Kedves Emese és Laci!

Sikeresen túléltem a tegnapi napot, sőt, este nyolcra le is szállítottuk a sütiket. (Semmi kedvem nem volt egymás után kétszer korán kelni.) Amint megtudtam, a sütimegrendelés nem valami "fiatal cégnek" kellett, hanem az RTE-nek, az itteni MTV-nek (Radio Televís Eireann), akiknek bizony van pénze. A tv után én is fizetek adót, vastagon, abból bőven futja a sütikre. Jó babra meló volt, festegetés, aztán várni, hogy száradjanak, amíg ez a réteg száradt, dekoráltam a többit, futószalag-munka volt. A sütik ovális végét - mivel nem volt megfelelő méretű kiszúró hozzá - végül egy mécses alumínium héjával szúrtam ki: kettévágtam, kitágítottam 4 centisre, és máris le tudtam vele vágni a sütik végeit. Nem dobom ki, még jól jöhet. Ja, hogy miért nem csináltam - mondjuk - egy pálinkás pohár végével? Mert így gyorsabb és egyszerűbb volt. Különben sincs megfelelő méretű poharam, ezzel pedig egyformák lettek a végek.

A városból hazafelé - mert a levegőben pizza- és gyorséttermek illata szállt - megálltunk enni egy pizzát a parti olasz vendéglőben. Megünnepeltük, hogy megkaptam két elmaradt csekket (juhé!). Természetesen új-zélandi bort ittunk a pizzához. Ott most tavaszodik, míg felénk már hideg reggelek járnak, eddig elég volt a kapucnis rögbifelső a szállításhoz, most már veszek alája egy hosszúujjú pólót is. Reggel 6 fok köszöntött bennünket, rendkívül jól esett a fűtött ülés a derekamnak. Éjjelre egyre hidegebbet ígérnek, oda kell figyelni, mikor hagyom nyitva a szellőzőket az ajtó felett, a hálóban. Nappalra becsukom, hogy ne húzzon be a hideg, éjjelre ráhúzom a függönyt az ajtórat és kinyitom őket, így nem lesz reggelre párás az ablak.

Mára a két mézeskalács ház és egyéb mézeskalács dolgok vannak előírva, s bármilyen extra dolog, amit még ki tudok sütni. Csinálok egy nagyon dekoráltat és egy egyszerűt. Tegnap V. főnöke rendelt egy házat és Zdenek-féle sütiket Karácsonyra, sőt, karácsonyi tortára is rákérdezett. El akartam neki küldeni azt a képet az egyi tortámról, ami a kávézó oldalán volt fent, de már leszedték. Az első karácsonyi rendelésem!

Tegnap este, amikor bementem a kávézóba, rájöttem, miért érzem magam olyan furán ott. Már nem tartozom oda, de oda is tartozom. Ismerősként körbenézek, és kicsit idegen minden, de mégis ismerős. Kicsit bosszantó, hogy pár dolog nem változott, ugyanakkor belesajdul a szívem, ha változik valami. Mint pl. a levett kép a weboldalukról. A megváltozott hirdetőtábla, a feliratokkal, amelyek kávézóbeli programokat hirdetnek - már nincs közöm hozzá, már nem vagyok részese, csak annyiban, hogy a pulton ott a süteményem. Már nem léphetek oda a kérdező vendéghez, hogy elmondjam, ebben a sütiben ez és ez van, rá kell hagynom a pincérre. Talán zavaros, amit mondani akarok. A jelenlévők közül egyedül Elenát ismertem, az olasz nőt. Aki mindig olyan kedvesen köszönt, megölel, kérek-e kávét, hogy vagyok, hogy megy az üzlet... Bármenyire is megígértük egymásnak, nem jöttünk össze, kávéra, ebédre, bevándorlókról való beszélgetésre. A többiek mind új emberek voltak. De most legalább találkoztam Lydiával, az új managerrel. Eddig csak telefonon beszéltünk. Amanda nagyon jó véleménnyel van róla. Kedves nőnek tűnik, eddig még akármiért hívtam, azonnal elintézte.

A reggel szállított lemon tart-ból már csak egy szelet volt. Lydia mesélte, hogy dolgozik a közelben egy nő, mindig jön, és vesz belőle három szeletet. Nagyszerű. Kérdeztem, szállítsak-e kettőt legközelebb, nem volt ellene kifogása. Következő héten megteszem.

Amúgy reggel egy becsomagolt fotó várt a kávézóban. Aniz hagyta nekem, búcsúajándékul. Aniz ugyanis fotózik, a kávézóban is az ő képei vannak fent. Elutazott Írországból, sokévi (illegális) itt-tartózkodás után. Márciusban megpróbál visszajönni, most már van lehetőség amerikaiaknak, hogy munkakeresésre jogosító vizumot kérjenek, és dolgozhassanak, az eddigi hosszadalmas ügyintézés nélkül. Búcsúpartijára - amit nem tartott meg, mert túlságosan elszomorította volna - szülőhazája, Mexikó színeivel dekorált lepkéket készítettem.

***
Tegnap láttam egy egeret a kertben. Ugyanúgy szélütötten bukdácsolt a lehullott magok között, az etető alatt, mint nyáron a megmérgezett kispatkányok. Alighanem a kert külső falán lévő méregből evett, amit a management company tett ki. Gyorsan megszabadítottam a kínjaitól. Még csak el sem szaladt, amikor mellé léptem. Szegény. Most már tényleg be kellene tömnöm az a lyukat a falon.

Ma reggel pedig egy ökörszem és egy erdei pinty volt az etetőn. Az ökörszem - milyen aprócska! Akkora csak, mint egy golflabda, csak kiáll belőle egy csőr és egy farkocska. Tegnap pedig végignézhettem, miként fürdik a vörösbegy. Már korábban is láttam, hogy az egyik, esővízzel telt alacsony tál körül vízfoltok vannak, sejtettem, hogy valaki ott élvezkedett. Belemászik a vízbe, egészen belenyomja magát a hasáig (beleguggol?), a szárnyát és farktollait szétterpeszti, és fröcskölve pancsol - így fürdik. Ott ültem tőle alig másfél méterre, és néztem. Azt hiszem, vizet váltok abban az edényben, mert föld is van az alján, állott is, csak koszosabb lesz tőle a tollazata.

***

Írni akartam még a piaci értekezletről, sütős karrierem kezdetéről, és arról, mik jutottak eszembe egy képről, amin egy néni tésztát nyújt, de most vár a konyha. Majd legközelebb.

Helyzetjelentés megint

A hét sűrű volt, a következő még sűrűbb lesz. Ha valaki járt a hétvégén a Pet Expo-n a Royal Dublin Society nevű nagy kiállító stb. központban, Donnybrook-ban, akkor talán találkozott a sütijeimmel: 300 kutyacsont és 100 kutya készült valami új kutyakaja promóciójához. A kutyákra nagyon odafigyeltem, hogy bájosak legyenek. Nem volt rossz foglalatosság, két hosszabb filmet is "megnéztem", amíg festegettem rájuk az alapréteget. Az összes feleslegesnek tekinthető dobozt, doboztetőt felhasználtuk a szállításhoz. Szombaton pedig eleget tettem a piaciak egy régi javaslatának, és csináltam kisméretű parti kenyeret, ami nem 19, hanem 7 kis tésztagömbből állt. Igen szépen nézett ki, és el is fogyott, fejenként 2 euróért. Sőt, kivételesen az összes (24 db) Zdenek-féle gyömbéres süti is elfogyott, eddig még sosem adtam el egy tucatnál többet. A szépen sikerült pereceimből azonban csak öt kelt el. Múlt héten pedig négy, ne elégedetlenkedjek. A maradék ötöt megettük vajjal ebédre.

Mondhatnám, hogy szombaton-vasárnap előre lustálkodtam, de azért más is belefért. Elmentem heti bevásárlást elintézni, így legalább friss levegőt is szívtam a kocsiból ki-be szállva, haha. Csináltam kiadós vacsorát, maradt még holnapra is. Amúgy csak alvás, olvasás, újságolvasás volt program. Az álmaim furák, azokról a dolgokról álmodom, igen élénken, amelyek miatt aggódom, amelyek miatt néha elfog a pánik. Majd 2-3 hét múlva nyugodtabb leszek, ha túl vagyok a Dingle-beli úton (drukk-drukk) és az adózáson.

No, mi vár rám? Főleg meló:

Hétfőn: sütés kávézónak, és ha belefér, szerdai extra megrendelésre sütés, este piaci értekezlet

Kedd: szállítás, extra megrendelés sütése, dekorálása

Szerda: szállítás, mézeskalács házak és egyéb mézes termékek készítése Mr. Murphy-nek

Csütörtök: sütés kávézónak és egy jótékonysági felajánlásra

Péntek: szállítás, majd a szokásos dokilátogatás, sütés piacra és a jótékonysági felajánlásra. Este utóbbiak leszállítása

Szombat: piac, majd autózás Dingle-be

Vasárnap: Remélhetőleg sikeres találkozó Mr. Murphy-vel - majd autózás haza

Hétfő: Bank Holiday, talán pihenünk. Hétvégi újság kiolvasása :-)

Kedd: sütés kávézónak

Szerda: háztartás gatyába rázása a kihagyott napok után. Talán egy kávé Susan-nal, míg megnézem az esküvői képeket.

Nem fogok unatkozni. Ez a terv - ember tervez, Isten végez. Most már csak munkakedvvel kell bírni.

***

Az Index írta, hogy veszélyben vannak a magyar énekesmadarak. Sok a szarka, bántják az énekesmadarakat, kirabolják a fészkeiket. Itt sok szarka van, de nem tudok róla, hogy problémát okoznának a többi, városba betelepedett kismadárnak. Amúgy a szarkák legutóbbi érdekes tette az volt, hogy leesett az etetőre akasztott, nylonhálóba zárt hájgömb - amibe finom magok vannak keverve -, és az lent hevert a terasz kövén. Fürdés után szándékoztam kimenni, hogy a helyére akasszam. Erre egy szarka hálóstól-mindenestül elvitte. A következőt már egy hurokkal akasztottam ki a madaraknak. Korábban, ha húspotyadékot raktam ki a kerti shed tetejére, a szarkák vitték el mindig, számíthattam rájuk a nyom nélküli eltakarításban, de volt olyan is, hogy két termetes varjú szedegette fel a kaját. Óriásiak voltak így közelről.

Még az ősidőkben, amikor az egyetemen dolgoztam, találtam egy fészekből kiesett kisvarjút, és hazavittem. Eléggé meglepett, mennyi tolltetű nyüzsög a tollai között - nem is nyúltam hozzá. Két napig volt nálam, kapott nyers husit, csíkokra vágva, elég nehézkes volt az etetése - aztán egy szakértő ismerősöm jól leszúrt, hogy vigyem vissza a fa alá, ahol találtam, ott nagyobb eséllyel taláéja meg az anyja - már ha keresi. Így a Holbrook névre hallgató madár (mindig is szerettem hangzatos neveket adni az állataimnak), visszakerült a Botanikus kert platánfái alá. Valószínűleg nem élte túl a megpróbáltatásokat, de amennyi varjú élt az A épület mögötti platánfákon, a hiánya aligha tűnt fel bárkinek is.

Többet nem vittem haza madarat.

***

Ezt pedig a mai bevásárlás közben találtam. Az uborka aligha magyar (bár lehet, hogy Mao-ról vásárolják hozzá az uborkát, ki tudja), mert a gyártó cég német, és nem hallottam még róla, hogy a chilivel lenne ízesítve a savanyú uborka Mao-n, de alighanem azért a név, mert a termék "csípős és fűszeres. Ja, és rusztikus. Hogy ez mit jelent egy üvegnyi savanyú uborka esetében, valaki elmagyarázhatná. Lehet, hogy az uborkák egymástól enyhén eltérő méretére gondoltak? Hm...

***

Az újságok továbbra is a recesszióról huhognak, megy a huzavona a költségvetés körül, írják, mennyire nem fogynak a drága lakások/házak (ötvenezer áll eladatlanul), mennyire nem megy a vendéglátó iparnak, szállodák, turistalátványosságok jelentik a vendégek-látogatók számának 20-25 %-os visszaesését. Nem irigylem a szállodai alkalmazottakat (sem). Marad a lélekmasszázs, Moni módra: élvezem, hogy fúj a szél, és ijesztően meghajolnak a telep behajtójánál álló fák. Élvezem, hogy a szél maroknyi sárga levelet lök a szélvédőre, hogy a következő pillanatban tovább libegjenek. Élvezem, hogy néha egészen aprószemű eső esik, puha permetként, az arcomra, amikor kimegyek a teraszra, megnézni, van-e szivárvány. Élvezem azt is, hogy a Kilternanba vezető hátsó út mentén aranyszínűek a fák és itt-ott tele az út ellapított vadgesztenyékkel. Megnyugvással tölt el, hogy a család és a barátaink viszonylag jól vannak. Van néhány jónak ígérkező könyv a polcon, ráérősebb időkre, jól sikerült a vacsora, és megeredt a pohár vízbe tett három tigrisbegónia-levél. Simon Schama történésznek új, remek sorozata indult American Future címmel a BBC-n, itt az új River Cottage-sorozat, őszi ételekkel, s valami csoda folytán érni látszik néhány paradicsomom.

"So, why worry now?"

Kedves Emese és Laci!

Ma hirdették ki a költségvetést. (Hehe, sokára jöttem rá, hogy az a szó, amit Mao-n büdzsé-nek hallottam, az itt a badzset=budget). Sütés alatt végighallgattam, a kihirdetést, az elemzést, valamennyit meg is értettem belőle. Nem az angollal, hanem a gazdasági kifejezésekkel volt bajom. Hiába, tyúkagy. De azért végighallgattam, fizetünk majd több adót, kocsik után is, főleg Böhöm méretes motorját büntetik. Nehéz évek állnak előttünk, jósolgatják az okosok, az elemzők szerint rosszabb lesz, mint ahogy a kormány ígérgeti.

Azért megpróbálok optimista lenni (elvégre a munkánk még megvan), jövő hétre is beesett egy nagyobb megrendelés, ma is 400 sütit sütöttem ki, holnap dekorálom őket. A hátam kissé tropa, hiába, az asztal nem elég magas a 3 órás nyújtáshoz, de kit érdekel, munka = kereset. A karácsonyi szezonra is nagy üzleteket remélek, ötletem van elég, csak legyen, aki megvegye a termékeimet. Mert karácsonykor a költekezésben még egy recesszió sem akadályozza meg az embereket, gondolom én. Eddig sem voltak óvatosak a pénzükkel, talán most sem lesznek azok. November húzós lesz, jön adófizetés, kocsibiztosítás, apropó, az első emelt áramszámla is megérkezett a múlt héten. Felhívtam őket, mert igen bíztattak rá, hogy nézzem meg az órámat, mert az elmúlt félévben csak becsülgették a fogyasztásunkat. Nem értem, miért nem olvassák le, óraleolvasók fizetésén spórolnak? Mindegy, rendös kispolgár órát megnéz, hupsz, eltérés jelentős, bételefonáltam, és a géphang számos gomb nyomogatása után közölte velem, hogy akkor javította az óraállást. Ma megjött a számla, hajaj, egy százassal több, mint az előző, a becsült. Hiába, sűrűn dolgozik az elektromos sütő, és hogy egész nap itthon vagyok, sokat számít.

Ó, lesz továbbá büntetőadó a repjegyeken is, 2 euro, ha short haul, 10 euro, ha long haul. Majd holnap megnézem a neten, mit raknak még a nyakunkba. A Celtic Tiger korszaka ma hivatalosan is végetért, szép volt, jó volt, örülök, hogy részese lehettem :-)

***

A madarak között pedig szétcsapok, azt a hét meg a nyolcát. A cinkék a teljes etető tartalmát leszórták a földre. Ezentúl csak földimogyorót kapnak, dolgozzanak meg a kajájukért. A sarokban, hiába a gerle és a többiek szorgoskodása, rengeteg mag hever, kissé csúnyán néz ki ott a terasz, főleg így elázva az esőben.

Ma pedig még szavaztam is, ugyanis Pukekó Tamás hívta fel a figyelmet, hogy lehet szavazni, hogy az új kétszázforintosok hátulján mi legyen: http://www.forint.hu/. A gólyára tettem a voksom. Még emlékszem rá, amikor az Egyházasfalu környéki falvakban gimnazistaként végeztem gólyaszámlálást. Biciklivel mentünk ki "terepre" nap mint nap, öcsémmel, töltöttük ki a formanyomtatványokat... Ó, régi szép idők, amikor még könnyedén bicikliztem, amikor még élt Ági nagynéném, és megvolt a régi háza, s nem alakította át modern monstrummá az új tulajdonosa, és megvoltak a kertben zúgó hatalmas fenyők, amiknek felvillanó árnyéka a frászt hozta rám éjszakai zivatarok alkalmával... Ági várt bennünket haza zsíros kenyérrel, megtanított libát tömni és voltak csirkék, és pottyantós budi... volt ritka csúnya gerle fióka hátul, a kert végi hatalmas nyárfán lévő fészekben, volt tojását a lábam elé rakó, halkan káráló tyúk, volt langymeleg ringló, egyenesen a fáról... volt vasárnapi templomba menetel, és esti közös imádkozás - Ági ezt elvárta tőlünk - alighanem ezért emlékszem ma is az ima szavaira, egyes dalokra - és ima végeztével mindig - MINDIG - elsóhajtotta magát: "De okos ember is volt, aki az ágyat kitalálta".

No, hát ezért a gólya, kedves Tamás.

"Kicsit bícs"

Ma reggel megörvendeztetett az uram azzal, hogy jelentette nekem, hogy mail-t kaptam Mr. Murphy-től. Nagyszerű. Remélhetőleg sikerül találkoznunk a sűrű hosszú hétvégén. Két hetem van a felkészülésre.

***

A tegnap esti színház, The cripple of Inishmaan egészen jó volt. Mindjárt megérkezésünk után sikerült végigtaposnom tucatnyi békésen üldögélő ember lábán, táskáján (szűk volt a hely, ugye), hogy odavergődhessek a 13. sz. székhez, ami nekem jutott. Trish már ott ült a helyén, mint utólag kiderült, figyelmeztető sms-t küldött nekem, wc-n kuporgónak, hogy középen van egy folyosó, ott gond nélkül eljutok a székemig. Az sms-t nem hallottam meg, a folyosót pedig nem láttam meg a félhomályban, hanem udvariasan megkértem a sorban ülőket, az egyes széktől a tizenkettesig, hogy engedjenek a helyemre... A 6-os szék magasában rájöttem, hogy jé, ott van rés, sűrűn kértem elnézést, és az első felvonást égő arccal, pulcsimmal minél jobban eltakart arccal ültem végig... Mentségemre, nem ültem még sosem ennek a színháznak a földszintjén, és teljesen elképzelhetőnek tartottam, hogy a középső ülésekhez át kell szuszakolnom magam a többieken keresztül. Ilyen büntetés jár a kezdés előtti utolsó percekben elvégzett pisilés miatt.

Nos, a darab kellemesen szórakoztató volt, sokat nevettünk, de még mindig az elkövetője, Martin McDonagh első darabját tartom a legjobbnak (The beauty queen of Leenane). Ez a darab az 1930-as években játszódik, a távoli Aran-szigetekre filmesek érkeznek, amerikaiak, és a szomszédos sziget fiataljai, beleértve a mozgássérült, kissé együgyű főszereplőt is, áteveznek a szigetre, hogy megnézzék maguknak a filmezést, és talán még szerephez is jussanak. Aztán innen kezdve bonyolódnak a dolgok, néhány fura csavarral, a komédia itt-ott átcsap drámába, a dráma komédiába, de azért tetszett. Még egyszer valószínűleg nem ülnék be rá, míg a Beauty Queen-t akárhányszor megnézném, ha Anna Manahan, az itteni Gobbi Hilda játssza benne a főszerepet.

Csütörtök este pedig Cat on a hot tin roof-ot néztük meg (Macska a forró bádogtetőn). No, ez még érdekesebb volt, mert az amerikai Délen játszódó darabot a mai Írországba ültették át, itt-ott a szövegben emiatt változtatni kellett, pl. a memphis-i kórházból ennis-i kórház lett, ami nem vette ki jól magát, hiszen az említett kórházban több félrediagnosztizált mellrákos beteg miatt jókora botrány tört ki nemrég. Először, amikor meghallottam a szereplők hangsúlyozottan erős ír akcentusát, hirtelen nem értettem, hogy most akkor... hogyan is van? Ez az a darab, ugye? Amit réges régen Paul Newman-nel és Elizabeth Taylor-ral láttam gyerekként a tévében? Nem volt rossz, de nem ez volt a fesztivál fénypontja. Ahhoz mindenesetre kedvet csináltak, hogy az eredetit elolvassam.

Apropó, olvastam az újságban, hogy a The Year of Magical Thinking egyik előadásán Vanessa Redgrave spontán beleszőtte a szövegébe, hogy zavaró a mobiltelefonok pittyegése - ugyanis némelyik baromnak nem volt annyi esze, hogy lekapcsolja a mobilját, hiába volt a figyelmeztetés előadás előtt. Nem csinált botrányt, hanem beleszőtte a monológba - értettek vajon belőle a t. mobiltulajdonosok??? Micsoda lelkierő kellhetett hozzá, én leüvöltöttem volna a fejüket. Egy ír színész (Don Wycherly, áldja meg az ég) már megtette, hogy kilépett a színpad szélére, félbehagyva a játékot, és megkérte a nézőtéren csevegő hölgyet, hogy ugyan, fejezze be már a beszélgetést. A Gatz első felvonása alatt is lehetett hallani valami halk, folyamatos csipogást - szünetben meg is kértek minket rá, hogy nézzük meg, biztos kikapcsoltunk-e minden mobilt, beeper-t, és elektronikus vackot, amely zavarhatja az előadást.

***

Ma pedig kirándultunk, mégpedig a napos délkeletre, Wexford megyébe. Culleton's Gap volt az úticél, egy kellemes, dűnés beach, egy madárrezervátum közelében, Wexford városától nem messze, ahol - a Seal Sanctuary-tól (fókamenhelytől) kapott sms szerint - Wally-t, a bébiként talált, azóta felerősített, nagyra nőtt fókagyereket engedik szabadon. Egyszer, évekkel ezelőtt már voltunk egy ilyen fóka szabadoneresztésen, mégpedig itt Dublinban, Bull Island-en. Nagyjából tudtam, mire számíthatunk. Út közben elmeséltem V.-nek, hogy kik azok a tekintetesék és miről híres ez a tengerpart. A tekintetesék a külföldre (kényszerből vagy önszántukból) költöző magyarok, akik szerint "Magyarországon kívül nincs élet, s ha van is, az nem olyan", s így is állnak hozzá új lakóhelyük népéhez, azok szokásaihoz. Azt hiszem, ezt már emlegettem valahol. Megnyilvánulásaiktól síkideget és gyomorégést szoktam kapni, mert bár tudom, hogy egészségre káros, mégis meghallgatom-elolvasom őket. Úgy kell nekem. Csodálkozott is az uram, minek vesztegetem ilyesmivel az időmet. De mint tudjuk, ő okos ember, nem olyan tyúkagy, mint én, akinek még számít a mások véleménye.

A tengerpart pedig arról nevezetes, hogy 11 km hosszú és homokos, dűnéi között sok madárral, itt van az egyik legjelentősebb madárrezervátum az országban, szép sétaúttal, valamint egyik részén (Curracloe beach) vették fel a Saving Private Ryan első 20 percét, azt a borzalmas partraszállásos jelenetet, amit csak hellyel-közzel sikerült az ujjaim fedezékéből végignéznem. Nem sok film van, ahol félrenézek, de ez azok között volt. Amikor leértünk az egyre keskenyebb utakra, hülyéskedtem is V.-nek, hogy na, vajon itt autóztatták-e reggel forgatásra Tom Hanks-t, vagy inkább helikopterrel vitték, nehogy az autózás megviselje? Azért titkon remélem, hogy Tom Hanks nem olyanfajta, aki felháborodna, ha kátyúkkal ékesített, fuksziabokros út mentén kellene melóba mennie minden reggel. Főleg egy ilyen szép beach-re.

Gorey-tól már a hátsó, apró falvakkal tűzdelt, lakókocsis üdülőparkokkal tarkított út mentén autóztunk le a színhelyhez. Ott cipőcsere, távcső ki a csomagtartóból, menjünk Wally-t nézni. A tengerparton, a dűnék mögött már gyűlt a nép. Félretettem a szégyenlősségemet, és én is odatolakodtam egy fotó erejéig.

A még dobozolt Wally

Műanyag láncot nyomtak a kezünkbe, félkörívben vettük körül Wally ládáját. Így nagyon ügyesen, mindenki kapott szerepet a szabadon eresztésben, ugyanakkor kordában is tartották a népet. Rengeteg gyerek volt. A helyi újságok fotósai kivonultak, gyermekes anyukák le is rohanták őket, hogy kaphatnának-e másolatot a képről, amire véletlenül a kis Aoife vagy Kieran is rá került. Így a fotósok az első néhány percet a tömeg fotózásával kezdték. Az üzlet az üzlet, kérem. Majd jó hangosan visszaszámoltunk, és a két helyi - apa és fia - akik nyáron megtalálták a kicsike, sovány és anyátlan Wally-t a dűnéknél - óvatosan kifordították a homokra a mára már pufók, barna foltos, 45 kilós hurkává nőtt bébit.

A törülköző a tereléshez kell

Wally ráérősen szimatolgatta homokot, mindenki vadul fényképezte. Én is. Egy véletlenül odatévedt kutya berohant a kör közepére, a fóka felé szimatolt, miközben az eseményt levezénylő bácsi higgadtan kérdezte, kié az eb, nincs tulaj, akkor fogja meg valaki. Kutya balra el, Wally pedig megindult - felénk, a tömeg felé. Törülközőkkel terelték a víz felé, közben többször hosszú bajszú arcába vakuztak a helyi paparazzik, míg végül - tapsvihar! Wally végre a vízben. Vagyis majdnem.

Volt, aki gumicsizmában érkezett, felkészülten, ők belelábaltak a vízbe, hogy még tovább követhessék a lassan araszoló fóka útját. Én is eláztam nagy buzgalmamban, hogy a kisfókáról csinálhassak egy utolsó képet. A képen sajnos csak az egyik fókamenhelyes hátsóját sikerült megörökítenem, mert előttem váratlanul szorosra zárul a szülői hátak sora, lehajoltam, de mindhiába. Két lábszár között még utoljára megpillantottam a fókát, aztán szépen visszagyalogoltam a dűne aljához, ahol V. várt rám türelmesen. Távcsővel akarta nyomon követni az eseményeket, de kitakarták az emberek a fejükkel a fókát. A tömeget nehezen viseli, főleg ha kiskorúakból áll, és bármilyen, közös számolást és tapsvihart igénylő megmozdulásban csak vonakodva vesz részt.

(Az uram most rally-t néz, és meséli, hogy Colin McRae emlékére 30 mérföld hosszú Subaru-konvoj állt össze, jótékonysági megmozdulás keretében...)

Még egy utolsó kép a kitartó tömegről

Itthon aztán egy szürkebegy fogadott, aki az üres etetőt nézegette tanácstalanul. Megtöltöttem az etetőt, első a jószág, mi csak utána eszünk. Csináltam egy rendkívül jól sikerült marhahúsos stir-fry-t. Most már csak a vasárnapi újság olvasgatása van hátra, és ha minden igaz, utolsót alszunk egy hajtós hét előtt.

Remélem, Wexford-ban azóta Wally is eltalált már ahhoz a fókakolóniához, ahonnan származik.

Helyzetjelentés

Most elvileg sütiket kellene dekorálnom, és gulyáslevest kevergetnem, a limonádéhoz lereszelni a citromok héját... de inkább itt pöntyögök. Az uram még nem jelezte, hogy jön haza, tehát elvileg van időm később is megcsinálni a megcsinálandókat.

A madaraim száma megfogyatkozott. A zöldikék két hétre eltűntek (biztos nyaraltak valahol), aztán csak kettő tért vissza az etetőre, az ideges fajtából, azonnal elrepülnek, mihelyt az ablakhoz lépek. Mi lehet a beteggel? A szürkebegy rendszeresen jön, múltkor megmutattam V.-nek, milyen szép, barna rajzos a háta a madárnak. Királykát is láttam! Kicsike madár, élénk sárgás-pirosas csíkkal a fején, olyan szép volt! A fenyőcinke igen agresszív, néha elhajtja a többi cinkét az etetőről - kicsi a bors, de erőszakos? A vörösbegy rájött, hogy ha odaül arra a kis rúdra az etető nyílásához, akkor ki tudja csipegetni a magok közül, ami az ízlésének megfelel, nem kell arra várnia, hogy a cinkék mit vernek le neki. Mert a cinkék kiszórnak mindent az etetőből, ami nem nyeri el a tetszésüket, ezeket a magokat aztán a gerlék (4 db) eszik fel. A gerlék is. Néha jön egy-egy veréb, és egy-egy szarka is, éppen a múltkor nézhettem végig, hogy a szelíd tekintetű gerle miként veri el az etető közeléből a szarkát. Nemrég Konrad Lorenz egy réges-régi könyvében olvastam egy történetet arról, hogy a gerletojó miként szedte ízekre a gerle hímet - hah, még hogy gyöngéd, kis madár, "szerelmes gerlepár" stb. Agresszió lakik a szürke tollak alatt kérem, agresszió. Ijesztő volt nézni, hogyan támad. Pedig egyből riadtan pislog, amint kinézek rá, máskor pedig támad, és széttárt szárnyakkal verekszik.

A Michaelmas daisy virágzik, a zsidócseresznye elhagyta a leveleit (a szél besegített), és piros lámpásai is szanaszét szórva hevernek a kertben. A japán juhar szintén kopaszodik. A ciklámenek belendültek, a muskátlik egy kivételével szép nagy virágokat hoznak. Maggie utolsó virágait hozza. A fern még mindig kitartóan pöndöríti az új leveleit. V. mindig csodálattal emlegeti, hogy mekkora. A szobába visszahozott (visszamentett?) húsvéti kaktuszom - valószínűleg hálából, hogy végre behoztam az örökösen szakadó esőről - virágozni kezdett. A fokföldi ibolyák szintúgy. Nagy meglepetésemre az amarillisz is virágzik, életében először öt virág nyílik egyetlen száron! Az orchidea elhullajtotta utolsó virágját is, azt gondoltam, most akkor szünet, így több, mint egyéves folyamatos virágzás után. Yeah, right. Új levelei tövében már ott bújik a következő virágok szára.

Sajnos, Dingle felől se kép, se hang, újra írtam Mr. Murphy-nek, hogy hát izé, lenne-e olyan szíves válaszolni. Nem akarok nyomulni, ha annyira akarja a házaimat, nyomuljon ő. Idén a Gyárban is meghirdetem a házaimat, sok a gyermekes dolgozó, a piacon is vehetek fel újra rendelést (tavaly nem vettem, csak kettőt, külön szívességként, fű alatt, hiszen a kávézónak voltam elkötelezve).

Végre-végre kaptam olyan szert, valami hipós löttyöt, ami lehozza a falról a penészt. A múltkor már megpróbáltam letörölni a falról néhány foltot, higított mosogatószeres vízzel, de nyoma maradt. No, ma egy vadonatúj szivaccsal felvértezve lefújtam a régi foltokat. Vártam egy percet, gondosan visszatartva a lélegzetemet, majd kifúj, töröl. LEJÖTT! Még szerencse, hogy mosható a festék. Sehol egy szürke pötty, sehol semmi elszíneződés a folyadék nyomán. Siker! Most már csak meg kell várni, amíg a borzalmas szag is eloszlik, és akkor ismét örülhetünk a tiszta falnak.

Egész héten bolond volt az idő, fájt is a fejem. Vagyis csak úgy tompán fájogatott, de így még rosszabb volt, mintha rendesen bedurrant volna. Vasárnap, ugye, szép napos idő volt, utána egész napos eső. Majd megint napsütés, aztán erős szél, most megint fenyegetőznek mindenféle nagy esőkkel, a szél miatt nem jár néhány komp, a bejárati ajtó előtt száraz levelek gyűlnek... Közben pedig nincs is annyira hideg, 14-16 fok, pulcsiban ki lehet menni az utcára, még nem kell kabát, csak kora reggel, vagy este.

Megyek, befejezem még a munkát, mert ebből a csicsergésből nem élünk meg. A színházról és a mai perec-kísérletről majd legközelebb.

Kedves Emese és Laci!

Már éppen akartam mondani, hogy mostanság csendes napokat élünk, mire csörrent a telefon, s lehet, hogy lesz megint egy jókora megrendelés. Ráadásul az egyszerűbb fajtából, csont formájú sütiket kell - ha kell -, készíteni, egy kutyaeledel bemutatójára. Remélem, tényleg megrendelik, jól jön minden extra megrendelés!

Ma csodás őszi napunk van, ugyanilyen szép volt vasárnap is, amikor elmentünk a World Food Festival-ra, a Marlay Park-ba. Jó alaposan körbeautóztatták velünk a parkot, a hátsó parkoló volt megnyitva a látogatók számára. De így legalább végigautózhattunk egy csodás úton, azt hiszem, Whitechurch road volt a neve, egyik oldalon a park fala, a keskeny kanyargós út túloldalán szép kis házak, amiknek láttán enyhe vágyakozás indult meg bennem. Bármennyire is az élet megrontója, azért szeretek saját házról ábrándozni. Szeretem Dublinnak ezeket az eldugott részeit, ahol hangulatos zugokat láthat az ember, ha kimozdul a megszokott környékről. Emlékszem, milyen szép utakat-helyeket láttunk, amikor bodzabokrokat kerestünk annak idején mellékutak, félreeső telkek közelében...

Átsétáltunk a sátrakhoz a parkon, illetve átsiettünk - Trish tempója nekem még túl gyors, rendszeresen lemaradtam. Korán mentünk, nyitásra, hogy ne kelljen a tömegben tülekedni. Így volt olyan kiállító, aki még csak akkor pakolt ki. Megcsodáltuk az akkor még érintetlen disznókat a nyárson - 12-kor kezdték csak osztani a kaját azoknak, akik befizettek egy adagra.

Legjobban a német pereces tetszett, ahol puha, finom, friss pereceket lehetett kapni - ketten osztoztunk egy perecen V.-vel. Teát vettem még, fekete chai teát, aztán elkeveredtünk a zöldséges felé, aki ugyanaz a wicklow-i ember, aki szombatonként itt Bray-ben is árul. (Ha még árul, ugyan, mert mostanság mintha egyre kevesebb árus lenne a piacon. Ami nagyon rossz helyen van, nem csoda, ha alig megy oda valaki vásárolni: parkolni bajos, az útról alig venni észre, hogy jé, ott valakik valamiket árulnak. Mintha szándékosan akarnák tönkretenni.)

Nem minden volt ír eredetű, hogyan is lehetett volna az, de nekem így is tetszett a sok egymás mellé pakolt doboz, tele finomságokkal: zöldséggel, gyümölccsel, hatalmas fokhagymákkal, amik megtorpanásra kényszerítették az olyan megrögzött fokhagyma imádót, mint én. Találtam aprószemű francia szőlőt, aminek íze és illata régi szüreteket idézett. (Hihetetlen, hogy most milyen elérzékenyülve gondol vissza az ember az akkor utált, kötelező iskolai kivonulásokra, amikor pl. a határsávba vittek minket szüretelni, és szúrós szemű civilruhás őr nézte végig az igazolványainkat. Megszámoltak minket, jövet-menet, hátha elkalandozik valamelyik gimnazista a határ felé, véletlenül, vagy szándékosan. Ó, gyerekkorom...!)

Szelídgesztenyét is láttam, vettem is belőle egy kisebb zacskónyit. Majd a hétvégén sütöm meg. Trish még sosem evett ilyet, nem tudja, milyen az, ülni, ölünkben a konyharuhába gyűjtött meleg gesztenyékkel, fejtegetni a héját, bosszankodni, ha nem jön le egészben... Gyerekkorom emléke ez is.

Még abba a belső udvarba is elvetődtünk, ahol a kézművesek árulják a holmijaikat hétvégenként. Egy férfi csodás borostyán ékszereket állított ki, a túlnyomórészt giccsköbök között kész felüdülés volt szép ékszereket látni. Trish el is rakta a névjegyét. Láttam egy pultot, ahol szappanokat árultak, máshol ablakra ragasztható, öntapadós puha zselés formákat - biztosan fel lehet vele dobni a gyerekszoba hangulatát. Maradtam volna még, mert szeretek lófrálni, bámészkodni, szaglászódni, de úgy tűnt, V. menne már, ő mindig céltudatosan jár körbe, én kóborolok, azt hiszem, minden házasságra jellemző ez, a vásárlási módszereinknél is megtalálható. Így nem kóstoltam meg semmilyen egzotikus ételt, és nyárson sült disznót sem, hiszen még bőven 12 előtt voltunk. Lehet, hogy a tömeget sikerült elkerülnünk, de nem volt jó ötlet ilyen korán menni, amikor az ember gyomra még jól emlékszik a reggelire, s nem akarja azt megtölteni valami jelentősebb adaggal.

***
A szombati színházról (A Year of Magical Thinking) azon túl, hogy ijesztő volt, nincs mit írnom. Persze, nagyon megható volt, és megrendítő, de inkább az a gyomorszorító érzés maradt meg bennem, ami akkor fogott el, amikor a színésznő kilépett a színpad szélére, a szemünkbe nézett, és közölte: "...And it will happen to you." Igen, azért jöttem, hogy megrendítsenek, meghassanak, lehessen szipogni a nézőtér sötétjében, de kérem, kérem, ne emlékeztessen rá, hogy it will happen to me... Hadd reméljem, hogy ez még odébb van. Hadd reméljem, naivan, hogy elkerülhető.

Elemzést nem tudok adni róla, nem vagyok kritikus, aki buzgón jegyzetel a palmtopján a darabról a sötétben. Aki ilyesmire kiváncsi, annak itt ez a link: http://theater2.nytimes.com/2007/03/30/theater/reviews/30magi.html Volt néhány mozdulat, néhány pillanat, ami örökre megragadt bennem, már ezért, hogy ezeket a mozdulatokat láthattam, megérte elmenni. Micsoda alakítás!

Kedves Emese és Laci!

Tegnap történt meg először a két sűrű hét után, hogy álltam tanácstalanul a szoba közepén, s azon gondolkodtam, mit is csináljak? Mert nem volt semmi kötelező program, nem volt előírva száz süti megsütése - de szemrehányóan nézett rám a kosárnyi vasalnivaló, és a padló is erősen felmosásra szorult. Így aztán néhány korábban felvett film segítségével kivasaltam a halom nagyját, mostam egyet, felmostam a padlót, és még maradt idő olyan világi hívságokra, mint újságolvasás, és egy borkorcsolya-recept kipróbálása.

A készített tortákról pozitív visszajelzéseket kaptam - mármint minden olyan megrendelésről, ami nem a kávézón keresztül ment. Sean Murphy-nek igaza volt, a minőségi termékkel lehet igazán sikert aratni. Érdemes volt a drága, ám remek minőségű csokoládéval bevonni a 25-25 főre szóló tortákat. Amikor átemeltük a dobozokat a megrendelő kocsijába, a hölgy elámult, micsoda illatfelhő csapta meg az orrát. Aztán később kaptam a telefonhívást, hogy nem csak kinézetre, de ízre is csodásak voltak. Híztam csendben. Amúgy a "feedback" a legnagyobb gondom, hogy a kávézóból bezzeg nem jön visszajelzés, mióta Jennie kilépett. Megszűntek a sűrű telefonhívások. Egyedül a volt főnököm hívott múlt héten, egy megrendelés kapcsán, amit ezúttal már nem visszafogottan áraztam be. El is akadt a hangja a telefonban, amikor mondtam, hogy a 4 színnel dekorált, logót és feliratot ábrázoló ovális sütemények darabját 2.50 euróért vállalom. "Na, de hát arra nekem még rá kell tenni az Áfát, és akkor az ennyi, és különben is, ez egy fiatal cég, nem engedhetik meg maguknak" - bla-bla-bla, sűrű számolgatás a vonal másik végén, mire mondtam, hogy ezzel a sütivel sok munka lesz, azt már nem tettem hozzá, hogy nem érdekel az áfája, és én is egy fiatal cég vagyok. Végül megbeszéltük, hogy hajlandó vagyok 2 euróért vállalni a rendelést, de az alá nem megyek. Lehet, hogy ő nem, de én egészen pontosan tudom, mennyi munkával jár egy színes sütemény elkészítése.

Ma készítem Susan barátnőm lánya esküvőjére a kis csokoládétortát (már sül), és a 70 cupcake-et. Easy-peasy, az elmúlt hetek esküvői megrendeléseihez képest, főleg azért, mert Deirdre, a menyasszony beszerzett mindent, az állványtól kezdve a cukorvirágokon át a cupcake-ek papírkosárkájáig, mindent az internetről, főleg az USA-ból, ahol az ír árak feléért, harmadáért kapni ilyesmiket. Holnap reggel viszem őket Susan házához, ahol mindjárt átnyújtom neki az 50. születésnapjára szóló ajándékot is. Szombaton, az esküvő másnapján tartják a családi születésnapi ünneplést, de sajnos, nem tudok elmenni, mert este színház.

Ó, a Gatz remek volt. Vittem két panini-t szünet idejére, mert úgy gondoltam, a szombatonként mindig telházas Temple Bar-no nem lesz olyan hely, ahová beülhetünk és megvacsorázhatunk egy óra alatt. Később, amikor hazaértünk éjfélkor, ezek a madárlátta paninik nagyon jól jöttek V.-nek és nekem. Az előadás előtt vizet osztottak a közönségnek - ha kicsit gondosabb vagyok, vihettem volna magammal. A szünetek rövidek voltak, óriási tolongás a wc-k előtt, alig értünk ki a teremből, már kiabálta a jegyszedő kislány, hogy "még öt perc! Kérem, siessenek!"

Legnagyobb meglepetésünkre Sandrát, egykori perui lakótársunkat fedeztük fel az egyik hátsó sorban, mint kiderült, egy ismerősétől kapott egy jegyet az utolsó pillanatban. Így a hosszú szünetben hármasban mentünk enni. A közelben volt egy érdekes kínai étkezde, ahol nem voltak sokan, és mivel valami meleget kívánt a pocakunk, bementünk. Olyan, de olyan finomat ettem... A rendelést kínaiul kiabálta egymásnak a személyzet, a kaja hatalmas kerekded edényben érkezett, érdekes alakú múanyag kanállal, amiből csak hangos szürcsöléssel tudtam enni... de az étel olyan finom volt, olyan laktató, forró...

No, de a darabról. Az egész egy lepukkant irodában játszódott, ahová megérkezett a főhös, s míg elromlott számítógépével bajlódott (hangos nevetés a közönség felől) felfedezte A nagy Gatsby-t egy rongyos példányát az asztalán, és mind jobban belemerülve, fennhangon olvasni kezdte. Majdnem felnevettem, mert a férfi hangja vészesen hasonlított arra a géphangra, amin Stephen Hawking számgépe "beszél". Sorra feltűntek a kollégái, ahogy kezdődött a nap, s a felolvasás náhány oldal után hirtelen átcsapott színházi előadásba, az irodai alkalmazottakból Gatsby lett és Tom Buchanan, Jordan Baker és Daisy... valami varázsos történt, mert ők mondták a szövegüket, a férfi olvasta a köztes szöveget és mégis, ahogy zajlott előttünk a történet, ahogy jöttek-mentek, már előadás folyt, nem felolvasás... Nagyon tetszett. Mire beleéltük volna magunkat a történetbe, a főszereplő felénk fordult, és közölte, hogy itt ért véget a 3. fejezet, most szünet. Szélütötten ült a közönség, csak lassan eszméltünk fel, hogy ja, akkor rohamozzuk meg a wc-t.

Gatsby halála után a főszereplő, kinek hangját akkorra már igencsak megkedveltem, letette a könyvet, s hirtelen - lévén, régen olvastam már a regényt -, nem tudtam, a könyvet idézi-e, vagy saját emlékeiről beszél-e. Annyira természetesen folytatta a mesélést, hogy hirtelen nem tudtam, betanult szöveget hallok-e, vagy nem. Nagyszerű volt az alakítása, mert nem volt alakítás. Felállva tapsoltunk a végén, elbűvölve, meghatottan. Ugyan a vállam teljesen görcsbe rándult a sokórás (rossz pózban való) üléstől, s hiába volt a szünetben ledöntött kávé és víz, úgy éreztem, alaposan ki vagyok száradva, kába vagyok az élményektől. Tele volt a fejem, amikor hazaértem, elővettem a regényt, kerestem a kedvenc részeket, plusz információkat, extra sorokat keresve, de rá kellett jönnöm, egyiket sem fogom megtalálni, mert NINCS, tényleg az összes sort, az egész regényt felolvasta nekünk az az ember. Csak sajnálkozni tudtam, hogy nincs több. Hogy mindent megkaptam, végighallgathattam-nézhettem ott a színpadon. Nem fogok többet megtudni Gatz-ról és Daisy-ről, mint amit ott megtudtam.

Nagyszerű volt, és sokkal kevésbé fárasztó, mint vártam. Most már csak az az egészen hétköznapi információ érdekelne, hogy az az ember hogyan olvassa fel az egész regényt estéről-estére...

Hopp, csöngetett a csokitorta, mennem kell...