Az első teljes munkahét reggele Zajosék igen zajos veszekedésével és a kertész levélfújójának zajával ébresztett minket. Tovább aludtunk, mint szokás, ráérős keléssel, mert V.-t leterítette valami egynapos influenza-szerűség: láz, végtagfájdalom, szédülés, nyomott hangulat - hétvégi kimozdulásunk helyett ágy, olvasgatás, s rengeteg tea volt műsoron. Mára már jobban van, kivett egy nap betegszabadságot, de azért rajta tartja szemét a munkahelyi történéseken és még egy confcall-ba is beszállt.
Odakint a szokott felhős ég, hideg szél fúj, valahogy sehogysem akar kisütni a nap. A mosógép a konyharuhák tömegével bajlódik. Holnaptól már sűrűbb lesz a hét, megyek fodrászhoz, hogy megint emberformát nyerjek - decemberben nem volt rá időm. Aztán nagybani, fel kell tölteni a készleteket. Liszt, darált mandula, cukrok - már megjött az első érdeklődő email az Üzemtől, hogy áprilisban lenne rendelés, tudom-e vállalni? Toy Story-s dekorra volna időm és ötletem?
Barcelonában, Trish-sel beszélgetve vettem észre, hogy elég sűrűn emlegetem az Üzemet úgy, hogy "nálunk", "mi így csináljuk", pedig én már csak beszállító vagyok, nem alkalmazott, érintett a mindennapjaikban. Kezd nosztalgikus ködbe burkolózni a stresszes időszak, amit ott töltöttem. Mint a gimnáziumi évek kamaszos szenvedései, az egyetemen töltött tucatnyi év érdekességei, a kisbolt dolgai - mind megszépítő messzeségbe kerül, de azért ha megkapirgáljuk a feszínt, előjönnek az emlékek a bosszúságokról, a bőgésekről, a frusztrációról. Jó lesz az Üzemet kartávolságra tartani magamtól, nem elérzékenyülni, ha benyomom a nyikorgó nagy rácsos kaput, azon ritka alkalmakkor, amikor én szállítok. A távolságtartásban segít, hogy a mostani belső dekoráció nagyon idegen nekem. A falakat Ray ismerősének fura "élet-koszorúi" díszítik, amelyek úgy néznek ki, mint valami igen csicsás temetői koszorúk: biztos érdekesek, de nekem valahogy olyan slendriánná teszik az Üzemet.
Segít az a november végi cikk, amelyben Ray az én házikómmal pózol egy fotón (az volt az első házikó, amit a múlt szezonban csináltam), írtam is róla, hogy várom a megjelenését. A nevemet elírták, először félre is értettem, nem tudtam, hogy a Hermione-ként emlegetett "bentlakó" cukrász az én volnék - csak a telefonos interjú során félrehallotta a nevemet a cikk írója. Tele volt tévedésekkel a cikk, s alaposan felbosszantott. S bosszankodtam, ahelyett hogy előtte tisztáztam volna Ray-jel, mi ez az egész, s nevettem volna - ahogy később már nevettem -, az újságírónő felületességén. Nekem végül nem generált több megrendelést, legalábbis nem tudok róla, de stresszeltem miatta, mert akkor jelent meg, amikor én már ott álltam tollal a kezemben a rendelési könyv felett, készen arra, hogy nna, akkor lezárom. Ostoba félreértés volt, s hogy' marta a gyomromat miatta a sav!
Aminek igen örültem, hogy a Tripadvisor-on a legutolsó visszajelzések szerint a sütemények finomak, a vásárlók elégedettek, a látott képek alapján szép torták készülnek ott, így remélem, hogy ez a cukrászlány megmarad az Üzemben sokáig. Már cukormázat sem kell vinnem, mint eddig, vajkrémmel írja fel a tortákat, ez is könnyebbség. V. mindig morgott, minek kell cukormázat csinálnom, ez olyan betanított munkás-feladat, nem kézművesség, hiába meséltem el, hogy egy-két tojásfehérjéből, vagy annak megfelelő szárított fehérjeporból az Üzembeli nagy keverőgépben cukormázat felverni elég nyűgös dolog.
