Oktoberfest 2011

Ezúttal Trish-t is vittük magunkkal, hadd élvezze a hamisítatlan harmonikazenét, ami a kaja mellé jár. Utána sokáig nem hallottunk rendesen... s este csak gyümölcssaláta volt vacsorára*...

* S felfedeztem, hogy a nagyon finom savanyúkáposztában nemcsak szalonnakockák, köménymag, de borókabogyó is van! Lassan elkezdhetek kísérletezni az imitációjával.

Újabb érdekes adat

A háziurunkról megörökölt palacsinta sütőben (melynek átmérője 22 cm), a 80 ml-es mérőkanállal kimért, az átlagnál kissé folyékonyabb palacsintatésztával tökéletes vastagságú és formájú palacsintát lehet készíteni.

***

Tegnap a Tesco-ban kijött a számon az a (borzalmas) mondat, amit utálok, ha tőlem kérdik, s hála az égnek az utóbbi pár évben nem nagyon kérdezték, legalábbis ellenséges hangsúllyal nem. Elsütöttem a pénztáros néninek, el én, mert az előttem sorban álló párral valamilyen számomra ismeretlen, de kelet-európainak hangzó nyelven beszélt, így muszáj volt megkérdeznem: "Verárjúfrom?"

"Lengyelországból." - felelte, mire elárultam, hogy én pedig magyar volnék, s ugye, biztos tetszik ismerni, hogy "Polak Venger dva bratanki", mire ő, of course, "Lengyel, magyar, két jó barát" - mondta tökéletest megközelítő kiejtéssel, majdnem a pultot ütögette leesett állam. Mint kiderült, réges-régen a néninek volt egy Tivadar nevű magyar pasija Miskolcon, akinek a kedvéért sokat utazott, és magyarul tanult, de az borzasztóan nehéz nyelv, és hiába vett nyelvkönyveket, nem tudta megtanulni. De pár mondatot azért tud, s mindjárt le is tesztelte rajtam, hogy ezek mindegyike szalonképes-e. S utána megállt a keze a levegőben, benne a sajtommal, s mosolygott maga elé, biztos kicsit odagondolt arra a Tivadarra. Vagy csak a magyar nyelv bonyolultságán ábrándozott el, nem tudom, mert a rövidke társalgásunkból és elmélkedéséből kizökkentette a mögöttem álló ír pár türelmetlen fészkelődése.

Amúgy sejtette, hogy magam is máshonnan jöttem, mert mint mondta, az írek nem szokták venni ezt a fajta kovászos uborkát, amit én, hehe...

Olvasónapló

Nem tudom eldönteni, hogy Tóth Krisztina emelkedik-e gyakran Háy Jánosi magasságokba, vagy Háy Jánosnak néha sikerül utolérnie Tóth Krisztinát.

Egyremegy. Mindkettő ajánlott. Bár... Tóth Krisztina mintha nagyobbakat ütne a szavaival, kurtára fogott, de igen szívbemarkoló mondataival.

Emlékhegyek

Ma reggel már úgy indultunk a napnak, mintha mi sem történt volna. Hazajöttünk. Böhöm szereldében, készül a műszakira, a második adag ruha is szárad már. Némi adóbevallós papírmunkára is sor került, s a vacsora is készen áll, hogy sütőbe kerüljön. Önbizalmam hatalmasra nőtt ma, mert egyedül is eltaláltam az Aranykezű Gerry műhelye elé, míg V. még elment ezért-azért az autósboltba, s csak később ért oda. Apropó, vezetni sem felejtettem el!

Odakint meglepően langyos az idő. Ugyan tegnap hajnaltól (még a tengeren) köd fogadott bennünket Írország felé hajózva, és majdnem hazáig szemerkélő esőben autóztunk, de mire bekanyarodtunk a ház elé, kisütött a nap, és csodás, élénk színekkel fogadott Bray Head. S persze, feltűnő volt a frissen mosott fák itt-ott már erősen színesedő ragyogása.

Minden szépen rendben, nekem csak a cuccainkat kellett szétpakolni, kimosni. Enda és neje, akik távollétünkben használták a lakást, úgy kitakarítottak, hogy csuda. A telep szélén lévő elhanyagolt teniszpályán bontás, tisztítás nyomai: míg távol voltunk, a tulaja megkapta az engedélyt egy öregek otthona építésére, ehhez a telep felől fog majd bejárni, lesz majd teherautóforgalom. Maska is megvan, köszöni, ott ült a falon, komoran bámulva befelé, amikor széthúztam a függönyöket. Szokás szerint fújással, majd kiscicahangokkal reagált közeledésemre. Rendkívül vaskos lett, a bundája is, ezért most azt gondolom, vagy kemény tél előtt állunk, vagy Siobhan, a szomszéd etette rendkívüli buzgalommal. A japán juhar már elhullajtotta a levelei nagyját, a Michealmas daisy-m (Aster) nyamvadt három virágocskát hozott... csak... A muskátlik hatalmasak... Az Üzemben bejelentkezésemre (van-e a hétre sütirendelés?) a nincsen kívül nem tudtak semmit mondani, örültek, hogy megint megyek, holnap már kelek, korán, alighanem nyögve, mert igencsak elszoktam a korai keléstől.

Próbálom átgondolni, mi volt rendkívül emlékezetes a második európai autós túránk során, mi az, amin majd legközelebb változtatni kell, s mi volt negatívum. Egyelőre még bugyog bennem összekeveredve a sok élmény. Sokszor beugrik, amint ott álltunk a ragyogó napsütésben, a mára már alaposan megfogyatkozott Pasterze gleccser előtt, a Grossglockner lábánál, a szikrázó csúcsokra felbámulva, lenyűgözve az arányoktól... Vagy ott van az az út, majd még megnézem a számát, ami végig a hegyoldalban kapaszkodik, szűk, kanyargós, néhol ijedt jajra ingerli az embert, végig korlát, s ha szembejön egy kocsi, mindkettő óvatosan araszol előre... Félelmetes volt!

Annyi volt a szépség, az élmény: A Dolomitok Dél Tirolban, a hajnalban felemelkedő párapaplan, amint eléri a házat... a naplementék... a meleg... a világító bójasor az éjszakában, valahol Anglia délnyugati csücskében... a limericki rendszámú autó Baja felé menet... a sok motoros a hegyi utakon... a hágók... a merinó juhok buci feje... a váratlanul magyarul megszólaló Efraim nevű pincér a Hochalpenstrasse elején, a kisvendéglőben... a Balaton oldalról sütő bronzos napsütésben és feketén, éjszaka... az uram első "saját készítésű" gulyása... a Stelvio-hágón való leereszkedés (az odaút is megér egy misét, de azt nem emlegeti senki)... a kilátás a szálló tizedik emeletéről Lahnstein "schloss"-jaira és a Rajnára... no és a hegyek... a hegyek... a HEGYEK...!

Hat óra, harangoznak. A hegyek közül visszakerülök a földre.

Újra itthon

Majd írok is. De most kipakolás-mosás-vacsora-másoknak hozott dolgok leszállítása.


It's good to be back.

Pihentető...

..szabadságos száguldozást folytat(t)unk az országban, városról városra járva, démonokat legyőzni, emlékeket idézni, turistáskodni, nekünk kedves emberekkel találkozni - és lassacskán mindenkivel sikerül összefutni. Már rengeteg könyv is került, kedves filmek - barátok, ismerősök, lelkes könyvesbolti eladó ajánlata alapján. Sőt, sőt, remek kis kiszúrókat is találtam egy újonnan felfedezett konyhás boltban. Most már csak egy régóta megismerni kívánt fonalbolt látogatása van előttem, mint "kötelező" gyakorlat, és egy osztálytalálkozó...

Sok szépet lát(t)tunk, sokat szaladgál(t)unk.

De én lassan hazagondolok... hogy otthon mi van, a virágaimmal, Maska megvan-e még, Enda és neje vajon hogyan érzik magukat a lakásban, míg mi távol vagyunk, mi van a hírekben, miért nem ír Aniz a kávézóból... Nézem, odahaza már erősen hűvösödik, ősz van, míg itt azért még van ereje a Napnak. (Fürödtem a Balatonban!!!)

Főnököm írt mailt, hogyan sikerült neki a kenyeres tanfolyás, sőt, képet is mellékelt az egyik kenyeréről. Nagyon lelkes, már kifaggatta a vásárlókat, hogy vennének-e tönkölylisztből készült veknit, és úgy tervezi, hamarosan hozzáfog az árusításhoz... Remélem, sikeres lesz, mert ehhez én is egyre nagyobb kedvet érzek...

Dél-Tirol bosszúja (szösszenet)

Ma délután, úton Ausztria felé, túl már minden tervbe vett fantasztikus hágón, túl a fő élményen, a Stelvio hágón - ahol Böhöm remekül teljesített -, túl a többször közösen elszakadó lélegzeten (csak semmi értő mosoly, tényleg a látvány vette el a lélegzetünket), túl a harapható hegyi levegőn, a kolompszón, túl mindezen, megérkeztünk Dél-Triolba, az olasz részre, s V. kijelentette, hogy márpedig ő Olaszországban AKAR aludni, és kész. Mert még ott soha nem aludt. (Mint ahogy Liechtenstein-ben sem aludtunk még soha, ezért maradtunk ott elmúlt este.) Amíg a falvak között autóztunk, s időnként vésztjóslóan közöltem vele, hány kilométere van még az osztrák határig, s addig el kell döntenie, melyik szép muskátlis ablak mögött óhajtana aludni, addig is a rádióban megszólalt az itteni zene, és felzendült egy hang, harmonika kísérettel, amint táncra invitált valami kedvest ... ebből V. két sort bírt, majd lekapcsolta.

Került muskátlis ablak (erkély), Dolomitokra néző ablak, került remek vacsora is, de alig ültünk le, megjelent a bőrnadrágos fiatalember, harmonikával, és húzni kezdte. Élő zenéről nem volt szó! V. arca jobbára rezzenéstelen volt, csak néha fojtottuk a feltörő kínoskodó röhögést a szalvétánkba. Szerencsére volt szünet, az egyik ilyennél a korsó helyi sörtől kissé leizzadt uram átöltözés indokával elmenekült. Én az egyedüllétet arra használtam fel, hogy csatlakozzam a többiekhez, s együtt kakukkoljunk a fiatalember unszolására. Elég lapos és visszafogott volt a kakukkszó, egy órával később a Que sera, sera-t már lelkesebben énekelte a sörtől kiporosodott arcú középkorú közönség. (Ja, hogy mi is középkorúak vagyunk? Erről mindig valahogy elfeledkezem, főleg kakukkolás közben.) A vacsora zárószámaként érdekekes helyi zeneszerszámokat nyomott a megdöbbent, de nem sokáig vonakodó vendégek kezébe a főpincér/recepciós, s a nagy jamming session tapsviharral zárult, miközben számos fotó is készült. Mi elmenekeltünk. Az ilyesmihez két korsónál több sörre van szükségem, a kakukkoláshoz elég volt egy is.) A legfurább az, hogy mivel soproni vagyok, némelyik dalt határozottan felismertem, alighanem hallottam az osztrák tévéből, vagy a Fő-téren borünnep alkalmával ünnepelték a t. egybegyűltek.

Anno az osztrák tévé reggeli műsorában hegytetők időjárást mutató kamerái által közvetítettek szép tájképeket, az alá adtak ilyen tiroli zenét. Határozottan Sopronban éreztem magam....