Drukkolnak az írek

Nagy meccs volt ma, Mayo megye csapata játszott Dublin ellen, az országos bajnokság döntő játszmája, írfoci meccs volt. Soha nem voltam írfoci-rajongó, nem úgy, mint Trish barátunk, aki a legtöbb Clare-meccsen kint van, csuklóján a megye színeit viselve, fonott szalagon. Igazából nem is tudom, hogy valóban drukkol-e nekik, vagy csak a megyéje iránti lojalitásból teszi, mindenesetre ha Clare játszik, Trish aznap biztosan nem ér rá.

Akarva-akaratlanul is észre kellett vennünk, hogy valami nagy döntő készül, mert ahogy nyugaton jártunk a Wild Atlantic Way-en való pár napos tekergésünk során, alig értünk be Mayo megyébe, feltűnt, hogy majdnem minden zöld-piros szinű. Nem túlzok, minden ház, bolt, farm- vagy birtokbejárat, üzletkirakat, egyéb útszéli tájékozódási pontok, vagyis MINDEN fel van lobogózva, vagy a hurlingcsapatot éltető táblák vannak leszúrva az út mentén, amelyen különféle üzletek és vállalkozások küldenek lélekemelő és buzdító üzenetet a megyei csapatnak. Még egy nagy fotót is láttunk, amin egy kisfiú és díjnyertes, csapatmezfelsőt viselő birkájával üzen nekik. Vagy talán be volt festve a birka? Olyan gyorsan suhantunk el a tábla mellett, hogy nem láttam pontosan, de a festésre is találtam példát:

Mert ha drukkolás, akkor nem ismernek visszafogottságot az írek.

Az ország nyugati fele még így, a hűvösebb idő beköszöntével is meglepően tele volt turistával, pl. tegnap este Westportban nem kaptunk asztalt egyetlen olyan helyre sem, amely a kinézettek, és a szállás recepciósa által ajánlottak voltak. Továbbá nem volt szabad repülőjegy az Aran-szigetekre sem, ahová egykor mint ifjú házas vágytam, de az andalgós, naplementecsodálós világvége-érzethez komppal lehet (főleg) odajutni, de a komp és én nem vagyunk barátok. Így, amikor kiderült, hogy az elkövetkező 3 napra nincs repjegy, hamar meghátráltam, s mentünk tovább.

Bár mint írtam, nem érdekel az írfoci, de a megye csupa zöld-vörösbe öltözöttsége azért magával ragadó volt. Valahol a rádióban még korábban elcsíptem egy beszélgetést a Mayo-megyeiek esélyeiről, s feltűnt, hogy valami ősi átkot emlegetnek, ami miatt a megye csapata 1951 óta nem nyert országos bajnokságot. Még a külföldi (feltehetően kelet-európai) pincérnő is erről mesélt hosszan, amikor megkérdeztem tőle, hogy mikor ér véget a szezon a szállodában, ahová végül betértünk enni Westportban. Elmesélte, hogy hétfőn még az iskolák sem nyitnak ki, mert vagy az örömüket, vagy a bánatukat fogják majd a szülők sörbe fojtani vasárnap este.

Hazafelé a főúton még a megyehatáron kívül is, egészen Dublinig láttunk táblákat, a nagyobb körforgalmak mentén minden tele volt tűzdelve velük, a főút feletti utak hídjait feliratok, zászlók és üzenetek borították, sőt, egyik helyen gyerekek ugráltak zászlókat lengetve, alighanem a meccsre tartó Mayo-megyeieket buzdították volna. A legmulatságosabb az volt, hogy az egyik hídon szintén gyerektársaságban, egy papnak öltözött ember lengetett egy hatalmas keresztet, csupa vörös és zöld zászlóval körülvéve. Az átokra célzott a furcsa öltözetével!

Mert egy papi átokról van szó, ma utánanéztem a neten. Mayo 1951-ben lett utoljára bajnok, s a legenda szerint a csapat diadalmasan vitte haza egy teherautó platóján utazva a Sam Maguire-kupát (amit csak röviden Sam-ként emlegetnek a plakátokon, pl. Bring home Sam! Bring Sam back to the West! (vagyis Hozzátok haza Sam-et! Hozzátok vissza nyugatra Sam-et!) Útközben a lelkesen ünneplő csapat Foxford városkában egy temetés mellett haladt el, s nagy örömükben - így szól a történet - elfeledték megadni a halottnak kijáró tiszteletet, s nem álltak meg. A temetést vezető pap (mások szerint a halott egy hozzátartozója, egy asszony) megátkozta a csapatot, mondván, hogy Mayo addig nem lesz újra bajnok, amíg az akkori győztes csapat utolsó tagja is él.

Az átkot sokszor emlegetik, s a sokadik vereség után még a legcinikusabbak is megrendültek abbéli hitükben, hogy Mayo egyszerűen nem elég erős csapat, hogy nyerjen, valamin mindig elúszott a győzelem, főleg a meccs második felében szoktak hibázni. Közben lassan-lassan megöregedtek, meghaltak a csapat tagjai, s ma már csak ketten élnek: – Paddy Prendergast és Dr. Pádraig Carney, előbbi Kerry megyében él, utóbbi Kaliforniában. Az átok annyira foglalkoztatta az embereket, hogy még egy ír nyelvű művészi rövidfilm is készült nemrég, amelyben orvos főhőse óriási dilemma előtt találja magát: a bajnoki meccs előtt kiderül, hogy egyik, rossz állapotban lévő betege nem más, mint az egykor győztes Mayo-i csapat tagja...

Hogy, hogy nem, Mayo-nak azóta nem sikerült a Shannon folyó túloldalára, hazavinnie a kupát, pedig már több mint nyolcszor jutottak a győzelem közelébe. Utoljára ma délután, igen-igen szoros küzdelem mellett kaptak ki, s a kupa Dubliné lett. A még élő csapattagok szerint az átok butaság, maguk sem tudják, hogyan kezdődött, mert, ahogy a 89 éves Dr. Carney mesélte, a csapat nem egy teherautó platóján utazott haza, hanem kik autóval, kik vonattal, nem is tudják, vagy emlékeznek rá, hogy elmentek-e temetés mellett hazafelé, számukra rejtély, ki kezdte a sutyorgást a megátkozott csapatról...

De ez a lényegen nem változtat: Mayo ma ismét kikapott. A csodás hangulatú drukkolás nem hatott, a felzászlózott megye ma nagyon szomorú. Képzelem, milyen lehet a hangulat... Az biztos, hogy az a kedves, csevegős pincérnő ma nem fog a műszakja végeztével hazamenni, hanem a búsongó drukkereknek fogja egyre csak vinni a söröket...