Egészen sajátos, és talán kissé önző módon harcolok a szíriai káosz ellen: nem hagyom, hogy az Aleppóhoz kapcsolódó emlékeimet üveges szemű és véres fejű gyermekek, szétbombázott épületek képei nyomják el. Nekem Aleppo az ISIS (s mások) minden erőlködése ellenére egy életen át a hörcsögöket fogja jelenteni.
Mármint a szíriai aranyhörcsögöket. Amikor az első hörcsögöt megkaptuk, Apu elmesélte, hogy a már kihaltnak vélt állatot Aleppo-ban, Szíriában fedezték fel újra, a 30-as években, s innen kapta a nevét. Már nem emlékszem, hogy mikor, de azt hiszem, egyik születésnapomra kaptam az elsőt. Arra határozottan emlékszem, hogy amikor az (első és utolsó) osztálytársaimmal együtt ünnepelt születésnapi bulimon kézről-kézre járt kis a kis meleg állat, valakinek kiugrott a kezéből, bele a szendvicsek közé.
Már kisebb gyerekkoromban is valamilyen kisállat mindig volt a lakásban, az elsők vagy fészekből kiesett verebek voltak, vagy mocsári teknős, amelyik tojást rakott, de volt pióca, amit Apu etetett a karján, volt kismacska is (utóbbit kiváncsi, még totyogós öcsém dobta ki a harmadikról), s amikor Sopronba költöztünk, nagyobb lakásba, akkor jöttek a rágcsálók, s később a kutya, a macska. Az első tengerimalacot vidékről hoztuk, s alig érkeztek meg a szép, trikolór állatkák, a macskánk mindjárt el is ragadott egyet, mert valamelyikünk elfelejtette lecsukni a terrárium tetejét. Öcsém bőgött kegyetlenül, mert az ő malacát vitte el Luca macskánk, aki aztán nem tudott mit kezdeni az áldozattal, csak bámulta a kis tetemet anyám ágya alatt ülve.
Hörcsögeimet rendszeresen egzotikus nevekkel illettem. Valamelyiket még Apu nevezte el Faria abbénak, mert folyton azon küzdött, hogy kirághassa magát a terráriumból: egész éjjel lelkesen rágott és zörgött, de nem jutott semmire, csak minket tartott ébren. Arra határozottan emlékszem, hogy volt egy Bernard nevű hörcsögöm, aki egy Truffaut-film szereplőjéről kapta a nevét (értelmiségi szülők gyermeke, hehe), volt egy Danilo nevű is, annak azt hiszem, annak öcsém adott nevet, de nem az író után :-). Mindkettőt valamilyen fertőzés vitte el, szegény Danilót már én fojtottam vízbe, hogy ne vergődjön órákig, mint Bernard. Akkoriban egy hörcsögöt, malacot, netán macskát állatorvoshoz vinni még úri huncutságnak tűnt, még hosszú évekre volt szükség, hogy az ilyesmire akár csak gondoljak is.
Osztálytársam Vanda nevű, matuzsálemi kort, 9 évet megélt nőstény malacára egyszer mi vigyáztunk, míg ők nyaraltak. Vanda levesestányér nagyságúra terülve érkezett, vemhesen. Éppen tervezett távozása napján sikerült lebabáznia, ami nekem nagy újdonság volt, mert reggelre a terrárium tele lett fényes szőrű, csillogó szemű, igen élénken szaladgáló kismalacokkal: a tengerimalacoknál a fiak már teljes szőrzettel, rohangálásra képesen születnek, s nem csupaszok és tehetetlenek, mint a hörcsögfiak.
A malacok nevét most nem tudom felidézni. Az egyikük sokszor "tévézett" Apuval, orrát Apu hóna alá dugva aluszkált édesen, s melengették egymást. Ajtónyitásra hosszú visítás volt a válasz, mindig várták, kapnak-e kaját. Nagyon szerettem a meleg, kerekded kis testüket. Az egyikük a szobában rohangálva bement a fikusz tárolóedénye alá, aminek négy oldalán, a sarkánál lyuk volt, s ott még befért a malac, de ki már nem tudott jönni (vagy nem volt hajlandó). A fikusz nagyon nagy és nehéz növény volt, megemelni nem lehetett, így aztán a malacot csak hosszú szuszakolás után lehetett kinyomni alóla...
Máskor pedig a nagy herékkel rendelkező egyik fiúhörcsög szorult bele a játék mentőautó tetőablakába. (Nyilvánvalóan részt vettek a játékainkban, hol szörnyként laktak a műanyag várban, vagy kívülről fenyegették a vár népét, vagy szintén szörnyként bolyongtak a frissen "felszántott" csíkos mintás szőnyeg "földjein".) Ez a höri egész testét átnyomta azon a semmi kis nyíláson, de a heréi fennakadtak. Volt riadalom. Már nem emlékszem hogyan, talán behorpasztottuk a pléhautó tetejét, de valahogy sikerült sérülés nélkül kiszabadítani.
S szaporodtak is, hogyne, mert annyira tudatlanok voltunk, hogy nem tudtuk, nem célszerű a fiú és lány hörcsögöt együtt tartani, nem szoktak békében élni egymással. Meg is lett a baj: valamelyik szülő megette a nokedli nagyságú, rózsaszín kicsinyeket. Utána már nem tartottunk párokat. Azt hiszem, ez és egy későbbi, "perzsa", vagyis hosszúszőrű szökevény által szétrágott ágynemű jelentette a hörcsögtartás végét. A hosszúszőrűnek mennie kellett, s nagy örömömre sikerült a gimiben találni neki helyet. Egyszer aztán a biológia szertárból is megszökött, s a kályhákkal fűtött gimnázium hamutárolásra használt kukájában találta meg a sasszemű gondnok. Hogy került oda...? Onnan kezdve az addig fehér szőrű állat tartósan szürke színt nyert, képtelenség volt rendesen megtisztítani a szőrét.
S nos, izé, kegyetlenkedtünk is velük... Azt ugye, már mondtam, hogy szörnyként léptek fel a játékaink során, de mászattuk őket karácsonyfára is, távol tartva az izgatott macskát. Sőt, egyszer a takaró közepére raktuk valamelyiket, s óvatosan belengettük a takarót, szegény höri pedig ott bucskázott a takaró közepén... Ezt a ténykedésemet az uram azóta sem képes megbocsátani. S azt sem, hogy apám tiltása ellenére kinyitottam a nálunk áttelelő mogyorós pele terráriumát, s majdnem kiugrott onnan, csak sikerült időben visszalöknöm, s lecsapnom a fedelet. Rácsaptam a farka végére... A kicsi állat rémülten ugrott, s lehúzta a szőrös bőrét a farka végéről. Megrémültem, hogy beteg lesz, valamint apám elveri rajtam a port, így nagynehezen megfogtam, bőrkesztyűvel, s visszahúztam a farka végére a bőrcsúcsot. Rajta maradt... pár hét múlva pedig elengedte Apu az erdőben. Remélem, sokáig élt még ezután teljesen szőrös farokvéggel.
Aztán lassan kinőttünk az apró állatokból, kutya-macska lett inkább, főleg, amikor elköltöztem hazulról nagyanyámhoz, ahol Mami nem engedte volna meg, hogy rágcsáló legyen a szobában. A macskának volt valami haszna, na de egy hörcsögnek?! Szerintem fel sem merült, hogy ilyesmit tartsak náluk. Lett Peggie baba, Murchison és Possum macska...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése