben való tülekedést kipihenni leültünk kávézni, s mintha csak meg lett volna rendelve, odajött a zenekar, s rázendített. A napom be volt aranyozva. Remekül éreztem magam. Kicsit hallgattuk a zenét, aztán B. unszolására még elmentünk a közeli Ainhoá-ba, egy parányi kis faluba, amelynek szép házait muszáj volt megnézni. Némelyik az 1600-as években építették!

S a fénypont az volt, hogy itt láttam végre macskát :-) Sehol egyetlenegy macskát nem találtam, sem Bilbao-ban, sem vidéken, de itt, egy szép terecskét fényképezve végre nyávogást hallottam, majd a gazdáját is megtaláltam... Vézna, teknőctarka macska volt, de nem barátkozott, főleg, hogy V. rásiccelt...

Aztán B. hazavitt minket, s olyan sülthalas-salátás vacsorát kaptunk, hogy csuda. Az uram persze, nem halat evett, hanem mást, de mi igen jóllaktunk a B. sütötte hallal, ami - természetesen - a szombaton meglátogatott bilbaoi halpiacról származott. Ahol megint sok fotót készítettem, de csak egyet rakok fel (ír higiénikusok a szívükhöz kapnának a láttán):

Szakértő tonhalszeletelés közben

A délelőtti és délutáni tortaevés után, az esti borozás során határozottan éreztem, hogy nagyon feszül a nadrágkorc. Fogyni kell. De ez a néhány nap, a pintxo-kkal tarkított étkezések-borozások miatt megéri majd az elkövetkező hetekben a kalóriaszámolgatás. Remek nyaralás volt, főleg B. vendéglátásának köszönhetően. Ha nem is "vágjuk" a várost, de azt már tudjuk, mi-merre van, mit kell még megnézni legközelebb, mi az, amit nem szabad kihagyni. S nem utolsósorban, mi az, amit a baszk életformából át kell venni...

Bilbao II.

Tegnap este már szerencsénk volt a város, és külvárosai kevés-bé illusztrisabb, illetve még illusztrisabb részeihez. Tehát maga Bilbao igen szép és rendbentartott, de vannak azért itt is lepukkant negyedek.

A reggelit egy cukrászdában ettük, sütik-apróságok, színes finomságok ezerszám, kaptam pár ötletet. Majd B. dolgozni ment, mi pedig haza, mosni, pilledni. Ebédelni B.-vel ebédeltünk, egy igen régi, fafaragásokkal, fa panelekkel dúsan borított étteremben. Itt megjártuk, mert a napi ajánlat (menu del dia) előétele is akkora volt, mint a főfogás, alig bírtuk megenni, amit elénk raktak, s italként nem pohár, hanem egy PALACK bor vagy cider járt, ki mit kért... Mondom én, ezek a baszkok nagykanállal esznek, reggel, délben, este. A ciderük igen érdekes, mintha savanyú almából készülne, inkább savanykás, nem édes. Finom, de teljesen más, mint a megszokott ír vagy svéd ciderek.

Ebéd után egy városnéző sétaútvonalat jártunk végig, mely érintette az óvárost, a folyóparti sétányt, a bevásárlóutcát, egy nagy parkot, majd a szépművészeti múzeumban végződött. Az óváros már ismerős volt, Barcelonában vannak ilyen egymás arcába bámuló, sokemeletes házak, az erkélyekről hosszan lelógó növényekkel, s igen keskeny utcácskákkal. A séta után inkább villamosoztunk, mert kisütött a nap és meleg lett. Majd a nagy parkon át sétáltunk el a szépművészetiig. A modern képek nem nyűgöztek le, inkább a régi mesterekre voltam kiváncsi. V. egy idő után elunta a sok szentet, s kint megvárt. Nagyon kevés látogató volt, és van abban valami zavarbaejtő, hogy a teremőr ott masírozik fel-alá az ember háta mögött, miközben én megpróbálok műélvezni.

A XIX.-XX. századot kihagytam, nehogy V. túl sokat várjon. Inkább hazasétáltunk, útba ejtve a fagyist, amelyik sajnos, mindig útbaesik :-) Igen finom, krémes fagyikat mérnek errefelé, a gyümölcsösökből nem spórolják ki a valódi gyümölcsöt. Nem gombócra mérik a fagylaltot, hanem egy lapáttal kenik bele a tölcsérbe, s erősen a kiszlgáló jóindulatán múlik, hogy a pénzünkért mennyi fagyi kerül a tölcsérbe. Este pedig B. elővarázsolta a garázsból az autót, s elvitt minket megnézni régi lakhelyét, amely egy Getxo nevű városrészben található, a kikötő közelében. A folyó mentén megcsodáltuk a régi, már romlófélben lévő iparnegyedeket, és a még mindig működő hajógyárat. Itt a főút mentén azért már kevésbé szép lakóházak álltak, kevesebb volt a virág, és több a száradni kirakott ruha. S a "gyárszag" is erősebb lett.

A tengerpart közelében lévő házakról már áradt a gazdagság, több lett a drágább kocsimárka, és "trendibbek" a bárok, s drágábbak a lakásbérletek. Itt még az árakkal elszállt ír ingatlanok árait is felülmúlta némelyik.

Három bárba is bementünk, pintxo-kat enni. A pintxo-k darabja 1.50 eurotól kezdődik, s V. már 9-11 darabbal alaposan jóllakott. A söröket pohárban kapja az ember, 2 eurótól kezdődik az áruk. Mennél menőbb a hely, mennél többfajta, és mennél fantáziadúsabbak a pintxo-k, annál drágábbak.

Itt igen zajlott az élet, s csak az tette kellemetlenné az evést-ivást, hogy ötpercenként lépett az asztalhoz egy-egy igen fekete fiatalember, bóvlikat kínálva eladásra. Menekültek - magyarázta B., - akik csak két éves itt tartózkodás után kapnak engedélyt munkavállalásra, addig úgy próbálják magukat fenntartani, ahogy lehet. Némelyik még a sokadik határozott "Nem" után is kínálgatta a portékáját. Fura volt, hogy egy bárpultos sem szólt rájuk, szabadon őgyeleghettek a kocsmában vagy az előtte lévő asztalok között.

Már igen későn, de még működés közben megcsodálhattuk a hatalmas függőhidat a folyón, amelynek 50 méter magasan van egy összekötő része, amelyről vastag drótok lógnak le, s alant, a folyóvíz felett lóg egy 12 autó és 200 ember befogadására képes "doboz", amelyet ide-oda húz egy szerkezet, s amolyan levegőben függő "kompként" működik a Portugalete és Getxo városrész között ezek Bilbao külvárosainak számítanak). Majd rakok fel képeket, sajnos, a sötétben nem minden látszik jól, de maga a szerkezet méreteivel igen lenyűgöző. B. mesélte, s a tengerészeti múzeumban mi is láttuk, hogy pár éve egy hatalmas tankert itt bocsátották vízre a hídtól lejjebb lévő hajógyárban, s a hatalmas hajó éppencsak elfért a híd alatt. Amikor belecsúszott a vízbe, annyira kinyomta a partra a folyó vizét, hogy az ellepte a folyó szélén lévő főutat, amit a nagy esemény idejére lezártak. Az ott álló, bámészkodó emberek sikítozva menekültek a felcsapó víz elől!

Közben rájöttem, hogy két érdekességet is elfelejtettem megemlíteni: az egyik, hogy némelyik gyalogátkelőnél a szabad jelzésnél a zöld emberke gyalogol, tehát mozog, s az utolsó 5 másodpercben pedig futni kezd! A másik, hogy a tengerészeti múzeumban a wc-t jelölő táblákon a kis női, férfi és tolókocsis alak is tengerészruhában volt, matrózsapkával, s a wc-ben az ajtókra vak hajóablakok voltak felszerelve.

S továbbra is szokatlan számunkra, hogy mennyire tiszteletben tartják egymást a sofőrök és a gyalogosok: gyakran megállunk (de mindig zebránál), s számolgatjuk, hány autó után mehetünk át, s nagyhirtelen feltűnik, hogy a kocsik bizony ránk várnak, hogy ugyan, menjünk már át... Fekvőrendőr igen kevés van, nem vadulnak az emberek a kocsikkal.

Helyesbítek: Bilbao-ban 2-3 laza napra való látnivaló van, utána vidékre kell menni. Ma estére, hétvégére ez a terv.