Ó, a vertikálisok

Nem tudom, ezt a hosszúra nyúlt macskatörténetet hogyan fogjam rövidre... Sokszereplős, szétágazó, s nekem egyre inkább szomorkás.

A reggeleim újabban így zajlanak: pizsamás kibotorkálás a konyhába, reggeli tea stb. elkészítése, aztán valami meleg pulcsit veszek, s kikanalazok egy adagot a száraz macskakajából. Vizezett tej/szín keverése egy bögrében, aztán irány az ajtó. Amint kinyitom (a roló csapódása miatt sosem sikerül halkan), a szemközti autók/előkertek felől megjelennek a vertikálisok.

Az elnevezés nem tőlem származik, de megmutatom, hogyan született. Így:

A szürke most már a Pocak, a teknőctarka pedig a Manci névre hallgat. Vagyis nem hallgat, de attól még kellett nekik egy-egy név, mert a remény hal meg utoljára, hátha egyszer hallgatni fognak rá. Egyelőre az ajtónyitás, ablaknyitás jobban működik hívószóként, mint a nevük, vagy a kittykitty.

Még tavaly tűntek fel a telepen a kismacskák, öten. Éppen parti volt a szomszéd tömb előtt, amikor nagy óvatoskodva megjelentek, egy fekete, három cirmos és egy teknőctarka apróság. Természetesen nagy népszerűségnek örvendtek a gyerekek körében (is), kettő közülük különösen barátságos volt, a másik három tartotta a két lépés távolságot. Hamarosan megjelentek a műanyag tálkák a telep kerítésénél, így sosem éheztek. Ezek aztán rendes edényekké változtak, miután az eredetieket széthordta a szél: kettőt én raktam ki, szép nehéz edények, korábban virágalátétként szolgáltak nálunk. Én is úgy mentettem meg őket, amikor valaki elköltözött a telepről, s a kukatárolóban lerakott egy csomó konyhai dolgot. Ebbe került a fantomkezek által kiakott szárazkaja és víz, a telep végénél, ahol a kölykök a sűrű bokrosban laktak.

 A barátságos kis szürke még tavaly nyáron.

Aztán már csak négyet lehetett látni, s a gyerekektől megtudtam, hogy valaki elvitte az egyik cirmost, örökbe fogadta. Hurrá. Aztán szintén a gyerekektől híre jött, hogy egy hölgy által működtetett magán macskavédő társaság tartja őket szemmel, s ha eljön az ideje, ivartalanítva lesznek, majd visszakerülnek a telepre. Ugyanis ez a hölgy egy helyi állatorvossal egyetértésben kóbor macskákat fog be, ivartalanít, majd vissziviszi őket a megszokott helyükre. Ehhez pénzt adományokból, s egyéb támogatásokból szed össze. Amelyik szelíd, kézhez szokott, annak keres gazdát, de a vadabbakat visszaengedi a korábbi lakhelyükre, hadd tartsák kordában a rágcsálókat. Ezt a módszert TNR-nak hívják itt (trap - neuter - release, vagyis csapdába ejtés - ivartalanítás - szabadon engedés).

Itt jön a történet első kunkora: a telepen, a mi tömbünkben lakik (illetve már csak lakott) egy elég mogorvának tűnő fickó, aki állandóan feketében jár(t), mélyen fejébe húzott sapkával (biztos kopaszodik - jegyezte meg V.), néha szintén talpig feketébe öltözött barátnőjével. Sosem láttuk őket semmilyen telepi rendezvényen, maguknak való népek voltak, a nappalijuk ablakán mindig le volt húzva a roló. Párszor előfordult, hogy a piacra készülve pakoltam, szombat kora reggel, amikor elment mellettem, s ha nem köszöntem rá, nem bólintott még oda sem. Ez engem nagyon bosszantott, nem érdekel, mennyire magának való, azért egy hellót odalökhet. Egy idő után már dacból mindig előre köszöntem neki, ebből űztem sportot. Ha sétáltunk V.-vel, s szembejött velünk, hangosan ráköszöntünk mindketten. (Ez lehet, csak az én heppem, hogy egyfajta közösségnek szeretem hinni a telep lakosságát, s nem külön kis utcákat és háztömböket látok magam előtt, ahol egymásnak ismeretlen népek laknak. Ha már rendezvényeink vannak, legalább egy köszönésre futhatja...)

Aztán már rászoktattuk, hogy előre köszönjön. Hurrá. S egyik nap, reggel, a nappali ablakából látom ám, hogy a "barátom" (V. meghatározása), pizsamásan, fürdőköpenyben megy ki a telep kerítéséhez, macskát etetni. Nocsak. Akkor ő lesz az egyik, aki rendszeresen hagy szárazat a kölyköknek, gondoltam magamban. Amikor legközelebb találkoztunk, megszólítottam, s csodák-csapdája, sikerült elbeszélgetnünk a kismacskákról. Igen, valóban eteti őket. Igen, ivartalanítva lesznek. Végül mondtam neki, hogy beszállok az etetésbe, s miután ezt köszönte szépen, otthagytam neki a kaját az ajtajuk előtt. V. nem lelkesedett ugyanis az ötletért, hogy én etessem a macskákat, s "ideszokjanak".

Mondanom sem kell, ezután már sosem volt gond a köszönéssel.

Egy alkalommal a postás megkért, hogy vegyem át a "barátom" címére érkezett csomagot, így tudtam meg a nevét. Amikor délután becsengetett, elmesélte, hogy a macskák a héten el fognak tűnni, de ne aggódjak, mert csak begyűjtik őket, ivartalanítva lesznek, s aztán keresnek nekik gazdát. S hogy már nem kell kaját vennem nekik, amit egyébként nagyon köszön, mert én voltam az egyetlen a lakók közül, aki ilyen módon segített neki a macskákra gondot viselni. Ahhh.

Ezek után figyelni kezdtem a hölgy Facebook oldalát, s valóban, jöttek a posztok, aztán egy fotó, hogy "éppen most folyik az ivartalanítás a "Pres" macskáknál" (a mellettünk lévő Presentation college-ról kapták a nevüket). S nagy bánatomra a két simogatható egyed ott is maradt a hölgynél, neveket kaptak, s hamarosan örökbe is fogadta őket egy család. A másik kettőt, a vadabbakat, pedig visszakapta a telep, kicsit megkurtított bal füllel, ami jelzi mindenki számára, hogy ivartalanítva vannak. 

Két nappal később a macskavédő csoport egyik önkéntesével is találkoztam, ő mesélte, hogy más macskák is laknak a telep ellentétes végében, azokat is ők fogták be korábban. S hogy a kis távolságtartó macskák most már a telephez tartoznak, s rakta is ki nekik a kaját, mondván, hogy az első napokban még kirak nekik valamit, aztán majd a telepiek fogják etetni őket, s néha a college-ból is ki-kirak nekik kaját valaki...

A felső kettő szelíd macska lelt gazdára, Alfie és Tiger néven, az alsó kettő maradt itt.

Nem bírtam ki, s kiraktam a nappali ablakpárkányára egy tányérkát, s oda raktam potyadékot, hátha hozzám is eltévednek a kölykök, hiszen láttam, hogy gyakran gyűltek oda a "barátom" ajtaja elé, a tömb végébe. S jöttek is rá, a két kis szaros, aztán néha néztek be az ablakon, megnyúlt testtel, s így lettek - a róluk készült fotó nyomán - vertikálisok, lásd fent. Aztán, miután V. látta, hogy ez fontos nekem, megadta magát, s rábólintott a macskaetetésre, ez rendszeressé vált. Egészen addig, míg rá nem jöttek, hogy a szellőztetésre nyitva hagyott ablakon át végül is be lehet ugrani, s körülnézni a nappaliban. Egyszer arra jöttem ki a konyhából, hogy valaki körmöt élesít a szőnyegen... 

Így aztán a tányérkák átkerültek a bejárati ajtó elé, ahol jobb helyük van, nem éri őket az eső sem. Reggel és este oda szórom ki a kaját, s ők jönnek, menetrendszerűen. Barátkoznék velük, de nem akarnak. Simogatni csak akkor lehet őket, ha belefeledkeznek a kajálásba. Nézegetnek befelé, de amint édesgetném őket magamhoz, elhúzódnak. Idegesen kapják fel a fejüket kocsizajra, motorzajra, bokor zörrenésére. S ha máshol nyílik egy ajtó, rohannak oda, pl. a szemközt lakó Fülöp-szigeti lányhoz, aki szintén eteti őket (neki amúgy van két nagy szobamacskája). S volt már, hogy az ablakon át láttam a "barátomat" elmenni a ház előtt, s nyomában ott ügetett a két kicsi.

Amikor megint összefutottam vele egy nap a postaládánál, meséltem, hogy most már én is gondot viselek a macskákra. Köszönte szépen. S meséltem, hogy már ezek a macsekok is jártak egyszer a hátsó kertben, akárcsak az a fekete, a fehér farokvéggel, biztos ő is látta már. Hogy az több-kevesebb rendszerességgel jött a kertünkbe, de nagyon barátságtalan volt, remélem, ezek azért majd megbarátkoznak velem. Nem úgy, mint a fekete, akit elneveztem Oisín-nak. 

Elmosolyodott, na persze, csak visszafogottan, s mondta, hogy az az ő macskája. Még kölyökkorában költözött be hozzájuk, egyszerűen úgy döntött, hogy velük fog lakni. S igen, mindenkivel barátságtalan, de velük lakik, Arthur a neve, mikrochip is van benne, és betegbiztosítása is van. Éjjel bent alszik, nappal barangol...

Arthur?! Az én morgó, potyadékot kegyesen elfogadó, galambgyilkos, kerti vendég, "szegény kóbor" Oisín-omnak gazdája van, s Arthur a neve! S akkor nem harcban, hanem ivartalanításkor veszítette el a bal füle hegyét, ő is. Oisín, akit megint valaki más Merlinként tartott számon a lakók közül. Oisín. Akit először a testvéreivel láttam, a szeméttárolóban, egy elhagyott matrac tetején, úgy 6-7 éve... Majd a szomszéd kerti házikója teteján napoztak... Egyikük fejét ki is húztam egy szemétbe dobott konzervdobozból, amikor beleszorult, a kis lökött. 

 Arthur. Aki háromnevű. 

Aztán a "barátom" megemlítette, hogy elköltöztek, nem messze, csak egy közeli utcába, ne aggódjak, ha nem látom Arthur-t többet, csak elköltözött, nincs baja. S hogy ő azért még visszajár, etetni a macskákat. S tényleg láttam is többször, délelőtt, aztán estefelé, jött, s szórta a kaját az edényekbe. S bevallom, majd' elbőgtem magam szomorúságomban, mert ahogy egyszer elment a háztömb előtt, már sötétedés után, a két macska, akiket éppen a küszöbön guggolva bűvöltem, sarkon fordult, s rohantak utána... Hiába no, ő régebb óta visel rájuk gondot, hozzá szoktak.

A sok edénykés etetésnek aztán meg is van az eredménye: Manci határozottan kezd pocakosodni, Pocak még mindig kisebb, ő a ványadt, a soványabb, de már alakul. Nem, nem fognak nevet cserélni, úgysem hallgatnak rá: legfeljebb a "vertikálisok" vagy a "büdösdögök" fedőnevet fogom használni, s kevesebb kaját rakok ki. De a rutin marad: este-reggel szabott időben ajtónyitás, macskaetetés, s reménykedés, hogy amíg a kajájukba feledkeznek, lehet gyürkészni kicsit a hátukat.