Február 25.

Előnyös testtartásban, anyámmal és öcsémmel a Zwinger szökőkútjánál

Mostanában volt a drezdai bombázás évfordulója, amiről leveleztem apámmal, s kijött erről két  új könyv, el kellene olvasni, ha már Az ötös számú vágóhidat még nem mertem. Még romosan láttuk a Frauenkirche-t, 1976-ban, azt hiszem. Nagyon sok romos ház volt Drezdában, fák nőttek az ablakszemekből, apám magyarázta, majd akkor újítják fel őket, ha pénz lesz rá, a lakások kellenek az embereknek, a régi romok majd azután következnek. Aztán olvastam egy vitát arról, hogy a kisebb gyerekeket érdeklik-e múzeumok, vagy unják, udvariasan vagy ellenérzésüknek hangot adva, ki-ki nevelése szerint. Annak idején mi nem untuk a Zwingert, vagy a templomokat, vagy a galériákat, még akkor sem, ha csak kis ideig volt utána csónakázás, vagy fagyizás (NDK-s négyszögletes fagyi, papírba csomagolva!), s várszínpadon rohangálás. Megnéztünk mindent, ahogy azóta is megnézünk mindent, s érdeklődéssel, s ezért nagyon hálás vagyok szüleimnek. Nem emlékszem ellenkezésre. 

Mély hatást tett rám a Háború szárnyasoltára (érts: a frászt hozta rám,), vagy a puttók Mária lábánál. A porcelánmúzeumban elbámulva néztem a porcelán vázába rakott porcelán virágcsokrot, amihez még nagyítót is raktak a tárló üvegébe, hogy megnézhessük a porcelánszirmon araszoló porcelánbogarat. Nem értem fel, egy bácsi emelt fel, s tartott, amíg nézelődtem. 

Azt hiszem, legjobb családi utazásunk volt, közös nyaralás, végtelennek  tetsző vonatút oda, és - húha! - repülővel vissza. Így aztán nem lep meg, ha barátunk udvariasan lemond egy közös utazási tervet, mert a gyerekeivel menne inkább közös nyaralásra, amíg a már huszonévesek hajandóak ilyesmire. Az sokkal szebb emlék lesz, mint velünk lenni a fagyos északon.