***
Barcelonában nem maradhatott el a kötelező vásárlás. Új kiszúrót nem találtam, csak egy három különböző méretű hópehelyformából álló készletet, megvettem. Így elérte kiszúróim száma a 800-at. (Igen, már van hópelyhem, de ilyen formájú még nem volt.) Alaposan végignéztem a boltokat, találtam pár hasznos apróságot, de az igazán nagy beszerzés egy minőségi kenyérvágó kés volt és egy erősebb, ügyesebben kialakított kis kézi reszelőé, ami hatékonyabban reszeli a citromhéjat, mint a meglévő. Azt még az Üzemben mentettem meg a kidobástól - leesett ugyanis a fém kerete, s csak nehézkesen lehet vele reszelni, de még működik. Most ő is majd a reciklálóba kerül. Hazajött még velünk egy pár olyan bors- és sódaráló, aminek minden alkatrésze fém. Ezt sem találtam még itt. Amikor V. említette,hogy cukrász volnék, kaptam 10 % engedményt, gyakorlatilag bemondásra, mert csak cégnevet kértek, mást nem. Hurrá. Kellemes meglepetés volt, hogy nem a legdrágább holmit akarta rámsózni, hanem kikérdezett - akárcsak a késes bácsi Kyotóban -, hogy mit csinálok, mire kell az eszköz.
V. volt kollégái ajánlására mentünk el egy reggelizőhelyre. Nagyon tetszett a Faborit, amiből van több is Barcelonában, mi a Casa Amatller-ben lévőhöz mentünk. A ház ma múzeum, látogatható, az egyik régi csokoládékészítő családé, az alsó szinten pedig, csokibolttal egybekötve található ez a kávézó/büfé. Nagyon tetszett, hogy jókora táblákon képekkel illusztrálva volt kirakva, mi rendelhető reggelire, aztán fél egykor (éppen ott voltunk), megfordították a táblákat, s már az ebédre kérhető szendvicsek, saláták stb. listája szerepelt a táblákon. Valamint lehetett rendelni forró csokit, igazit, ami folyamatosan folyt egy csapon át vissza egy nagy edénybe, ahol a csokit folyamatosan mozgatták. Ketten alaposan megreggeliztünk 10 euróból, s ebbe még a jókora csészényi forró csoki is benne volt. Van egy kiülős része is, ahonnan nyakunkat erőltetve átbámulhatunk a Casa Batlló hátsó traktusára. (Az előtt is tömegben áltak a bejutásra várók.) Az egyik asztal mellé egy hinta volt fellógatva, amire - nagy meglepetésünkre - ottlétünkkor egy idős hölgy ült le. V. oda is ment, kézzel-lábbal kérdezte, hogy lefényképezheti-e, mire a hölgy felöltötte ünnepélyes arckifejezését, s így készült el az a fotó. Csak csodálkoztunk, hogy a bizonytalanul ingó üléshelyet választotta a szék helyett.
Nagyon tetszett, hogy olyan világos és tiszta hely, egy alkalmazott folyamatosan járt körbe, törölt, takarított, igazgatta a szószókat a pulton, valahogy sokkal jobban karbantartott helynek tűnt, mint az Escribá, ahol az első alkalommal olyan undokok voltak a kiszolgálók. Nagyon meglepődtünk és felháborodtunk azon, hogy az elfelejtett kávét gyakorlatilag félig elfordulva úgy lökték V. elé, hogy szerintem loccsant, s amikor fizettem, a pultos nő rám se nézve, mintha ott se lennék vette el s adta vissza a visszajárót. Kicsi emberként engem BAROMIRA bosszant, ha levegőnek néznek, s csakis Trish miatt mentünk vissza oda, újra, forró csokit inni, mert ott van olyan fekete csokiból készült, amiben megáll a kanál. S mit tesz Isten, ezen alkalommal éppen csak annyival volt hígabb a csoki, hogy nem sikerült ez a mutatvány. Ah, First World Problem.
Néhány fotó még:
Első este sétáltunk hazafelé, amikor a Barcelona Katedrális előtt ezekbe az éneklőkbe akadtunk. Karácsonyi énekeket énekeltek, s úgy tűnt, több este is megismétlik ezt, mert pár nappal később egy utcával odébb énekeltek a tömegnek. Amikor végetért a műsor, körbejárt egyikük, s egy kis papírkát nyomott az emberek kezébe, amin a karácsony eredetét írták le. Nem térítettek, csak szétosztották a papírokat s boldog karácsonyt kívántak.
V. fotója, kilátás, Montserrat alsó teraszáról. Később a felhőpaplan elhúzódott, s leláttunk a völgybe, a hegy körül elterülő vidékre. Nem látható, de a terasz bal oldalán, az épületek mögött mint egy lassú, puha folyó, úgy buktak át a felhők a hegyeken.
Éppen kibukkan a nap az orom mögül, nagyon szép látvány volt a felhők miatt, sokan siettek lefotózni ezt a klassz látványt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése