Karácsony, 2019

Lant letesz. Roham vége. Tapasztalatok levonva, számlák elküldve, béke, csend, nyugalom.

***

A tegnap reggelt a postásra fülelve töltöttem, könyvcsomagot várva. Tegnap már annyira holiday-üzemmódban voltam, hogy nyafogva, elnyúlt képpel reagáltam V. kora reggeli ébresztésére. Ő még vitte az utolsó házikót az Üzembe, azt a házat, amire a lehető legtöbb édességet pakoltam fel, hogy ne maradjon meg túl sok a kissé optimistán vett 3 kiló cukorból.

Shanna révén szert tettem egy új kliensre, s ő elégedetten beszélt a sütijeimről, s arról, hogy akkor majd Bálint-napkor megint jelenkezik. Kiváncsi vagyok, a nála hagyott névjegyek alapján jelentkezik-e nálam új vevő sütikért. Valahányszor ott voltam nála, vásárlókkal volt tele a bolt, remélem, jó kis karácsonyi bevétele lesz. Nehéz volt ott beszélgetni, mert a szemem állandóan járt, a sok szépséget vizslatva, simán el tudtam volna költeni a bevételemet a boltjában. S költöttem is, Stephanie-nak, piaci pótnagyimnak vettem születésnapi ajándékot (98 éves volt idén!), egy csodás, kézzel festett selyemsál képében: litván hölgy festi őket Limerick-ben, csodás darabok, finoman, kézzel beszegve, s éppen volt egy, aminek színei harmonizáltak Stephanie egyik sűrűn viselt kardigánjával. Az utóbbi években karácsonyi tortát kért és kapott ajándékba, de idén már nem kérte, azt mondta, nem igazán eszik már édességet. 

A reggeli, postaváró punnyadásomból egy igencsak jókedélyű csomagszállító ugrasztott fel, aki az ajtón jó hangosan kopogott. Merőben szokatlan volt ez, hiszen ott a csengő. Megyek ki, hogy hátizé, de mondta, sok a  csomag, nincs ideje magyarázkodni, s ugyan az Amazon oldalán még nincs ott, hogy útban a könyvcsomag, de ő azért már itt van, merrikrisztmasz, sejti ő, ding-dong, hogy a csengővel nincs semmi baj, de ő már csak ilyen, kopogtat, ittírjaalákedveshölgyemazujjával, merrikrisztmasz!

Már elhajtott a kocsival, de én még ott álltam a küszöbre fagyva, hogy ez az egy lélegzettel elhadart mondatözön most mi volt, kellett volna borravalót adnom, vagy miért édelgett itt velem? Lényeg, a szombat délután megrendelt könyveket vasárnap délután átküldték Angliából a dublini postai elosztóba, s hétfő reggel 9:39-kor megérkezett hozzánk. No. Mi lesz itt Brexit után, nem tudom, de V. célzott rá, hogy majd más Amazon oldalon regisztrál.

Az, hogy a Brexit hogyan fog majd az ír sziget gazdaságára, életére hatni, próbálom nem átgondolni.

***

Emígyen felszabadulva a várakozás alól, nekiindultam az ünnep előtti körnek. A csomagtartó megpakolva az elmúlt hetek reciklálandó cuccaival, fent az ipartelepen jókora tömeg osztotta szét a megfelelő tartókba a papírt-üveg-fémneműt, nem volt szabad parkoló, sorban álltak az autók a bejutásért. 

Aztán irány a főút, sűrű forgalomban fel Sandyford-ba, Susanékhoz, a karácsonyi tortával. Utána a közeli kis falu zöldségesénél vettem meg az összes zöldségfélét az elkövetkező két napra, sokkal jobb volt a választék, mint a Tesco-ban, s ugyan a parkolóhelyért ment a nyomulás, s cipőskanállal illesztettem be az autót a bolt udvarára, mégis rekordidő alatt sikerült beszereznem mindent. 

Félelmetes mennyiségű ember volt az utakon, a boltokban, ahol a rendkívüli helyzetre való tekintettel külön láthatósági mellényes, Mikulás sapkás férfiak irányították a parkolni vágyókat. Susan magyarázta, hogy egy ilyen utolsó bevásárlási napon érdemes fél 11 előtt menni, mert akkor még nem lehet venni alkoholt, s lényegesen kevesebben vannak.... Sosem gondoltam volna erre, igaz, nem is az volt a cél, hogy több doboznyi itókával jöjjek haza. Régen elfeledtem már azt a kisboltos időszakomat, amikor az ünnep előtti héten a piásdobozok elárasztották a polcokat, s a hűtőpultok előtt is dobozokban, kartonokban egymásra pakolva várta a sok sör és bor az izzó tekintetű vásárlókat, mer' jaj, mi lesz, ha arra az egy napra, amikor nincs nyitva italbolt, nem marad otthon innivaló?!

Csak nagy önfegyelemmel sikerült elnyomnom magamban ezt a mesterségesen gerjesztett vásárlói pánikot, s türelmet erőltetve magamra (SZERETET!!!) nem löktem fel senkit magam előtt a boltokban a kiskocsival, s parkoláskor is előzékenyen intettem be magam elé a láthatóan bizonytalan öregasszonyt a minden oldalról megroggyantott autójával. Csak érjek már haza.

A karácsonyi holmik kirakását mára hagytam, takarítás utánra, de a Susantól kapott gyertyát már kiraktam az ablakba. Amikor még nem volt a Karácsony kommersz, és az íreket nem vetette fel a pénz, s nem kezdődött meg a karácsonyi dalocskák lejátszása a boltokban november közepén, akkor az ír házakban, kunyhókban a karácsony esti dekor egyetlen gyertya volt az ablakban. Nálunk is az lesz, és az adventi csokor s a kis gyertyák hőjével hajtott fajáték lesz csak a dekoráció. Tálba rakva az asztalra kerül az ajándékba kapott szaloncukor, és a nagy kerülővel, Seattle-n át idejutott konyakmeggy, van panettone az olaszoktól, és bejgli Tibor péktől, Dun Laoghaire-ből. Töltött kápi és hal ugyan nem lesz, de - valószínűleg a nagy számú kelet-európainak köszönhetően - idén a Supervalu-ban a halaspulton pontyokat láttam! 

***

Tegnap este kis szomszédi összejövetelre voltunk hivatalosak, amire megint csak én mentem el, azzal a szándékkal, hogy csak a kötelező egy órát fogom ott tölteni. A mellettünk lévő tömbben lakó szervezője nem túl népszerű a telepen, kicsit fura, merev hölgy, elkényeztetett egyke lányával és hallgatag, orvos férjjel, aki folyton ügyel, s csak rövid mondatokban társalog - ha jelen van -, a vendégekkel. Szóval olyan foghúzás jellege volt az egésznek. Az embernek nagyon rá kell hangolódnia, előre megfogalmazott egyenmondatokkal, ha beszélgetni akar a hölggyel, valahogy nem megy a dolog csak úgy, magától. 

Mindenki hozott valami kis kaját, én egy fehércsokis, szárított málnás édességgel járultam hozzá az eszem-iszomhoz. A szűk nappaliban ültünk le, azzal a pár szomszéddal, akik elfogadták a meghívást. Idővel csak megindult a csevegés, így arra riadtam fel, hogy lassan két órája ott vagyok: az amerikai szomszéd papájával a családfa-kutatásról beszélgettünk, a filipinó szomszédnővel Trumpot szídtuk (he's not graceful!), a férjével Seattle időjárását és a kékcimkés Johnny Walker árát veséztük ki, a másik szomszédról pedig kiderült, hogy félig német, félig ír, Németországban született, s Toszkánában nőtt fel, így szépen visszakanyarodtunk a családfa-kutatáshoz... Megcsodáltam a kislány Mikulás sapkás hörcsögét (jujj), mind kaptunk kis ajándékot, közösen panaszkodtunk a lakások minőségére és a hangszigetelés hiányára, szóba került a melegvizes rendszer átalakításának lehetősége átfolyó rendszerűre, s záróakkordként szóba jött, hogy volna szomszéd, aki almalekvárt kenyérre cserélne... Nem maradok sütés nélkül a két ünnep között sem, már látom.

***

S akkor a karácsonyi történet: ugyan nem most esett meg, hanem jó pár napja, de igen bájos látvány volt, muszáj megírnom. Toltam be a kiskocsimat a Tesco-ba, egy tömegmentes napon, korán délelőtt, s az első folyosón, mindjárt a bejáratnál szembejött velem egy baba. Vagyis inkább toyogott, a járni már tudó, de még azért bizonytalan babák kissé előredőlő járásával. Világosbarna hajú aranyos kislány, amolyan gyermekszépség, csinosan felöltöztetve, fodros szoknyácska, csatos babacipő, világos színű kiskabát. Mintha egy divatprospektusból lépett (bocsánat, totyogott) volna ki. A gyermektelenek aggodalmával fordultam utána, mert közel s távol nem láttam senkit, sehol egy ember, akire rásüthettem volna a szülő cimkét. Alig páran voltak a boltban.

A kislány csak ment előre, a kijárat felé - el fog veszni, már ott az ajtó, villant át az agyamon -, de akkor megláttam a totyogás célját: a kosarak mellett, a bejáratnál állt egy kb. méterhúsz magas, műanyag Mikulás figura, fenekéből dugó kanyarodott a földre dobva, alighanem későbbi beüzemelésre várva: talán majd villogni fog a szeme, vagy mozgásérzékelős az orra, s hangosan ho-ho-hózni fog, ha elmegy mellette egy gyanútlan vásárló. A gyereket teljesen megbabonázta a látvány, nekidőlve a láthatatlan szélnek ment a Mikulás felé, majd megállt előtte, hátraszegett fejjel, s nézett fel a médincsájna borzalomra. Na ja, a gyerekeké a karácsony, ez az egész Mikulásosdi, nekik még nagyon nem számít, hogy a Mikulás műanyag, s a seggéből áll ki a drót, s urambocsá', gépi hangon hohohózik. Újra körbenéztem, tényleg sehol egy anyaszerű?Kié ez a gyerek?

Mire visszafordultam, a baba már átölelte a Mikulást, őszinte lendülettel, de gondolom, azért átvillanhatott kis agyán, hogy itt valami nem kóser, a piros kabát hideg, a fehéren bodorodó szakáll merev, s nem mozdul az arcocskája alatt, de nem láttam az arcát, hogy mi a reakciója, csak azt hallottam, s láttam, hogy mögöttem egy nő aggodalmasan szól, majd mellettem elsiet: "Emily? Emily, hát itt vagy?" s a szintén jól öltözött anyuka sietősen leválasztotta a gyerekeket a Mikulásról, s berakta a kiskocsi babaülésére. "Gyere, Emily, még vásárolnunk kell" - mondta a kislánynak, s elsietett vele a zöldségespultok felé, míg a kislány - amennyire tudott -, fordult vissza, nézni a Mikulást.

A Mikulás továbbra is merev tekintettel nézett a világba, de mire újra mentem, már nem volt ott, lehet, hogy a másik bejáratnál teljesített szolgálatot. A kis Emily, csinos ruhácskájában, lelkes totyogásával napokig megmaradt bennem. 

Bizony, a gyerekeké a karácsony.