Japán

Össze  kellene foglalnom ennek a bő két hétnek az élményeit, benyomásait, de nem is tudom, hol kellene kezdenem. A félelmeim megalapozatlanok voltak, ahogy azt ott már járt ismerősök, barátok mondták: mindenki nagyon igyekezett, hogy megértsen, megértsük egymást. Végtelenül udvariasak: nekem volt furcsa, ha meghajolt előttem valaki, vagy mondjuk a kávézóban, köszönetül látogatásomért mind a négy alkalmazott egyszerre kiabált utánam valami jókívánságot. Mindenhol hajlonganak, s ki-ki vérmérséklete szerint viszonozza, vagy ignorálja ezt.

Pár nap után már nekem is szemet szúrt az eldobott (s igen-igen ritka!) szemétdarab a földön, s a blogokból szerzett jólértesültségemnek hála tudtam, hogy a felém nyújtott, becsomagolt ingyen papírzsebkendőben valamilyen reklámanyag lapul. Az útikönyv által javasolt, s letöltött app segítségével magabiztosan tudtam/tunk navigálni, megtervezni utazásokat. Láttuk azokat a szépségeket, amiket korábban a National Geographic lapjain, vagy tévében láttam csak. Majd' lerohadt rólunk a gatya a melegben, a magunkkal vitt polárok, esőkabátok teljesen feleslegesek voltak a 25-27 fokban, s a rendkívül párás melegben: az eső lefelé esik ott, nem fújja a szél, mindenki ernyőzik. 

Sosem vesztem el. Ebben a 39 (!) milliós hatalmas metropoliszban, az app, és a reptéren vett, nagyon hasznos bérletkártya segített. Ha nagyon bizonytalan képpel néztem a mindenható Google Sensei-t (tanító) a telefonon, valaki biztosan odalépett, s angolul magyarázta el, merre kell menjünk. Volt, aki örömmel gyakorolta angolját. Volt, aki kicsit türelmetlenül legyintett, ha túlságosan bonyolult körmondatban akartuk közölni az óhajt. Igaz, amit a Tokyoreloaded blog írt: tőmondatokban kell társalogni, alany állítmány, igen? nem? slussz. Éttermi rendelésünk egyszer így nézett ki: Csikin, tú, bírú, tú (vagyis csirkés kaja kettő, sör kettő). Nen kell a lacafaca, főleg ha közlik hogy No Inglis menjú. A reptéren kerestem kedvenc gyümölcsömmel, a yuzuval ízesített valamit, bármit a pánikvásárlás perceiben. A pultnál, ahová egy másik boltos terelt, kérdésemre, hogy van-e yuzu ízesítésű süti, kicsit zavartan nemet intett a hölgy. A yuzus dolgok ott lógtak a balján...

A rettegett wc-k igen felhasználóbarátok, minden ki van rájuk írva angolul, vagy egyértelműek a piktogramok. Sok van belőlük, minden aluljáróban, metró- vagy helyi vonat megállójánál. Ha meleg volt az ülőke, tudtam, nem azért, mert előttem valaki sorákig élvezte a helyiség vendégszeretetét, hanem mert fűtöttek az ülőkék. Fenékmosás, puncimosás ("for ladies") mindenhol lehetséges volt, kivéve azokat a helyeket, ahol a régi típusú, guggolós wc-k voltak, de még ott, a város egy kevésbé frekventált részében is választhattam a Western (nyugati) vagy japán stílusú budi között. Papír mindenhol volt bőségesen, kézmosó is, ellenben nincs kéztörlő/szárító, vagy ha van, ritkaság. A japánok könnyű kis kendőt hordanak magukkal, amibe kezüket törlik, vagy izzadáskor a nyakukat, arcukat. Munkásemberek nagyobb törülközövel a nyakuk körül járnak. Ilyen kendőből aztán van nagyon csicsás, színes képekkel díszített, vagy sima, kevésbé mintás frottír.

A wc-ben, amint fenekünk az ülőkét érintette, megindult a víz, mintha öblítenénk, a mi zajunkat álcázandó. (De volt olyan wc, ahol konkrétan patakcsobogás hallatszott... finneknél a reptéren madárcsicser kínál hangulatot, az egyébként meglehetősen elhanyagolt wc-k mellett. Inkább takarítanának.) Zavart is kicsit ez a pazarló kezelése a víznek. Az egyik hotelszobában pl. szerintem egy teljes napi vízkészletünk lefolyt minden egyes húzáskor... A zuhanyoknál hosszas kétnyelvű magyarázat, nehogy megégessük magunkat a zuhanyfejből váratlanul felbukkanó forró vízzel. (Az ír B and B-k tanulhatnák tőlük.) Szerintem már most készek az Olimpiára, sok helyen kétnyelvűek az automaták, amiben feltölthetjük bérletünket. Már árulják a kabalababákat...

Nyaranta a meleg nagyon durva lehet, ha most ennyit izzadtunk. Minden utcában vannak italautomaták, amiből nyáron hűtött italt, hideg kávét lehet venni, télen a kávé meleg. Nagyon sok van kisboltokból, némelyik éjjel-nappal nyitva, pl. az utolsó hotelünk alagsorából ajtó nyílt a boltba, a kártyánkkal mehettünk oda át. A hotelben volt fizetős mosógép, szárítógép is, s bár nem mindegyikben, de szárítókötél is a kád felett (ez főleg az olcsóbb hotelekre jellemző, gondolom), az utazóknak ez igen nagy segítség.  Az utolsó hotelben a recepciónál kis fakkokban ingyen volt kis csomag kéz- és babakrém, pipere apróságok, kidörzsölt bőrre, fogkefe (bár ez volt minden szobánkban). Annyit vett az ember, amennyit akart.

Hamar megtanultam, hogy a százjenes a legfontosabb pénzérme, a mosógép csak azt fogadta el. A bérletet nemcsak utazásra lehet használni, némelyik automatánál, vagy kisboltban, kávézóban kreditkártyaként használható. Mintha itt Dublinban a Leap kártyával fizethetnénk egy sütiért a Mekiben...

Sok a biciklis. Nem, nem sok, rengeteg. Noha nyugodtnak tűnt az autósok vezetési stílusa, mindenki a járdán biciklizik. A legtöbben anyák, egy-két gyermekkel súlyosbított kétkerekűn, iskolába menet. Igen szofisztikált gyereküléseket láttam, biciklire tervezve. Eső ellen átetsző borítóval, lábtartó, minden volt. S azért a biciklisek ott is  merészek, volt, aki simán lecsilingelt minket az útjából...

Sok nő kicsi kutyával mászkál. Felraktam a fotót a Facebook-ra, babakocsiban tolt kutyát többet is láttunk. Bébihordozóba rakott ebet is. Láthatóan arany életük volt. Férfiak, fiúk táskáján is megszokott volt a kabalaállat, vagy pedig a szentélyekben kapható talizmán, ilyet én is vettem, "sane life"-ot biztosítót. A lakónegyedekben sokfelé találhatók szentélyek, aprócska, fából készültek, amit a környék lakói gondosan ápolnak, ezeknél is nyugodtan lehet imádkozni. Soknál esténként kivilágított lampion világít. Lebontásuk nem ajánlatos, ezért inkább köréje építkeznek, semmint háborgassák.

A vendéglők ebédre kinyitnak, délután bezárnak, s este 5-6-kor nyitnak megint, ahogy írtam, kurta kis függönyök lógnak az ajtó előtt, az alatt az ember behajolva mehet be az ajtón. Boltok előtt is megtalálhatóak ezek a függönyök, vettem is egyet, de ablakfüggönynek. Nyáron így jár a levegő, gondolom, bár nem minden ajtó van mögöttük nyitva, de van valamiféle lezáró jellege a függönynek, nyitott ajtónál. Mellettük piros, hosszúkás lampionok lógnak, főleg a kocsmák előtt. A kerekded lampion kínai helyet jelöl.

Megtanultuk, hogy a shabu-shabu es a sukiyaki a japán vendéglők két jellegzetes fajtája. Az előbbi azt jelenti, hogy egy forró platnin levesszerű lét melegítenek az asztalnál, amibe mi egyszerre beletéve megfőzhetjük a kért zöldségeket, vékony hússzeleteket (mindig marhát). Az ár a marha minőségétől, mennyiségétől függ. A másik ugyanez, csak ott egy szójaszószt főznek sűrűre, s abba kell mártogatni főzési szándékkal a zöldeket, hússzeleteket, amit aztán jellemzően szójaszósszal lazított nyers tojássárgájába, tojásba tunkolunk, s rizzsel ehetjük. 

Kipróbálhattuk mindkettőt, s a nyers tojásfehérjén kívül nem volt gondunk az étellel. Egyetlen alkalommal köptem diszkréten valamit a szalvétába, mégpedig a híres tokyoi halpiacon, a kereskedő által kínált hatalmas osztriga egy rejtélyes részét nem tudtam elrágni, sem lenyelni, ezért megszabadultam tőle.

Ettünk Kobe marhát, Kobéban, amit ott az orrunk előtt készített a fiatal séf alaposan begyakorolt mozdulatokkal. Olyan mesterien vágta-fejtette le a hájat a hússzeletről, hogy elfelejtettünk enni, s inkább őt néztük. Mint egy színházi performansz. A marhaszelet minden részecskéje elénk került, csak más-más fűszerrel kellett összekeverni. Életreszóló élmény volt, megérte a külön vonatozást. 

Nagyon drága a gyümölcs, s a gyümölcslevek. Egy nagy pohár narancslé majdnem 5 euró volt. Hiányzott is a napi több friss gyümölcs az étkezésünkből, bár ettem igen lédús, hatalmas körtét, amit elsőre almának néztem, amíg fel nem világosított egy barátom, hogy az bizony körte. 

Alaposan bevásároltam cseresznyevirág formájú kiszúrókból, konyhai kellékekből egy utcában, amely kilométer hosszan kínál étterem/konyha berendezéséhez, fenntartásához való eszközöket, bútorokat, MINDENT. S igen, vettem két japán kést, egy bácsikától, aki kikérdezett, s csak utána ajánlotta, hogy mi az, amire szükségem van, de akkor is volt választási lehetőségem. A vele való találkozásra sokáig emlékezni fogunk, ugyanis nem Puskás, hanem Liszt Ferenc nevét emlegette, amikor kiderült, hogy magyarok vagyunk.

Most így első nekifutásra ennyit írnék, várnak az itthoni dolgok. Ma reggel volt egy reptéri futamunk, kedves barátunkat vittük a reptérre, ő volt a lakónk két hétig. Utána autózás a már színesedő fák szegélyezte utakon a szereldébe, vidékre, V. kocsijáért. Kerülő úton, a kertek alatt jöttünk haza, s nem bántuk meg: nagyon szép volt a táj, a még erős zöld színek keveredtek a pirossal, sárgával, langyos a levegő, de tegnap este már fűtöttünk. A blessington-i víztározónak nagyon alacsony a vize... Egy alkalommal, a domboldalon kibukkanva hirtelen ott volt előttünk a város, napsütötte öböllel, távolban a két kéménnyel a kikötőnél... Elfogott valamilyen fura öröm, a hazaérkezés öröme, mert hiába voltak ott csodák, és hiába ismerkedhettünk a sok ismeretlen érdekességgel, azért jó volt hazajönni a sajátba, ahol az ember tudja a lépést. Talán majd egyszer megyünk megint. S mint Új-Zéland, ott lesz a nagy kedvencek között, ebben biztos vagyok.