Tegnap este - miután V. muszájból végignézett velem egy eléggé rossz angol krimit, s megállapította, hogy Idris Elba, az egyik új fekete James Bond-reménység nem jó színész (igaz, nem látta a Wire-ban) -, átkapcsoltam valami emészthetőbbre, hogy ne bosszantsam. Éppen egy észak-spanyolországi kulináris beszámolóra találtunk a Food Network-ön. Hahaha. Majdnem végig olyan helyeket mutattak, ahol jártunk, pl. Asturias, Etxebarri, a vendéglő, amely olyan felemás emlékeket hagyott bennem, vagy a baszk hegyek. Az ételek is ismerősek voltak. A katalán tengerparton bemutatott eszem-iszomnál pedig már néztünk össze, hogy na, akkor így készül az a romesco szósz, amit Barcelonában ettünk a múlt héten, s találgattuk, mi lehet benne. Most kiderültek a belevalók.
Elnyílt a szemünk, amikor kiderült, hogy a Cantabria-ban a csinos szardellás konzervdobozokban lévő kis halakat a gyárban dolgozó hölgyek kézzel nyírják formára, és igazítják tetszetős mintára, s korántsem gép pakolgatja őket. S hiába voltunk vacsora után, éhesen néztük, amint a száradni előkészített chorizókat akasztják fel a kamrában. Talán Magyarországon is van műsor, ahol a kolbászkirály termékeit mutatják - nem tudom, van-e, de biztos vagyok benne, hogy lehetne. Kézzel, hatalmas edényben keverte a csodaszép színű paprikaport a hús közé a kolbászok ünnepelt készítője, nekünk pedig csorgott a nyálunk.
***
Barcelonában ez a már említett romesco szósz volt az újdonság, és az a hagyományos étel, amit ilyenkor nagy bulizások során esznek a katalánok. V. nagyon szerette volna megnézni, hogyan folyik a valóságban egy ilyen parti, de csak az étel vendéglői változatához jutottunk hozzá: jókora, az itteninél jóval nagyobb újhagyma, vagyis calçots egészben meggrillezve, feketére égett külső szárral, hozzá romesco szósz. Utolsó este ettem ilyet, főfogásként, a hagymák lelógtak a tálról, belsejük puha volt, szinte krémes, alig-alig hagymás ízű, s hozzá el is fogyott a tálka szósz, amit a végén muszáj volt kitörölnöm.
A másik újdonság, s mondhatni kellemetlen meglepetés az volt, hogy a Park Güell fizetős lett, mármint az a része, ahol a Gaudi-tervezte épületek és a gyíkos szökőkút áll: Trish kérte, hogy menjünk el ide, fel is másztunk rengeteg lépcsőn - mint kiderült, a hátsó bejárathoz -, fel a kertig, ahol megint csak hömpölygő tömeg fogadott minket. A terasz, a szép, tarka csempés padokkal felújítás alatt áll, meghatározott számú ember léphet be, s fizetős. Mint egy építkezési terület, nem valami vonzó. Tömött, reménykedő sorok álltak ott: de mikor V. odament megkérdezni, mikorra van jegy, már csak délután ötre lett volna, s ekkor dél volt. Így továbbmentünk, s a kert kevésbé látványos, de ingyenes ösvényein sétáltunk a mesterségesen kialakított barlangoszlopok között. Lábdobogás és zene hallatszott az egyik beugróból, Trish-sel odamentünk megbámulni a csupa dél-amerikaiból álló férficsapatot, amint egy kis dobogón ropták a flamenco-t a turisták örömére. Hallgattuk kicsit a temperamentumos zenét, aztán irány vissza, a belvárosba. Amíg nincsenek készen a felújítással, nem mennék oda. A kilátás gyönyörű amúgy a város felé, azért érdemes ide felmászni.
***
Amiről korábban már hallottam, hogy még több lett a turista, és már plakátokon biztatják őket a távozásra, távolmaradásra, no, erre nem láttam példát. Mindenhol udvariasak, segítőkészek voltak velünk, sőt. (Ahol nem voltak, egyetlen alkalommal, az annyira rosszul esett, hogy viszkető ujjú turistaként dühödten szóvá tettem a Tripadvisoron -, ott válaszolt a manager és elnézést kért. S mire legközelebb mentünk, már nem volt pofavágós, undok kiszolgálás, igaz, mások dolgoztak aznap.)
Volt egy vendéglő, a Quatre Coses, ahol - mivel nem volt angol menü -, a pincér nemhogy lefordította az egész menüt, de el is magyarázta, melyik elnevezés mit takar, még akkor is, ha ez eléggé hosszúra nyúlt. S volt olyan vendéglő is, ahol a pincér, aki szinte táncolva tálalt és mozgott az asztalok között, szinte minden asztalnál a külföldi vendégek által használt nyelven édelgett velük: pár szót minden nyelven tudott. Persze, hogy mindenki le volt nyűgözve. Igaz, ez a hely ott volt a gótikus negyedben, tehát volt több nyelvű menü, turistákat bűvülő élőzene, s óriási adagok, de akkor is jól esett a mórikálása.
Szóval járt a szemem, hátha látok valamit, ami arra utal, hogy az ittenieknek elegük van - s minden okuk meglenne rá -, de sehol nem volt felirat. Amiből bőven volt, az a politikai foglyok és a külföldre menekült politikai vezetők elengedését/hazatérését követelő felirat, házilag készült poszter. A katalán zászló ott lóg a legtöbb erkélyen, a városban mindenfelé sárga szalag van felfújva utcakövekre, falra, erkélyeken, fák törzsén ott lóg, s látható az emberek kabátján is, picike hurokba hajlított kis szalagként, diszkrét, de ott van. Jóval méltóságteljesebb, mint az O1G, nem tudom, a hatásfoka mennyivel jobb, de rokonszenvesebb.
A rendőrök már katalánok, nem a spanyol Guardia Civil, hanem a katalán Mossos d'Esquadra tagjai őrzi a sétálóutcákat a terrortámadás óta: emellett hatalmas dézsákba ültetett fák állnak több sorban a bevásárlóutcák elején-végén, zöldjük feledteti, hogy mi a valódi céljuk: az ember nyel egyet, a gépfegyveres őröket, az Észak-írországból ismerős, ráccsal védett szélvédőjű rendőautókat látva - a legtöbben ügyet sem vetnek rájuk, hömpölyög a tömeg, az őrök már a modern európai városkép részei. Szép új világ...
A parányi Mesón del Café és a szintén kedvenc Cafe Zürich megkopott eleganciája a régi. Előbbiben mintha poroltak is volna az elmúlt 4 évben, utóbbiban a szemrevaló pultos pasi még megvan, a cortado-ba (ami tallat katalánul) most is kis kancsóból öntik a forró tejet a fehérbe öltözött pincérek, a csöpp női wc-ben pedig elsőre a szemem egy ír szerelmespárt megörökítő angol nyelvű graffitibe ütközik. V. volt kollégái által javasolt vendéglőben orosz a hostess, s több helyen a francia, spanyol, angol menü mellett ott az orosz is. A fenti vendéglőben a pincér felhívja rá a figyelmet, hogy a terem végében látható a nyitott konyha, s ott maga a tulaj főz. A kaja remek, s bár a hely tömve, nem hajtanak el bennünket, hanem a hostess ígéri, hogy igyekszik minél előbb asztalhoz ültetni minket. S így is lesz. Sőt, még választhatunk is az éppen megüresedő asztalok közül. A pult mellett magas amerikaiak várakoznak előttünk, texasiak, beszélgetésük "real estate" és pénz körül forog, később fotó készül, amin az egyikük a tányérján fekvő vastag sztékbe harap. Itt is sok a külföldi - barcelonai mértékkel nézve még erősen a felkapott negyedben járunk, alig pár méterre a széles és most is nagyon szép Passeig de Gracia-tól. Később, egy elhúzódó séta alkalmával derül ki számomra, milyen hatalmas is Barcelona, s a kevésbé vonzó negyedek milyen messzire is vannak a gótikus negyedtől, ami a turista számára Barcelona szíve. (Pedig nem.)
***
A "török szultán" (Oriol Balaguer cukrászt hívja így V. mert nem megy neki a név megjegyzése) kávézója bezárt az El Born negyedben, csalódottan kerengünk az épület előtt, hogy jajmostmilesz, nem jutunk hozzá a vágyott croissant-hoz, kávéhoz. Így megkeressük a belvárosból kissé kieső, de azért igen sűrű lakónegyedben lévő boltját, hogy megvegyük a yuzu-s csokit, ami után vágyakozom. Ott mondják, hogy vendéglőt nyitott nemrég, tehát elmegyünk oda, ekkor már Trish-sel. A vacsora remek, itt fordít a pincér, s arra emlékszem legjobban, mennyire ízlett a malacpofával (vagy marhapofával?) és libamájjal megtöltött aprócska hamburger, két kis kicsi buciba töltve, vágódeszkaszerűségen tálalva... A többi fogás nem jut eszembe, csak hogy sok volt. Az utolsó délutánon, a gép indulásáig Barcelonetában, a régi halásznegyedben mászkálunk, a régen ajánlott kifőzde előtt tömeg várakozik, naná, más is olvas útikönyvet, nemcsak mi. Addig-addig megyünk, amíg egy aprócska téren szimpatikus vendéglőbe nem botlunk, Can Ramonet a neve, éppen elcsípjük az utolsó asztalt. Kiderül, bent még további két teremben helyi családok esznek, szépen kiöltözötten. A rendkívül kevéske spanyol (hahaha) tudásomat felhasználva nem kupicával, hanem pohárkával rendelem a galícia tönkölypáleszt, s a Padrón paprikával kevert borjúhúsban alig van paprika, s alig bírom megenni a felkockázott húst, olyan sok. Majdnem hoztam két pekedli padrón paprikát, annyira finom olajon megfuttatva, nagyszemű sóval, de aztán inkább egy jókora fokhagymafűzér jött haza velünk paprika helyett. No, és sonka.
***
Nem csak ettünk ám. Főleg nosztalgiázni megyünk vissza egyes helyekre, pl. a Katalán Nemzeti Múzeumba, ahol végigügetek a múzeum termein, egy bizonyos képet keresve, amely emlékeimben hatalmas, vallásos tárgyú kép, felső részén a festett galamb szinte kirepül a képből: nem találom. Látványosan lengetem a termek térképét, másik kezemben toll, nehogy azt gondolják, bunkó külföldi vagyok, aki csak unottan rohan végig a gyűjteményen, hogy ki tudjon pipálni egy újabb "muszáj" pontot a listáján, hanem gondterhelt "művészethez értő", aki valamit keres. Ami festményen galamb van, nem az igazi, nem elég nagy, nem az, amire emlékszem. Pedig négy éve sokáig álltunk előtte, csodálva a galambot, nagyon élethű volt, s most nincs meg. Lehet, hogy kölcsönkép volt? Miért is nem fényképeztem le, vagy a címét legalább.
Ugyanígy megjárom Montserrat monostor múzeumában, ahol egy varázsos képet keresek, Caravaggio festménye, s mit tesz Isten, kölcsönadták. Kicsit szomorkodom, de aztán inkább élvezem a többi képet, aztán a csodás kilátást a hegytömb oldalára, a teraszról, ahonnan egészen Barcelonáig ellátni. Ide vonattal megyünk, amolyan helyi HÉV-vel, mi és rengeteg turista. A metróállomáson, ahol a vonatcsatlakozást lehet elérni, segítőkész hölgy áll az automata mellett, s mindenkinek segít megvenni a jegyét. A fogaskerekű vasúttal kapaszkodunk fel a hegyre, sűrű felhőben, s amikor egy alagútból kibukkan a vagon, egyszerre sóhajt fel mindenki: a felhők felett járunk, a nap ragyogóan süt, és a kerekded barna sziklák igen látványosak. Itt is tömeg, tömeg, tömeg, az ajándékboltban minden kapható, amire rá lehet ragasztani egy Motserrat-logót, s el lehet adni, így megveszem a kötelező konyharuhát, s leragadok az édességes pultnál... Dekorcukor, hiába a fogadalom, hogy nem lesz több mézesház, futólag eszembe jut, hogy egy piaci kollégám, a szlovák Simona megkért, hogy a kislányának majd csináljak egy házat, majd erre a karácsonyra, amikor a múlt nyáron született baba elég nagy lesz ahhoz, hogy a színes házikót értékelni tudja. Így dekorcukor is kerül a kosárba a konyharuha mellé.
Barcelonában V. jobban emlékszik a járásra, mint én, határozottan vezet keresztül a hoteltől a turistairodáig, át a sok kis keskeny utcácskán a bevásárlóutcáig, ahonnan már látni az egyik főteret. Most is a többnapos turistakártyával jövünk-megyünk, nagyon hasznos, pl. a Picasso Múzeumba soron kívül engednek be vele, s ingyen. Picasso korai képeit nézegetjük, te jó ég, így tudott festeni 13 évesen?! A késői képekhez nincs türelmünk, igazából én már attól is boldog vagyok, hogy a Barcelona katedrális előtti téren lévő épület homlokzatán megint megbámulhatom azt a kis bucifejű alakot, aki stilizált pálmaágat lenget. Nem sikerül jól lefényképezni, a teret védő dézsás fa minden szögben belelóg a képbe. A katedrális hátuljában már szinte simára van simogatva a díszes postaládán lévő kő teknősbéka. A Püspökhöz címzett vendéglőben még mindig a múltkor látott szigorú tekintetű főpincér irányítgatja a többieket. Ez azon szimpatikus országok egyike, ahol pincérnek lenni megbecsült szakma, s nemcsak egynyári diákmunka. Még a legutóbb nagy csalódást okozott Quatre Gatsba is benézünk, inkább Trish kedvéért, hadd lássa, hol állított ki először Picasso, buzgón fotóz, de persze, nem engedik, hogy megnézzük bent az étteremrészt. Meginognék, hátha most nem unott kínaiak szolgálnának fel, s talán megint zongorázna a bácsi egy hatalmas virágváza alatt, de V. szigorú, és nemet int. Lassan rájövök, hogy NEM szabad visszamenni, múltidézni, úgysem lesz olyan.
Egy félreértésnek köszönhetően egy nappal előbb megyünk a Sagrada Familia-ig, ahol a fekete ruhás biztonsági őr kis mosollyal az arcán közli, hogy jegyünk másnapra érvényes. Hiába no, szabadság alatt az ember, főleg ha nem néz híreket, nem nézi a dátumot, keveri a napokat. Másnap, a Montserrat-on tett kirándulás után aztán lenyűgözötten ülünk a padsorban, s elmerevedő nyakkal bámuljuk a katedrális falait, s nyeljük a meghatódást. Trish körbejár, fényképez, várjuk, várjuk, hogy ürüljön a hatalmas épület, így zárás előtt, s megmutathassuk neki, milyen fenségesen szép és magával ragadó, ha csendes ez az épület, de a turisták csak jönnek. Ennyi selfie-botot én még az életben nem láttam, ezeket (is) úton-útfélen árulják a megszaporodott számú árusok. Elvileg büntetendő tőlük vásárolni, de ott vannak mindenhol.
***
Aztán a sötétben, késő este repülünk haza, két óra az út, nem látjuk újra a Pireneusokat, ami odafele szépen látszott, a havas csúcsaival. Egy Elaine nevű hölgy a pilóta a járaton. V. ügyes, odakér minket a vészkijárathoz, ahol elhadarják nekem a szokásos "vész-esetén-akkor-ön-vállalja-az-ajtó-kezelését?", bólogatok, persze, megemelem én, nem gond, haha, nevet a stewardess, én nem tudnám megemelni... Nem magyarázzuk a liszteszsákhoz való kapcsolatomat, de azt sem, hogy újabban azért nehezen megy a 25 kilós emelése. Ha baj lenne, majd erőt ad az ijedelem, vigasztalom magam, s elvackolok. Hazaérünk, a reptéren most kevesebb a nyüzsi, úgy számítjuk, éjfél után kicsivel hazaérünk úgy, hogy még Trisht is elvisszük a házáig. Ahol majd nagy meglepetésemre megölel, s köszöni az élményeket. A csomagok hamar megjönnek, a mellettünk lévő már üres szalagon egy jókora csomag pelenka kereng elhagyatottan. Neki is végetért a szabadság.
6 megjegyzés:
Hihi :-) Mi is pont most karácsonykor (24.-28.) voltunk Barcelonában :-) (Guell park / Sagrada F. / Montserrat / tengerpart...) :-)
Jó volt "ugyanezeket" "visszaolvasni" :-)
Nagyon jó idő volt, az biztos - nekem személy szerint valamiért nagyon torokszorító érzés az OverTurism... (függetlenül attól, hogy én is egy vagyok közöttük!!!) :-( - Sok a túrista....
Haha, lehet, hogy elballagtunk egymás mellett a tömegben :-)
Igen, valahol borzasztó látni a tömeget, amit mondjuk, széles ívben elkerülök Dublin belvárosában, s itt pedig része vagyunk a problémának. Igyekeztünk a legnagyobb tisztelettel viselkedni mindent iránt, nem lenni senkinek az útjában a piacon, s azzal vigasztalni magunkat (ha lehet), hogy látogatásunk azért munkát biztosít valakiknek.
Ha szőlő az alap, töRkölypálinka lesz az. :-) Velencében hamarosan bevezetik a napijegyet, Rómában, Firenzében is már eltöltött éjszaka alapján sarcolnak pluszban (szálláshely kategóriája alapján). Lehet Barcelonára is ráférne... :-S De annak örülök, hogy többnyire udvarisak, humorosak.
Jaaaaj, igen, törköly, csak kitartóan keverem a liszttel, haha. Orujo, eredetileg.
Haha, sejtettem! A szakma ártalma. :-))) Ízben másabb, mint a grappa?
Volt többféle változat, a simát választottam. Nem volt különösebben belőhető íze, áttetsző volt, erős, s raktak bele pár jégkockát. Ott jólesett, de semmi különös. Amit régebben ittam, sárgás volt, az talán valamivel ízesített volt. Majd utánanézek.
Megjegyzés küldése