A hetet temetőben kezdtük, George búcsúztatásán, s temetőben fejeztük be. Pénteken V. csoportja valami csoportépítési szándékkal kultúrprogramot szervezett, s mivel a Glasnevin temetőbe mentek, ahol még sosem jártam (khm), bekönyörögtem magam a csoportba. (Amióta rendszeresen beküldöm a megmaradt sütiket az irodába, jó szemmel néznek rám, haha.) Kora délután találkoztunk a Félcsöcsű irodaházánál, aztán autózás a híres Gravediggers (vagyis Kavanagh's) kocsmába. Ott ebédeltünk. Emlékeztem régebbről, hogy itt jár Anthony Bourdain is, naná, hogy elvitték erre a hires kocsmába, s igen meg volt elégedve az ebédjével. A WC felé menet akadtam erre a fotóra, muszáj volt lefényképeznem:
Anthony Bourdain (b) a kocsma tulajával (s egyben szakácsával) beszélget
Az ebédem finom volt és bőséges, de kicsit korai volt, ugyanis kiderült, hogy a temetői vezetéses túra csak fél 3-kor indul. Még volt egy óránk, így kihasználtuk, hogy a kocsma melletti kapu nyitva volt, s átmehettünk ott a Botanikus Kert felé. Végig a fal mentén vezető úton, szép ápolt sírhelyek, csodálatosan szép gyep és rengeteg fa (!) között sétálva jutni a rácsos kapuig, amin át bejuthatunk a Botanikus Kertbe. Gyorsan végigjártunk pár üvegházat, lefényképeztem egy sor bumfordi állatszobrot, megcsodáltunk egy méretes banánfát (elvileg terem), aztán usgyi, vissza a temető múzeumához, boltjához.
Ott én máris költekeztem, ugyanis (naná!) árulják a One Million Dubliners c. csodás dokumentumfilmet, amit pár éve a nagy sikerre való tekintettel a bemutatója után szinte azonnal a tévében is leadtak. Nagyon szeretem. Youtube-on vannak fent részletek a vezetésből, amelyről így utólag elmondhatom, hogy nagyon élvezetes, bár nyilván attól is függ, melyik vezetőt fogja ki az ember. A videón látható úriember tartotta a legjobbakat, s könyvet is írt az ír temetkezési szokásokból. Sajnos, ő már nem él - de nagyon sokáig a temetőben dolgozott vezetőként, és annak történetét kutatta.
A múzeum/ajándékbolt poénos plakátja a temetőben nyugvók neveivel kapcsolatos érdekességeket sorolja fel
Mint kiderült, nem csak minket vittek aznap körbe, hanem egy jó nagy csoport turistát is, ezért két csoporttá váltunk szét. Egy Bridget nevű hölgy vezetett minket. Az első sírhely Jeremiah O'Donovan Rossa sírja volt, ahol egy komor arcú katonaruhába öltözött színész Pádraig Pearse-ként előadta azt a lázító hangú búcsúztatót, amit a sírnál tartott anno, s amelyet az egyik leghíresebb ír beszédként tartanak számon. Érdekes módon hangsúlyozott a színész, néhol mennydörögve szavalt, máskor halkan suttogta a mondanivalóját. Nagy taps volt a jutalma.
Azután két órán és tíz percen keresztül a temetőben nyugvó leghíresebb ír hazafiak sírjait látogattuk végig, s mindegyikőjüknél mesélt a hölgy, hosszan és nagyon gördülékenyen. Nos, én nem vagyok ellene semmiféle történelmi előadásnak, de egy óra után kezdtem nézegetni, hol tudnék leülni, mert ha ugyan az agyamnak nem is ártott a sok tény befogadása, de a talpaim kezdték felmondani a szolgálatot a sok álldigálás után... Nem voltam egyedül: Parnell sírkövénél (amelyet egykori koleraáldozatok tömegsírja (!) fölé emeltek) sokunk hálásan rogyott le a Parnell tisztelői által állított padra s a környező szegélykövekre. A hölgyből dőltek az információk, a kis színesek, nagyon érdekes volt, amiket mesélt, de szerintem nyugodtan lebonthatnák rövidebb, emészhetőbb falatokra a vezetést, mert az ír történelmet és irodalmat nem mindenki vágja fejből - szerintem.
Egy kanadai, egy új-zélandi, egy ausztrál turista Bridget-et hallgatja Parnell (és szánmtalan koleraáldozat) sírjánál
A túra fénypontja az O'Connell-torony megmászása lett volna, de oda már nem tudtunk felmenni a többiekkel, mennünk kellett haza, V. még ügyeletben volt, s nekem is hátra volt még sütnivaló és egy dekorálandó torta. A torony több évtizedig zárva volt a nagyérdemű előtt, mert megrongálódott egy bombatámadásban.Sok éven át nem nyitották meg, annak ellenére, hogy az egyik leghíresebb hazafi, Daniel O'Connell és családtagjainak sírja található a torony alsó részében. Nagyon fura volt, hogy a hatalmas sírkövén nyílásokat hagytak, s azon keresztül - mert állítólag "szerencsét" hoz - meg lehet érinteni magát a koporsót. Hátizé. Sokan megtették, mi inkább kiléptünk a sírkamrából. A torony meghódítását pedig félretettük egy későbbi alkalomra.
A túra végén Michael Collins sírját néztük meg, amelyet mindig virág borít, hála tisztelőinek, és két, "titkos" rajongójának. Egyikük, egy francia hölgy, évente ötször-hatszor is meglátogatja a sírt Párizsból (!), vagy virágot küldet rá, s végigjárja Cork megyében a hazafi életével kapcsolatba hozható helyszíneket. Mind megtudtuk, van egy másik titkos imádó is, aki Yank névvel tetet mindig virágcsokrokat, -kosarakat a sírra, egy amerikai zászlócska kíséretében. A legendásan jóképű, igen fiatalon elhunyt Collins, vagyis Big Fella emléke nemcsak a történelemkönyvek lapjain, hanem az őt imádó hölgyek szívében is tovább él. A fent említett vezető, Shane MacThomais szerint ha valaki hős akart lenni, öt dolog volt szükséges: "Legyen fiatal, jóképű, karizmatikus, intelligens és - halott."
Michael Collins sírja
Nagyon szép ez a hely. Mondta is a néni, hogy sokan csak sétálni, futni járnak ide, mert pár lépésnyire a zajos főúttól máris madárének, s csend veszi körbe az embert. Szerintem remek program: a Gravediggers előtt, ha szerencsénk van, tudunk parkolni, ráérős ebéd és söröcske a kocsmában, aztán séta, amiből botanikus kerti látogatás is lehet... Remélem, hogy amikor eljövünk ide majd, kicsit ködöcskés idő lesz, hangulatos párafelhőkkel a sírkövek között, s aztán majd kisüt a nap, amikor felmegyünk a toronyba... Vagy sokat kívánok?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése