Szombaton már reggel ment a kéztördelés a piacon, jaj, nem fognak jönni az emberek, mennek inkább pápát nézni. Háromnegyed 10-ig valóban csak egy vevő teázott a kávékuckóban, aztán hirtelen megtelt a terem, s tömött sorokban vártak az emberek a nyitásra. Rengetegen teáztak, s alig maradt sütemény, s kenyér mind elfogyott. Igazán örültem. Az egyik kolléga nevetve kifogásolta, hogy a kávékuckó sütijeire nincs pápa-arc vagy kereszt nyomva, haha! Nevezetesebb alkalmakra szoktam dekort készíteni, de most nem is gondoltam rá. Elmulasztottam ezt a nagy alkalmat!
Kezd hideg lenni reggelenként és este. Ma pl. a piacon már befűtöttünk, s kellett egy pulcsi is a pakoláskor. Délre jobb lett az idő, de azért már itt-ott sárgállanak a gesztenyefák levelei...A piac elé sem ült ki senki, pedig kiraktuk még az asztalokat.
A hét kellemesen telt, de valahogy lustán is. Csak toltam magam előtt a dolgokat. Újdonságként csináltam szederszöpöt, miután némi csaláncsípés és szedertöviskarcolás árán sikerült szednem fél kilónyit a telepen. Úgy tűnik, más nem szedi. Ma láttam a piacon, a hátsó kerítés tele szép érett, édes szederrel, fel fogok menni hétközben, s leszüretelem. A szörp jó lesz a kávékuckóba a gyerekeknek, legalább nem gyárit isznak.
Orla férje a hatalmas példánnyal
Utána Orlától kaptam egy kisebb és egy hatalmas tököt, amit alig bírtam bepaszírozni a hűtőbe, ezért úgy gyondoltam, vacsora és lekvár lesz belőle. Két napra jutott nekünk belőle vacsora, és 3 fél literes üveg lekvár lett a tökökből. Érdekes recept, friss gyömbérdarabka, cukrozott gyömbér és rengeteg cukor kell bele. Ha újra csinálnám, kevesebb cukrot raknék bele. Maga a folyamat egyszerű, szerintem a tök csak ízhordozó, s felissza (már amennyire tudja), a szirupot: a felkockázott tökhúst megsózzuk, s állni hagyjuk egy éjszakát. Másnap leöblítjük, s felrakjuk főni ugyanannyi súlyú (brrr) cukorral, kisujjnyi friss, összetört gyömbérrel és szirupban eltett, apróra vágott gyömbérdarabkákat is rakhatunk bele, egy jó evőkanálnyit. Felfőzzük, s főzzük húsz percig, amíg a tökkockák üvegesek nem lesznek. Utána kivesszük belőle a gyömbérdarabot, s langyosan sterilizált befőttesüvegekbe rakjuk.
Zavart a szirupban úszkáló, áttetsző kockák tömege, inkább pürésítettem a lekvárt, s aztán ment üvegbe, majd dunsztba. Jó csípős lett a sok gyömbér miatt, de mivel egy üveg Orlának ment, akinek a férje szereti a csípőset, nem takarékoskodtam a gyömbérrel.
Kicsit folyós maradt, de vékony rétegben kenhető. Elfogyasztása rám marad, de talán fel tudom használni valami süteményhez is.
Orla közben elhatározta, hogy nem barterelünk, hanem vesz tőlem minden pénteken egy kenyeret. Úgy örültem!
***
Ugye, meséltem már, hogy néha milyen hihetetlen megrendeléseket kapok, illetve kapnék. Íme, egy email, a cég maradjon névtelen, de igen, ezt nem én hamukázom, ez így jött át a kávézótól:
"Thank you for taking my call. As mentioned we have a client
having an internal staff event and the theme is superheroes. One of the idea’s
that have asked us to cost up for them are Superhero cookies. I noticed on your
website that you provide these and I’m hoping you would be able to advise on a
cost please. As mentioned they are looking to do this within the next week or
so. There are two locations one in Dublin for x650 cookies and one in Limerick
for x400 cookies.
As mentioned as these are being handed out to staff would it be possible to have each cookie individually wrapped and if we provided artwork would you be able to include a sticker on the packaging?
As mentioned as these are being handed out to staff would it be possible to have each cookie individually wrapped and if we provided artwork would you be able to include a sticker on the packaging?
If you could advise on the cost it would be appreciated
along with lead in times."
Mit lehet erre mondani? Hogy a Superheroes sütijeim a legbabrásabbak közé tartoznak, s az emailt csütörtökön kaptam? Hogy még egy több kiszúróval és dekorátorral rendelkező sütőde sem vállalna el ekkora megrendelést? Miután újra kaptam levegőt, felajánlottam Ray-nek, hogy kölcsönadom neki a kiszúrókat, s mondja meg a nőnek, hogy dekorálatlan sütiket tudna neki csinálni (mert a kiszúró egyben belenyomja a mintát, esetünkben a hős arcát a tésztába... A csomagolás viszonylag gyorsan megy... Nem vállalta el.
Ha adnak rá mondjuk 3 hetet, menne. De nem gondolkoznak előre. Persze, hogy nem, valakinek villan az agya, az ötlet jó, szuper, csak éppen a megvalósításhoz kellene több idő, mint pár nap, valamint csomagolás, leszállítás Limerick-be... Dühítő!
***
Vasárnap Kilkenny-be mentünk, ahol az Italian 100 idei nagy összejövetelén vettünk részt, ezúttal Julie-val, és én, mint csoporttag jelentem meg, hiszen V.-nek már német autója van. Már hajnalban felébredtünk a hangos esőre, gondoltam is, hogy ebből aztán érdekes kivonulás lesz, hiszen egy sporttelep pályáján kellett gyülekezni. S vajon mi lehet a Phoenix Park-ban, ahol a pápa fog misét tartani? Ott is eláznak a népek....
Kilkenny-be menet fotóztam ezt a kiírást az M50-es felett, ilyen sem volt még, hogy nem lehetett a város felé vezető nagy utakra rákanyarodni, le voltak zárva. Fényrudat lengető emberek állták el mindenki útját, aki jobbra kanyarodni merészelt. Mi szerencsére balra mentünk, el a várostól, le a szakadó esőben, a jobbára gyér forgalmú utakon.
Kilkenny-ben aztán kellemes meglepetés ért minket: a futballpályák nem voltak felázva, nyugodtan parkolhattunk a gyepen. Egy nagyobb autós rendezvény részeként állhattunk fel a kocsikkal. Nagyon jó volt a szervezés, tömött borítékot kapott minden résztvevő, amiben frissítőkre beváltható bónok, várostérkép, két toll és egy poháralátét volt a rendezvény logójával, köszöntő levél a program ismertetésével (na, az volt az egyetlen, amit nem tartottak be pontosan a szervezők, de oda se neki). Rengeteg (tiszta!) WC, világos elrendezés, s rengeteg érdekes autó várt minket. Nagyon klassz volt, nagyon profi, tényleg. Senki nem kapkodta el az érkezést az "olaszok" közül, mindenki dél felé vagy később futott csak be. Az egyik csoporttag George fotójával ékesített kocsival jött, s a csoportnak szóló levélkében - amiben a jövő évi naptárra lehetett előfizetni -, külön megemlítették a halálhírét.
Délután 2 után jöttünk el, mert a program késett, s addigra már alaposan körbejártuk a kiállítást. Fém EIR-táblát kerestem Julie-ra, de ritka, mint a fehér holló, pedig a sok régiséges pultját végignéztem érte. Pár érdekességet lefotóztam, aztán az egyre hangosabban korgó gyomrunk hazahajtott minket. Megbeszéltük a többiekkel, hogy George búcsúztatásán találkozunk majd, hétfőn.
Blessington-ig bírtuk, ott kerestünk ebédhez helyet. Egy helyi kocsmába mentünk be, s hála az égnek, hogy így tettünk. Gyors és kellemes kiszolgálás, jókora porciók és kellemes környezet köszöntött minket a West Wicklow House-ban. Én még életembern nem ettem ennyire bőkezű fogást Vénusz kagylóból! Alig bírtam befejezni. Nagy lelkesen megkóstoltam egy új ír whiskey-t, egy dublini lepárló művét, s kissé meglassúdva indultunk haza. Nem mentünk a hegyen át, mert nagyon lógott az eső lába...
Ma pedig George búcsúztatójára mentünk. Agonizálás a mit-viseljünk/jek felett (=mi jön rám), mit és mennynit süssek, hogy ne tűnjön túllihegésnek a dolog. A piaciak elláttak tanáccsal... Mégis féltem, sosem voltam még ilyenen. Weboldalról néztem le, hol lehet vagy nem lehet parkolni, s mivel írták, hogy kevés a hely a temetőben, engedélyét kértem, és leparkoltunk volt lakótársunk, Sandra közeli háza előtt, neki nincs kocsija, használhattuk erre az órára a helyét... Az összes kornyékbeli utcán parkoltak az ideérkezők.
Az egész borzalmas volt. Kicsit szervezetlen, kicsit olyan... csiszolatlan volt. Vagy éppen ilyen kellett, hogy legyen, hogy passzoljon George-hoz? A temető bejáratánál gyászhuszár fogadta a népeket, s mutatja, ki hova menjen, mert nagyüzem ez kérem, egyszerre több épületben, kápolnában folynak a szertartások. A kapunál álló huszár kézirásos lapot szorongatott a botja mellett, mi magyaráztuk neki, úgy tudjuk, előbbre hozták a búcsúztatót, mert egy nagyobb (fontosabb?) búcsúztatás is folyt utána... A gyászhuszár maga sem tudta, most akkor melyik a helyes időpont. De legalább a helyszínt megmutatta.
A kápolna egy teázó (!) épületével van egybe építve, egy másik, viktoriánus óriási kápolna mellett, s körös-köről sírkövek, csupa fényes fekete és arany díszítések, első látásra fura hely. Minden talpalatnyi helyet sírkövek fednek, keskeny ösvények vannak köztük. A közelben gyerkek ugráltak egy emlékművön. Minden létező aszfaltcsíkot parkolóvá alakítottak. Az épület előtt felfedeztük az egyik olaszautóklub-tagot, vele beszélgettünk, míg lassacskán megérkeztek a rokonok, ismerősök, akik közül csak a feleséget ismertük, bár ezt mondani túlzás. Onann tudtuk, hogy ő az, mert nemrég csípőműtéten esett át, s sántikálva jött. Aztán megérkezett az autó, a koporsóval, amelyet a barátai letakartak egy hatalmas Alfa Romeo zászlóval. Utána érkezett meg George egy fiatal barátja, hozta George Alfáját.
Torokszorulás.
Egy szőke női gyászhuszár irányítgatta a koporsóvivőket, "elbírják?" kérdezte, amikor bizonytalanul elléptek a kocsitól a terhükkel, "vagy hozzuk a kiskocsit?", s aztán lassan bevitték a koporsót, s benne George-ot a meglehetősen modern kápolnába. Maga a belső nem lenne rossz, de a koporsó mögé valami eszméletlenül giccses képet raktak fel, rikító színekben folyó patak egy kőhíd alatt, te jó Ég. Lassan besorjáztak a résztvevők, de nem irányította őket senki, hogy na, család előre, rokonok, aztán barátok, mindenki bizonytalanul kereste a helyét. Hogy üljünk le, hogy ne tűnjn ritkásnak a tömeg, de ne is üljünk a rokonok nyakára? Néztem, hogyan araszol a tetőablakon át besütő napfény négyszöge a falon, el a Szent Lelket szimbolizáló galambtól a koporsó felett... Aztán végre valaki az ismerősei közül fellépett a pulpitusra, s levezette a búcsúztatót. George kedvenc zenéit játszották, s felolvasták a felesége által választott verset, s ketten meséltek róla, sőt, még egy kissé durva viccet is elsütöttek, mert biztosan mondott volna ilyet ő maga is. Aztán a függönyök lassan összezárultak, s George eltűnt a szemünk elől.
Kisorjáztunk a kápolnából, jól-rosszul részvétet nyilvánítottunk a feleségének, és a szüleinek. A szüleinek! A papája még mindig szélegyenes tartású idős férfi, rengeteg tengerészkitüntetéssel, haditengerészeti nyakkendővel, a mamája picike nő, még nálam is kisebb. Borzalmas volt. Aztán rábíztam egy rokonra a sütiket, hogy sajnos, nem tudunk elmenni a vidéki, kocsmában tartott búcsúra. Szerette a sütijeimet, még egy macskás sütifotómat is megosztotta a Facebook-on, így azt hiszem, részünkről ez volt a legjobb, amit felajánlhattunk.
Odakint autók nyomakodtak jobbra-balra, már kezdődött a következő temetés, a kapunál torlódás, mert egyszerre csak egy autó fér ki vagy be, s a rettenetesen jellemző tábla, amelyen figyelmeztetnek, hogy ha a szertartás után a helyi kocsmába mennén egy italra (mert az a szokás itt), akkor legyünk szívesek az autónkat is vinni... Már eltűntek a gyászhuszárok, mert 4-kor zár a kapu, nincs több temetés... S ahogy írtam, teázó van a temető területén, ez is olyan íres dolog szerintem, de nem is rossz ötlet, üljünk le egy léleksimogató teára, amíg várunk a szertartásra, vagy ha fázunk, miután meglátogattunk valakit, aki itt nyugszik.
Mert ugyan az írek szerint nincs semmi, amit egy csésze tea ne oldana meg, nincs, ami jobban segítené és enyhítené a fájdalmat, mint egy jó erős, tejjel lazított tea, de azért George váratlan távozásának megemésztéséhez majd többre lesz szükség, az biztos.
***
Vasárnap Kilkenny-be mentünk, ahol az Italian 100 idei nagy összejövetelén vettünk részt, ezúttal Julie-val, és én, mint csoporttag jelentem meg, hiszen V.-nek már német autója van. Már hajnalban felébredtünk a hangos esőre, gondoltam is, hogy ebből aztán érdekes kivonulás lesz, hiszen egy sporttelep pályáján kellett gyülekezni. S vajon mi lehet a Phoenix Park-ban, ahol a pápa fog misét tartani? Ott is eláznak a népek....
Kilkenny-be menet fotóztam ezt a kiírást az M50-es felett, ilyen sem volt még, hogy nem lehetett a város felé vezető nagy utakra rákanyarodni, le voltak zárva. Fényrudat lengető emberek állták el mindenki útját, aki jobbra kanyarodni merészelt. Mi szerencsére balra mentünk, el a várostól, le a szakadó esőben, a jobbára gyér forgalmú utakon.
Kilkenny-ben aztán kellemes meglepetés ért minket: a futballpályák nem voltak felázva, nyugodtan parkolhattunk a gyepen. Egy nagyobb autós rendezvény részeként állhattunk fel a kocsikkal. Nagyon jó volt a szervezés, tömött borítékot kapott minden résztvevő, amiben frissítőkre beváltható bónok, várostérkép, két toll és egy poháralátét volt a rendezvény logójával, köszöntő levél a program ismertetésével (na, az volt az egyetlen, amit nem tartottak be pontosan a szervezők, de oda se neki). Rengeteg (tiszta!) WC, világos elrendezés, s rengeteg érdekes autó várt minket. Nagyon klassz volt, nagyon profi, tényleg. Senki nem kapkodta el az érkezést az "olaszok" közül, mindenki dél felé vagy később futott csak be. Az egyik csoporttag George fotójával ékesített kocsival jött, s a csoportnak szóló levélkében - amiben a jövő évi naptárra lehetett előfizetni -, külön megemlítették a halálhírét.
Délután 2 után jöttünk el, mert a program késett, s addigra már alaposan körbejártuk a kiállítást. Fém EIR-táblát kerestem Julie-ra, de ritka, mint a fehér holló, pedig a sok régiséges pultját végignéztem érte. Pár érdekességet lefotóztam, aztán az egyre hangosabban korgó gyomrunk hazahajtott minket. Megbeszéltük a többiekkel, hogy George búcsúztatásán találkozunk majd, hétfőn.
Blessington-ig bírtuk, ott kerestünk ebédhez helyet. Egy helyi kocsmába mentünk be, s hála az égnek, hogy így tettünk. Gyors és kellemes kiszolgálás, jókora porciók és kellemes környezet köszöntött minket a West Wicklow House-ban. Én még életembern nem ettem ennyire bőkezű fogást Vénusz kagylóból! Alig bírtam befejezni. Nagy lelkesen megkóstoltam egy új ír whiskey-t, egy dublini lepárló művét, s kissé meglassúdva indultunk haza. Nem mentünk a hegyen át, mert nagyon lógott az eső lába...
Ma pedig George búcsúztatójára mentünk. Agonizálás a mit-viseljünk/jek felett (=mi jön rám), mit és mennynit süssek, hogy ne tűnjön túllihegésnek a dolog. A piaciak elláttak tanáccsal... Mégis féltem, sosem voltam még ilyenen. Weboldalról néztem le, hol lehet vagy nem lehet parkolni, s mivel írták, hogy kevés a hely a temetőben, engedélyét kértem, és leparkoltunk volt lakótársunk, Sandra közeli háza előtt, neki nincs kocsija, használhattuk erre az órára a helyét... Az összes kornyékbeli utcán parkoltak az ideérkezők.
