Japán III. (is)

Eddig félig-meddig viccből mondogattam, hogy októbertől kezdődik a sűrű szezon, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem vicc. Szombaton befutott az első mézesház megrendelésem, tegnap a fodrász jelezte, hogy idén is szüksége van karácsonyi ajándéksütikre, és még volt főnököm is jelentkezett Halloween-sütikért. Nahát. Közben a héten színházhegyek, mert megkezdődött a fesztivál. Két darabot néztem ki, a harmadikra muszáj elmenni, Shakespeare, hehe.

Ennek kapcsán belegondoltam, hogy amikor ennek a Shakespeare-darabnak a főszereplőjét először mint főiskoláról kikerült kezdőt láttam, aztán az évek során egyre többször tűnt fel főszerepben, s most már az egyik legismertebb férfi színházi szereplők egyike. Húsz év az húsz év más életében is.

***

Reggel megint kiabálásra ébredtem, a felettünk lakó Zajosanyuka próbálta fegyelmezni a gyerekeket, ahogy hallottam, sikertelenül. A középső kis ebadta okozta megint a gondot, nyomtam a fülemre a párnát, amíg elült a zajongás, némi ajtócsapkodás és sírás után. Nem lehet könnyű három gyerekkel úgy, hogy Zajosapuka sokat van távol, a kicsi még karonülő, a középsővel valami tutira nem stimmel. De legalább a nagy azért már bír magára ügyelni, s rendesen viselkedni. Még mindig nem engedik el egyedül iskolába, pedig az sokat enyhítene a reggeli rutin nehézségén.

Nemrég megtudtam, hogy a japánok már igen kis kortól kezdve önállóságra nevelik a gyerekeket. Már a 7 évesek is egyedül mennek iskolába, ha kell busszal, vonattal. Tudják kezelni a bérleteket, intézni az átszállást. Igaz, ehhez az is kell, hogy az ország biztonságos legyen, ne kelljen aggódni egy mutogatósbácsi, vagy cukrosbácsi miatt. A piroson pedig biztosan nem szalad át a gyerek, mert ott nem szalad át SENKI. Mint egy videóból megtudtam, egyik régóta futó kedvenc műsoruk az "Első feladatom" című, amiben rejtett kamerákkal lefilmezik, ahogy a kicsike gyereket elküldi az anyja valamiért, bevásárolni, vagy valamit intézni, gyakran még kisebb testvére oldalán. Mennyire szokatlan ez itt, ahol elvileg 12 éves korig nem mehet a gyerek egyedül iskolába (bár ebben nem vagyok biztos, mert csak hallottam, ugyanakkor láttam egy kissrácot többször is biciklivel, szállítás közben, egyértelműen egyedül volt, s iskolába biciklizett.)

Tetszett még nagyon Japánban, vagy legalábbis Tokyoban és Kyotoban, hogy a járdákon, metró aluljáróban, peronon ott egy durvább, domborulatokkal jelzett folyamatosa sárga csík, a vakoknak. Így mindenhová segítség nélkül el tudnak menni. S Braille-írás is mindenhol ott van, a WC-kben, a feliratok alatt. S ha nem is egyből a peron közepén, de lift is van és mozgólépcső a tolókocsival közlekedőknek.

Aztán megtudtam azt is, hogy a sok csomagolás, a nagy zacskón belül kis zacskóba való burkolás, még egy apró nedvszívó párnácskával a süti/csoki/szendvics alatt nem túlzás, hanem a  magas páratartalom miatt szükséges. Ha nem így lenne, hamar bepenészednének, összeragadnának a dolgok. S valóban: múlt héten dekoráltam egy tortát, kinyitottam hozzá az egyik új dekorcukros zacskót, s éppen csak visszahajtottam a tetejét. Reggelre majdnem egy tömbbé ragadt össze, mire észrevettem, s sikerült szétválasztanom a darabokat! Úgyhogy ez nem túlzás, egyszerűen muszáj.

Nem írtam még a legfontosabb beszerzésemről... A késekről. Az útikönyv által javasolt helyet megguglizva kiderült, eléggé elturistásodtak, s már nem is maguk gyártják a késeket. Egy séfes fórumon más helyet javasoltak a nálam tapasztaltabbak, s így kerültünk egy kicsi kyoto-i boltba az ottani piacon, ami ugye, megint tele volt látogatókkal.  Ez már sokkal jobban elturistásodott (a választékot nézve különösen), mint a Tsukiji piac, de érdekes módon nem európaiakkal volt tele, hanem kínaiakkal, és japánokkal.

Korábban ilyen hirdetések előtt csorgattam a nyálam Tokyoban.

 Nishiki piac fedett árkádja

Édességbolt pultja, fa macskával és bónusz nénivel. Itt vettem az összeragadós cukrot.

A bolt redőny mögé rejtőzik délután háromig, s csak akkor nyit ki. Hosszan álldogáltunk előtte, míg odabent egy alacsony bácsika (akkora mint én) magyarázott egy nőnek, aki fafaragó eszközöket próbálgatott egy darab fán. Nézegettük a tárló fényes késeit, egyik szebb volt, mint a másik, némelyiken a damaszkuszi pengékre jellemző hullámos, csíkos minta. Volt ott minden, a japán kézzel készült késektől a német körömvágó csipeszig minden. Kanadai kisbalta, fura alakú vadásztőr, széles, fenyegető kinézetű pendével, tömzsi nyéllel. Nem maguk gyártják a késeket, de az biztos, hogy minden darabról tudott volna információt adni a bácsi.

 Névbevésés pillanata - itt éppen barátunk neve kerül egy késre

 

 

Két kést néztem ki, s végül, amikor - annak ellenére, hogy a nő még farigcsált -, sorra kerültünk, mert már mások is toporogtak a bolt előtt, azokra mutattam rá a tárlóban. A bácsi alaposan kifaggatott, mire van szükségem. Profi séf vagyok-e, vagy hobbiszakács? Mit fogok vele vágni, húst vagy zöldséget inkább? Dísz lesz-e a késből, vagy tényleg mindennapi használatra kell? Kézbe vehettem egyiket-másikat, próbálhattam a súlyukat, különféle nyelekkel, méregethettem a nyelet, mert a kezem kicsi, ami eltűnt V. markában, az nekem éppen jó volt. S közben beszélgettünk. Kérdezte, honnan jöttünk. Amikor kiderült, hogy eredetileg Magyarországról, egyből mondta, hogy Budapest. Aztán jött a már említett, számunkra meglepő szava: Liszt. Elakadtunk, hihetetlen, végre egy ember, aki nem Puskást emlegeti (bármennyire is nagy név és ismert a világban). Kiderült, hogy a bácsi komolyzene rajongó, innen ismeri Liszt Ferenc nevét. A focit nem követi, haha.

  V. az anyagiakat intézi, a bácsi felesége csomagol.

Hámozó/szeletelő - főleg zöldséghez használatos kés

Amikor eldőlt, hogy melyik két kés lesz az enyém, belevéste a nevemet (vagyis azt a két kanji-t, amiből kiáll a Mo-ni), aztán jött a becsomagolás. Ennek is megadták a módját, hiába álldogált mögöttünk két német vásárló. Pengevédő és nylonhüvely került a késekre, aztán összegyűrt újságpapír köréjük, hogy ne rázódjanak a dobozukban. Aztán csíkos papírba lettek csomagolva. Mit mondjak, enyhén párás szemmel váltunk el tőlük, mert régen volt részem ilyen alapos kiszolgálásban, és Liszt nevét sem hallottam még sosem eladótól sehol.

Két nappal később visszamentünk még egy késért, egy jóbarátnak, akiről tudni kell, hogy nem csak nézegeti a késeket, legyen az szeletelő kés, tőr, vadászkés, svájci bicska, de sűrűn használja is őket. V. magas termetét, bajszos képét felismerte a bácsi, s most is ki lettünk kérdezve, hogy mire kell a kés. 

 Kyoto-ban találtam ezt a boltocskát, szintén sütiket dekorál, de sajnos, nem volt aznap nyitva.

A hőségben sisak és legyező is kell a mopedezéshez

Jó volt ott járni, mászkálni a kirakatok, boltok tömegében, bát volt egyetlen hely, amire határozottan nemet mondtunk: egy korábban meglátogatásra érdemesnek gondolt Baglyos kávézó volt, amiről kiderült, hogy a baglyokat szűk ketrecekben, rövid láncon tartják, semmi szabadságuk nincs. Helyette beültünk az ottani Bewley's-ba, vagyis az egyikbe, mert ezen a piacon némelyik bolt századok óta szolgálja ki a vevőket. Európai jellegű kávézóban, kisasztalkánál, virágos váza tövében igazi japán ételt ehettem, pálcikával. Kis teáskanna-szerű edénykében jött a miso leves, amit rá kellett öntenem egy kis edényke rizsre, és különböző feltétekkel gazdagíthattam. Hozzá zöld tea járt, s kis sütike. Nagyon finom volt, és igazán érdekes élmény volt egy ilyet egy kávézóban enni, ahol európai csészéket és gőzőlgő fekete teát, kávét várt volna az ember a berendezés alapján!

Japán piac piacozós szemmel

Két nagy piacot szerettem volna megnézni Tokyóban, az első a Tsukiji halpiac volt, aminek egyik részét, ahol a tunára folynak hajnalonta az árverések, mostanság költöztetik el, az Olimpia miatt. A másodikra (spoiler alert) nem jutottam el, bár közel voltam hozzá, de így utólag nem is bánom, mert azt hiszem, a Tsukiji-nél mindent láttam, amit akartam. Ameya-Yokocho a másik piac neve.

Világevő figyelmeztetett, hogy szept. 15-ei az utolsó hétvége,amikor ezt az árverést meg lehetne nézni. A tömegközlekedésre hivatkozva erre nem mentem el (lusta voltam felkelni, odajutási lehetőséget nézni), helyette csak a mellette lévő nagy piacot néztem meg, amely egymásra futó kis utcácskákat foglal el, s mondhatni, minden kapható, de főleg zöldség és halféle.

Metróval, vonattal jutottam oda, míg V. konferenciázott. Még gyalogolnom is kellett a hatalmas irodaépületekkel teli negyedben a Sumida folyó széles öble felé. Hamarosan feltűntek az európai arcok, akik térképpel, vagy telefonnal a kezükben lőtték be az útirányt, s mentek ugyanarra, mint én. (Érdekes volt egyébként, most, hogy a fehér arc volt a ritkaság, néha-néha összevillant a tekintetünk egyik-másik külföldiével, aztán félrenéztünk... Mind úgy tettünk, hogy nagyon is tudjuk, hová megyünk, nincs szükségünk a másik segítségére. Csak egyszer esett meg, hogy kérdéssel fordult hozzánk valaki, kifejezetten azért, mert európaiak voltunk. De erről majd máskor.)

A piac közelségét egy jókora buddhista templom jelezte, aztán feltűntek az első plakátok a közelben, a piacot hirdetve. Találomra beléptem az első kereszteződésnél a tömegbe, s éppen elmentem annak az épületnek a sarka előtt, ahol az ünnepelt tunaaukciók folytak. Ebbe a belső szentélybe nem jutottam be, nem is akartam: bezártak aznapra. 

A piacozás az épületek alsó szintjéből folyik, maguk a standok vagy tető takarása alatt vannak, vagy merészen kinyúlnak az amúgy is keskeny utcácskákra. A tömeg topogva haladhat csak, miközben éttermek alkalmazottai próbálnak minket ebédre csábítani. Több helyen frissen felszelt, kockázott nyers tunát ehetünk wasabi (japán torma) és gyömbérszelet és/vagy szójaszósz kíséretében, vagy jégen tálalt hatalmas osztrigákat ehetünk egy fogpiszkálóval beterelve őket a szánkba. 

  Igen, megérintettem ezt a hatalmas fejet. Nagyobb volt, mint az enyém, jóval nagyobb.

 Minden erről szól: tuna, tuna, tuna. Nyersen, sütve, de főleg nyersen

Miután megcsodáltam egy diákpárost, akik egymást bíztatva ettek egy nagyobb alanyt, magam is megpróbálkoztam az osztrigával. A lehető legkisebbet választottam, de még így is nagyobb volt, mint az itt megszokottak, különösen a számhoz képest. Volt egy alkatrésze, amit nem tudtam elrágni, diszkréten a szalvétába köptem. A sós, tengerízű "likőr", amiben az osztriga ült, nagyon finom volt amúgy.

Szemetesben nem bővelkedett a piac, mennem kellett pár pultnyit, hogy valakinek a szemetesébe dobhassam a cuccot. Amúgy is igen kevés a szemetes, a japánok hazaviszik magukkal az eldobandót, vagy a metrómegállóknál található reciklálós kukákba dobják.

A friss halak, osztrigák, mindenféle tengeri gezemicék között teakereskedők, édességkészítők, és giccsköbárusok ajánlgatják a dolgaikat. Elsőnek egy teakereskedőnél csábultam el, aki két kis teáspohárkát tett elém, s a tetszetősebb színűt meg is ittam. Igen finom volt, nem emlékeztetett arra a zöldtea ízre, amit az itteni (khm, zacskós) teákból szoktam főzni. Így vettem is belőle. A bácsi gondosan becsomagolta a zacskót, kaptam hozzá mérőkanálkát, használati utasítást, és névjegyet. Külföldre is szállítunk, tette hozzá bíztatóan, egész jó angollal.

Az egyik pultot többször is megnéztem, fel-alá járva, mint aki fotóz. Bálnás poszter volt ott kirakva, bejelölve a különféle bálnák, cetek ehető részeit, gondolom, azt is, amit éppen lehetett náluk kapni... Az előttük lévő pulton csak fagyasztott csomagokat láttam. 

A zöldségeket is megcsodáltam, s itt láttam viszont azt a fura selymes falevelet, amit egyik első kajálásunkkor a salátára raktak. Rengeteg ismeretlen volt közöttük, ezeket fényképeztem. Vettem wasabis sót és wasabit, tubusban, amire a bácsi büszkén magyarázta, hogy melyik vidékről való. Úgy vettem észre, minden terület nagyon büszke a saját terményeire, s azt hirdetik is. Sőt, mivel szokás kisebb ajándékot vinni a főnökünknek, felettesünknek, ha pl. valamilyen okból vidékre kell utaznunk, ilyenkor az adott vidékre jellemző édességet vagy dolgot kell megvennünk. Ha ott elfelejtenénk, ezt megtehetjük a legfőbb vonat/metróállomásokon Tokyo-ban, mert ott található olyan bolt, ahol minden megyéből tartanak valamilyen jellegzetes terméket.

Ehető levelek salátának
Perilla frutescens var. crispa (meggugliztam)

Megdöbbentően hatalmasak voltak a szelídgesztenyék!

Szomjamat egy standnál oltottam, egy - ha jól emlékszem - valamilyen Hajnal nevű csapolt sörrel. Ugyanott rengeteg szárított, és ízlésesen csomagolt halat tartottak, valamint szintén alaposan benylonozott süteményekkel. Igazán kézműves sütiket is láttam, papír- és fadobozban, de tudtam, hogy ezek eltarthatósága rövid, nem akartam mindjárt az első héten bevásárolni.

A piacot a főút felé néző kis éttermek szegélyezik. Éttermet írtam, de inkább egy pultot képzeljünk el, négy-öt székkel, amin ismeretlen kajáik fölé hajoló asszonyoktól zakós üzletemberig, s tágranyílt szemű turistáig mindenféle ember üldögélt. 

  

Sushibár

 

Elég nagy számú kínai turistacsoport is nyomakodott ott, ernyőjét magasra tartó vezetőjük után sorjáztak, elfoglalva az egész járdát. Úgyhogy nem nézelődtem sokáig itt már, csak pár fotó erejéig, s siettem kifelé a tömegből. 

 "Ott láttam egy szép marhafelsált!"

Megjegyzem, nemcsak turistából volt sok, hanem helyiekből. Számos asszonyt láttam, akik komoly vásárlást intéztek itt, miközben kerülgettek minket, s mindannyiunkat kerülgetett a postásbácsi a kicsi kocsijával. Acélból lehetnek az idegei, ha itt képes levelet kézbesíteni úgy, hogy egy kiskocsit tol maga előtt. A vállam felett nyúlt át, s dobta be a levelet az egyik ajtónál, amikor én éppen a tunát tömtem a számba, s nyammogtam a csodás haldarabon. Csak akkor vettem észre, hogy jé, valakinek a lakása előtt állok, beszorulva két pult, és két plakátállvány közé.

 Piacrészlet - nem a postás, hanem csak egy szállítómunkás

 Marhaszeletek

Még több marha

Csak nagyon kevés pultnál láttam NO PHOTO feliratot, lehet fényképezni. S elcsábulni valamelyik pultnál, ha finomságot látunk. Legtöbbször hátul azt is meg lehet nézni, hogy valaki a késével milyen ügyesen bontja a halat, amiből öt perc múlva kis kockákra vágott halom lesz, s pekedliben várja a t. vevőt. Legtöbb helyen az idősebb családtag árult, s hátul a fiatalok foglalkoztak a bontással.

Az itteni higiénikusok valószínűleg idegesek lennének attól, hogy a legtöbb edény lefedetlen, s nyitott jeges edényből vehető el az osztriga. Amúgy ez a piac itt fog maradni a tunaaukció elköltöztével is, gondolom, sokak örömére.

Rengeteg műanyagot, nylont használnak csomagolóanyagként, még ha papírzacskóba is kerül a termék, biztosan kaptunk hozzá egy nylonszatyrot. 

Ehető virágok, dekoráláshoz (műanyagban, naná)

Ez nekem elég visszatetsző volt, nem tudom, hogyan kezelik a műanyagokat, mert láttam olyan szemétgyűjtőt, amin két edénybe dobhattuk a szemetet: az éghető és éghetetlen szemetet gyűjtőbe. Ami tőlünk tellett, megtettük: igyekeztünk lebeszélni a boltosokat az extra szatyorról, s mindig visszautasítottuk a szívószálat is. Tengerben a csepp...