Újévi lendület

Az első nagybanis bevásárlás után (amikor kiderült, hogy az én nagybanim még mindig nem tartja a hónapok óta beígért francia szuper kenyérlisztet, grrrr, s azért Dublin másik végébe kellene elvándorolni), újra feltöltött dobozokkal és polcokkal indultam neki az új évnek. A szomszédnak sütendő barna kenyér sajnos, hol remekül sikerül, hol egy lapos korong, és csak kenyérkockának jó, azon még van mit kísérletezni. A nagy, logós megrendelésen túlestem, bizony, elvett három-négy napot az életemből. Olyannyira, hogy múlt szombaton nem volt gingerbread man a pulton, pár kisgyerek bánatára, s piac után kaptam a visszajelzéseket, hogy a kicsik fordultak be az ajtón, a szemük kereste a kosaramat, s jaj, sehol a mézes emberke... Enyhe lelkismeretfurdalásom volt.

Most megint nagy fába vágtam a fejszémet, mert 26-án Ausztrália nap lesz, a kitaláltam, hogy jótékonysági célra csinálok egy csomó ausztrál állat-sütit, s a piacon fogok pénzt gyűjteni állatkórházak, menhelyek stb. javára, mert ugye, a tüzeknek azért még nincs vége, nagy a kár, sok a tennivaló, s legalább ezen a módon tudok valamennyi pénzt gyűjteni. Ami befolyik, megduplázzuk, V. felajánlása volt. Az ötletem tetszett a piaciaknak, s ők is felajánlották a kávékuckó aznapi bevételét e célra. Úgyhogy ezen a héten is lesz sütnivalóm elég (haha), még egy tortám is van emellé és a rutinsütések mellé.

Ez nem akadályozott meg benne, hogy tegnap tespedjek, s inkább a japán útinaplómmal foglalkozzak. Egy internetes útinaplóíró-felületen szerkesztem, sajnos, a beillesztendő fotókkal bajlódni kell, mert szabott méretűek a keretek, ahová berakhatom a képeket, de apránként elkészülök vele. Utána szeretném kinyomtattatni a felület biztosítóival, egy holland céggel. Most nagyon japános napokat élünk: minden este megnéztünk egyet-egyet James May, angol tévés személyiség japán sorozatából, ami nagyon szórakoztató volt, s persze, lehetett egymásra vigyorogni, amikor már nekünk is ismerős dolgokról esett szó. Jövő héten pedig, ha minden igaz, Cork-ban japán főzőórákat veszek V. egy ír kollégájának japán feleségétől, aki később ezzel szeretne foglalkozni kisvállalkozóként.

Tegnap este a tévében fura, ám igen érdekes műsorra akadtunk: "Felszállás, Új-Zéland!" a címe. Egy hosszú, 2.5 órás vonat-, kocsi- és hajóút végig Új-Zélandon, az északi csücskétől, le Fiordland-ig, s ott végződik egy hangulatos hajózással a Milford Sound-nál. Mire megtaláltuk, már 70 perce ment, s eléggé szokatlan volt az elején, hogy csak a vonatkerekek kattogása kíséri a látványt. Néha fel-feltűnt egy-egy, a tájjal együtt mozgó, esetleg a vidékre árnyékot vető felirat (micsoda ötlet!), ami az adott megállóhelyről, vagy egy-egy nevezetes eseményről tudósított, de amúgy se zene, se hangalámondás.. Milyen kellemes, mondta V., nem mondják meg, mit gondolj, mit érezz, mit rombol éppen szét a klímaváltozás. Ez utóbbi nem volt igaz, mert amikor már nekünk is ismerős tájakon járt a vonat (ami jobbára a híres 1-es út mellett megy, amin mi is autóztunk), megemlítették, hogy 2100-ra a Ferenc József-gleccser eredeti tömegéből 38 %-ot fog veszíteni. Néhol sóhajtoztunk, hogy "emlékszel"? 

Például annál a rendkívül kedves és emlékezetes hotelnél, ahol anno olyan kellemes napokat töltöttünk Queenstown mellett. Vagy a Milford Sound felé vivő Homer-alagút, ami egyszerűen félelmetes volt, a lejtős alagút le a sound-hoz, víz csöpögött a kocsi tetejére, világítás elég ritkásan.... S aztán a Doubtful Sound-on töltött éjszaka emléke, amikor leállították a hajó motorjait, s ültünk a vizen, s körülöttünk a közeli partról csak az éjszakai állatok és a vízesések hangját lehetett hallatszani a szinte harapható levegőben, a teljes sötétségben, amit csak a hajó lakókabinjainak ablakain kiszűrődő fény tört meg. Az egyik legkedvesebb emlékem.

Úgyhogy nagyon nosztalgiázós hétvége volt ez. A japán napló szerkesztése, kiegészítése is eltart még egy darabig, főleg mert anno időnként erőt vett rajtam a kattingathatnék, s sok olyan fotó van, amitől nem akarok megszabadulni, de a naplóba sem jó, rendezgetni kell őket... s közben elmegy az idő emlékezéssel és ábrándozással.

***

Megjöttek a hideg(ebb) napok, magyar szemmel mérve ezek a -1-ek, +2-k éppen csak hidegek, de már kaptam figyelmeztetést a telefonomra, hogy húha, a közlekedés nehézkes lesz az "extrém" hideg miatt. Nevettem. Lekaparni a jeget a kocsi szélvédőjéről nem jelentett nehézséget. Nem tudtam extrémnek ítélni a hideget, amikor tíz napja láttam már virágzó nárciszt, s az én mini nárciszaimnak is csak egy-két kell ezekből a reggel fagyos, de napaütéses nappalokból, hogy már virágzásra behajlított fejükön kibontsák a szirmokat. Sajnos, megjelentek a csigák, le is rágták az egyik phlox-om éppen kibújó hajtásait, ezért most egy műanyagpalackkal próbálom védeni. A primulákon levéltetvek, a rózsán szintúgy, majd megyek szpréért. 

Az előkertünket körbeölelő alacsony bokron egyszerre van finoman illatozó virágtömeg, és tavaly beérett bogyók... A lobéliáim (írtam már) megvastagodott szárral, dús, zöld puha keretbe foglalják a cserepeket, a repcsények tetetén bimbók duzzadnak... A macskák is többet vannak kint, a hideg ellenére, főleg napközben. 

Amúgy V. már teljesen belenyugodott a "dögök" befogadásába, így reggel már ő engedi be őket (vagy amelyik éppen az ajtó előtt várakozik), s eteti-itatja őket. Cserébe Manci egészen odaszokott a kanapéra, ahol a minap 12 órát aludt egyhuzamban, se pisi, se kaki, kaja is csak egyszer. Mivel sokat tévéztünk az elmúlt napokban, belenyúlva az éjszakába, kelletlenül vette tudomásul, amikor kiraktuk a sötét hidegbe, hogy nem maradhat bent. Pocak készségesen rohan kifelé, ő ritkábban marad bent.

Amúgy ha valaki azt hinné, hogy Adolf távozásával kevesebb lett a macsek a telepen, téved. Az ajtó előtt rendszeresen megjelenik Manciék anyja, kajáért, s utána hosszan üldögél a lábtörlőn, de ha ajtót nyitok, fújva odébb húzódik. S fel-feltűnik egy hatalmas, gyönyörű, busa fejű, kissé elhanyagolt, félhosszú szőrű, vágatlan fülű kandúrbandi, igen félénk, de a kirakott kaját eltünteti. S mivel mindegyik macska egészen degesz, etetik őket máshol is. Az Adolfot felkaroló, menhelyi elhelyezését intéző falszomszédot már kifaggattam, hozzá nem járhatnak be, az időnként náluk vendégeskedő kisfia? unokaöccse? allergiás a macskákra, oda nincs bejárásuk, tehát a telepen máshol lehetnek még a rajongóik.

Továbbra is feltűnő a macskák eltérő személyisége. Manci elül, mint egy nagy, barnás puha babszem, élvezi a simogatást, amiben főleg este, tévézés közben van része, míg odakint a hold fényénél fagyosra dermed a táj. Ki is követeli magának. De semmi felesleges mozgást nem végez, a minimálisra szorítkozik csak. Pocak szeret futkosni, már van három játéka, egy puha csiga-kulcstartó és egy szövetmadárka, és egy macskamentával tömött párnácska, amit rugdos, dobál, marcangol, és kerget.  Ritkábban jön be, mint Manci, s tőlünk messze szeret aludni, az asztal alá tolt székekeken, ahol védve érzi magát. De amikor bejön, "beszélgetve" törleszkedik, tartja a fejét, néz a szemembe, ilyenkor simogatni kell, halk torokhangon mormogunk egymásnak, így beszélgetünk.

***

A piacon annyira nem akarnak a tagok pozíciókat betölteni, hogy múlt szombaton már szívhezszóló kérés hangzott el nyitás előtt, kell az új ember, jelentkezzenek. Nem volt tolongás. Idén megint jelöltek titkárnak, kimaradt egy év, most megint lehetek újabb 3 évig is akár. Elfogadtam, bár utálok esti sötétben vezetni, a kihalt épületben kapcsolgatni a villanyokat. Ezt az utálatomat azzal szoktam elütni, hogy arról ábrándozom, megnyerjük a lottót, s a nagy telek hátsó felében felhúzunk egy házat, s így a piac területe/épülete megmarad, s nem lesz egy építési vállalkozóé, mint a környéken sok más telek. Szerintem szuper álom, bár a többmilliós lottónyereményt simán elvinné a telek ára, de merengeni ettől még lehet a recsegős hajópadlón húzogatva a székeket. Ugyan a házunktól (haha) nem tudnának hátul parkolni a vevők, de nem kellene V.-t ugrasztanom, ha otthon felejtenék valamit, mert csak átballagnék az egyik épületből a másikba. Rajta tudnám tartani a szemem az épületen, nem lenne lehetősége a vandáloknak ablakokat törni, szétfújni a poroltókat. S néha el kellene hajtani a kiváncsiskodó macskáinkat a piac ajtajától, s alkalmanként meghívnék egy-egy szimpatikusabb tagot kávézni. S akkor elsőként tudnám leszüretelni a szedret a telek határát jelző szederbokrokról, nem a madarak tennék meg helyettem. S ha nincs kedvem főzni, átmehetnénk a Farmer Brown's gasztropubba valami meleget enni egy pint búzasörrel...

De sem a lottónyeremény, sem a váratlan meggazdagodás nem fenyeget, így marad Julie reflektorfényénél a folyton beragadó ajtó rángatása, s a dobogva belépés az előtérbe, hogy az esetlegesen megjelenő egerek elbújjanak, amikor jövök.