Az egész borzalmas volt. Kicsit szervezetlen, kicsit olyan... csiszolatlan volt. Vagy éppen ilyen kellett, hogy legyen, hogy passzoljon George-hoz? A temető bejáratánál gyászhuszár fogadta a népeket, s mutatja, ki hova menjen, mert nagyüzem ez kérem, egyszerre több épületben, kápolnában folynak a szertartások. A kapunál álló huszár kézirásos lapot szorongatott a botja mellett, mi magyaráztuk neki, úgy tudjuk, előbbre hozták a búcsúztatót, mert egy nagyobb (fontosabb?) búcsúztatás is folyt utána... A gyászhuszár maga sem tudta, most akkor melyik a helyes időpont. De legalább a helyszínt megmutatta.
A kápolna egy teázó (!) épületével van egybe építve, egy másik, viktoriánus óriási kápolna mellett, s körös-köről sírkövek, csupa fényes fekete és arany díszítések, első látásra fura hely. Minden talpalatnyi helyet sírkövek fednek, keskeny ösvények vannak köztük. A közelben gyerkek ugráltak egy emlékművön. Minden létező aszfaltcsíkot parkolóvá alakítottak. Az épület előtt felfedeztük az egyik olaszautóklub-tagot, vele beszélgettünk, míg lassacskán megérkeztek a rokonok, ismerősök, akik közül csak a feleséget ismertük, bár ezt mondani túlzás. Onann tudtuk, hogy ő az, mert nemrég csípőműtéten esett át, s sántikálva jött. Aztán megérkezett az autó, a koporsóval, amelyet a barátai letakartak egy hatalmas Alfa Romeo zászlóval. Utána érkezett meg George egy fiatal barátja, hozta George Alfáját.
Torokszorulás.
Egy szőke női gyászhuszár irányítgatta a koporsóvivőket, "elbírják?" kérdezte, amikor bizonytalanul elléptek a kocsitól a terhükkel, "vagy hozzuk a kiskocsit?", s aztán lassan bevitték a koporsót, s benne George-ot a meglehetősen modern kápolnába. Maga a belső nem lenne rossz, de a koporsó mögé valami eszméletlenül giccses képet raktak fel, rikító színekben folyó patak egy kőhíd alatt, te jó Ég. Lassan besorjáztak a résztvevők, de nem irányította őket senki, hogy na, család előre, rokonok, aztán barátok, mindenki bizonytalanul kereste a helyét. Hogy üljünk le, hogy ne tűnjn ritkásnak a tömeg, de ne is üljünk a rokonok nyakára? Néztem, hogyan araszol a tetőablakon át besütő napfény négyszöge a falon, el a Szent Lelket szimbolizáló galambtól a koporsó felett... Aztán végre valaki az ismerősei közül fellépett a pulpitusra, s levezette a búcsúztatót. George kedvenc zenéit játszották, s felolvasták a felesége által választott verset, s ketten meséltek róla, sőt, még egy kissé durva viccet is elsütöttek, mert biztosan mondott volna ilyet ő maga is. Aztán a függönyök lassan összezárultak, s George eltűnt a szemünk elől.
Kisorjáztunk a kápolnából, jól-rosszul részvétet nyilvánítottunk a feleségének, és a szüleinek. A szüleinek! A papája még mindig szélegyenes tartású idős férfi, rengeteg tengerészkitüntetéssel, haditengerészeti nyakkendővel, a mamája picike nő, még nálam is kisebb. Borzalmas volt. Aztán rábíztam egy rokonra a sütiket, hogy sajnos, nem tudunk elmenni a vidéki, kocsmában tartott búcsúra. Szerette a sütijeimet, még egy macskás sütifotómat is megosztotta a Facebook-on, így azt hiszem, részünkről ez volt a legjobb, amit felajánlhattunk.
Odakint autók nyomakodtak jobbra-balra, már kezdődött a következő temetés, a kapunál torlódás, mert egyszerre csak egy autó fér ki vagy be, s a rettenetesen jellemző tábla, amelyen figyelmeztetnek, hogy ha a szertartás után a helyi kocsmába mennén egy italra (mert az a szokás itt), akkor legyünk szívesek az autónkat is vinni... Már eltűntek a gyászhuszárok, mert 4-kor zár a kapu, nincs több temetés... S ahogy írtam, teázó van a temető területén, ez is olyan íres dolog szerintem, de nem is rossz ötlet, üljünk le egy léleksimogató teára, amíg várunk a szertartásra, vagy ha fázunk, miután meglátogattunk valakit, aki itt nyugszik.
Mert ugyan az írek szerint nincs semmi, amit egy csésze tea ne oldana meg, nincs, ami jobban segítené és enyhítené a fájdalmat, mint egy jó erős, tejjel lazított tea, de azért George váratlan távozásának megemésztéséhez majd többre lesz szükség, az biztos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése