Esős Északon

Botondék már egy hete a Smaragd (bocsánat, Sárga) szigetet járták, s úgy beszéltük meg, hogy szombaton, a piacot kihagyva, felautózunk és találkozunk velük valahol, majd együtt csináljuk meg a mindkettőnk által régóta tervezett Gobbins Cliff Path túrát. (Érdemes megnézni a weboldal rövid kis videóját, szépen bemutatja, mire számíthatunk ott!)

Így szombat reggel a piacon leadtam a dolgaimat (megjegyzem, megint majdnem mindent eladtam!), s megindultunk északra. A jó minőségű útnak köszönhetően hamar fent voltunk, s még határ sincs, hahaha... Megejtve a kötelező Lisburn-i kitérőt, ahol vettem 24 kiló lisztet, elsősorban a jobb minőségek és barátságos áraik miatt. Kanadai kenyérliszt, gf liszt és egy érdekes, általam még sosem próbált, kamutból készült liszt került a kosárba. A pénztáros néni nem állt a helyzet magaslatán, egyenként húzta le az összes csomagot, kissé méla tekintettel, pedig még délelőtt volt. Került még a csomagba arany- és ezüst színű cukormáz, fényes csokimáz (kísérlethez), s sok fekete csokoládé. Utóbbiak már nekünk, mert fő az egészség!

Aztán megindultunk még északabbra, de (megint) elkapott bennünket egy olyan eső, mintha zuhanyozóban autóztunk volna. Pár autó félre is állt az útról. Végül Botondék telefonáltak, hogy ebben az időben az összes szabadtéri programjuk bukott, találkozzunk inkább Belfastban. Így először a híres, díszes csempés Crown kocsmában találkoztunk, egy ebéd erejéig. Az ablakból néztük az esőt, szemben a híres-hírhedt Europa hotellel, amely az "Európa legtöbbet bombázott hotele" kitüntető címmel dicsekedhet, 36-szor érte bombatámadás!

Csak nem akart elállni, így egy gyors esőkabát vételt is megejtettünk egyikünknek, aki már unta az ázást a könnyű nyári kabátjában. Utána a szállásra mentünk, amelynek környéke egészen szokatlannak hatott a hol szürke, hol vöröstéglás, kopott, elég barátságtalan házsorokhoz képest. Fás, kertes, csupa zöld, széles utcákba botlottunk, a hajógyártól délre, háziurunk, Richard háza környékén. 

Főleg Kinga, Botond felesége volt boldog, mert ő nagy Van Morrison-rajongó, s mint kiderült, a zenész azon a környéken nőtt fel, sőt, egyik születésnapján ott az utcán adott koncertet. Sok dala szól a környékről (A koncert ezen a linken nézhető meg.)

Most már egy új ír színdarab is címként viseli ennek az utcának a nevét. De az az északír identitásról szól, nincs köze Van Morrisonhoz.

Richard elmesélte, hogy háza felső ablakából látni a híres darukat, Dávidot és Góliátot, a Belfast fölé tornyosuló, sárga, négyszögletes monstrumokat, amelyek alatt épült a Titanic. Muszáj volt felmásznom az emeletre, s az ágyon állva készíteni egy fotót a felhőbe tűnő daruról. Mesélte azt is, hogy a ház mögötti kis keskeny utcácskában - míg be nem zárt a hajógyár - reggelente rengeteg hajógyári munkás gyalogolt, uzsonnástáskával a kezükben, mert a környéken régen jobbára ők laktak. 

Ő maga korábban repülőgépgyárban dolgozott. A teljes házat a rendelkezésünkre bocsátotta, ami elég meglepő volt, hogy személyes tárgyai, ruhái, PÉNZE is ott hevert a szobákban... Úgy tűnt, sokat látott, sokat utazott ember, mert mindenfelé agyonjegyzetelt útikönyvek és távoli országokból hazahozott tárgyak voltak kirakva. Szimpatikus ember volt, otthonos, barátságos házzal. Bár nagy bánatomra a régi macskajtó le volt zárva, nem volt, aki használja...

Este a környéken vacsorázóhelyet éppen kerestünk, amikor elment mellettünk egy amolyan igazi északi rendőrautó, két markos, védőruhától vaskos rendőr szállt ki belőle. Some things never change... A talált vendéglő remeknek bizonyult, bár a lelkesen megrendelt baszk bor ára láttán elnyílt a szemünk, mert háromszoros áron kínálták, a baszk szupermarketekben tapasztalt árakhoz képest. Ha bárki arra vetődik, az Il Pirata nevű vendéglőt merem ajánlani.

Akárcsak Dublinban, vagy Londonban, itt is ugyanaz tűnt fel: az ember megy egy utcasaroknyit, s a jobb negyed máris átcsap bedeszkázott ablakú házak, lepukkant boltok, kiadó, üres épületek sorába. Szemetet hord a szél, régi plakátok áznak a falakon, csapzott galamb egy elázott fél kenyeret cibál a járda közepén. De a helyszínt a falfestmények segítenek beazonosítani.

Egy nagyobbacska foghíjtelken igen szépen kialakított közösségi kert hívta az érdeklődőket, a másik oldalon hajókonténerekből épült kultúrális központ. A C. S. Lewis-nak dedikált kockaépület és kultúrközpont melletti kis parkban Aslan, regényeinek híres oroszlánja állt torzonborz sörénnyel. A reggelinket egy lehetne-bárhol külsejű Lidl-ben vettük meg, s kijőve egy szlovákiai magyar nő állítottt meg minket, hogy válthasson velünk pár szót magyarul, míg cseh társa kissé távolságtartóan hallgatózott. 

 

Sokáig beszélgettünk, aztán alvás a szokottnál puhább széles ágyon, kissé aggódva, hogyan oldjuk meg a fürdést az egy szem, zárhatatlan ajtajú fürdőszobában. De megoldottunk, és a dús reggeli után kialudva indultunk neki (a környéket dokumentáló fotók kötelező elkészítése után) északra, a szemerkélő esőben, a Gobbins-hoz.

Ez az ösvény a sziklafal oldalában a tengerre néz: Islandmagee és környéke, mint egy hívogató mutatóujj csalogatja Skóciát a csatorna túloldaláról. A látogatóközpont igen szép, szellős, világos, benne külön kiállítás az ösvény történetével, múlt századi megépítésének és ebben a században történt újjáépítésének adataival. 

A jegyek ellenőrzése után a cipőinket is ellenőrizték, mert egy jó túracipő nélkül nem vehetünk részt a túrán. Utána találkozás vezetőnkkel, majd egy külön teremben eligazítás, mert bizonyos betegségek esetén nem mehetünk végig, illetve ha szükséges, vezetőnknél van némi orvosi segédeszköz/gyógyszer, ha valaki pánikolna, vagy egyéb módon lenne rosszul a túra során. Mert szűk helyen, sötét helyen is kell kapaszkodni, meredek lépcsőn is kell menni.

Majd buszra szálltunk, s úgy vittek minket a szemerkélő esőben le az ösvény kezdetéig.

Nekem már ott volt mit nézegetnem, egy csodás kis ház és a hozzátartozó birtok képében. Lépcsősen kialakított zöldséges ágyások, tyúkól, szárnyaskifutó, kilátás a tengerre, ápolt cottage, meseszép volt. 

De a java csak ezután jött: meredeken ereszkedő kavicsos ösvényen ballagtunk lefelé, egyre csak le, míg már majdnem elértünk a tenger szintjére.Ott már átváltott az ösvény korlátos, érdekes borítású útra, amiről később elmagyarázta a vezető, hogy üveggyapottal kevert/megerősített műanyag, ami könnyű, a felülete kissé borzas, így nem csúszik esőben sem. De még így is kellett a túracipő, mert később, a sziklákba vésett, egyenetlen lépcsőfokokon könnyedén megcsúszhattunk volna egy utcai cipőben.

A tulajdonképpeni ösvénynél kis fémkapu fogadott minket, a fejünk felett pedig csigalépcső vezetett egy kilátóponthoz. Erről később elmesélték, hogy egy nyilvános ösvény része, amely egy igen látványos, a sziklafalból kiugró platformhoz vezet. Akinek nincs kedve a Gobbins-hoz, az is kisétálhat az út mentéről a farmok között, s szép időben nézegetheti a skót partokat.

Aztán jött a túra. Itt-ott megálltunk, a parti barlangokról mesélt a vezető, hol a tenger szintjéhez ijesztően közel, vagy pár méter magasan kanyargott a korlátos ösvény (még készakarva sem lehet le- vagy kiesni. Még kisebb gyerekek is voltak velünk a túrán, két olasz kisgyerek.) Sajnos, a szemerkélő eső miatt nem látunk messzire, csak a közelben úszó vitorlásokat, s a sokfelé repülő madarakat lehetett fotózni. Többször is megálltunk, ahol ferdén felrakott fémlemezekkel letakart ösvény felett madárkolóniák zajongtak, hangosan csárogva, sipítva keringtek a sziklák és a meglehetősen szűköcske helyre épült fészkeik felett. Csodálkozom is mindig, hogy nem görögnek le a tojások, hogy nem bucskáznak le a fiókák onnan?! S a legszebb dolog az egészben, hogy a fészkelőhelyek előtt és után a szabályos közönként elhelyezett, vészhelyzetre való eszközöket tároló fémdobozokon kézfertőtlenítő is volt kitéve, arra az esetre, ha madárkakába nyúlnánk...

(S ezt meg kell jegyeznem: a wc-kben nemcsak szappan, papírtöltő és wc papír volt bőségesen, hanem izzadtsággátló szpré is, diszkrét illattal. Mert bizony, alaposan meg lehetett izzadni. Még erre is gondoltak. Amit kicsit furának találtam, de van értelme, hogy egy kis kosárban az állami családvédő és bántalmazott nőket, gyerekeket felkaroló intézmény névjegykártyái is ki voltak rakva... A családon belüli erőszak sajnos, nagy probléma Észak-Írországban.)

Nagyon élvezetes volt a túra, ami egy helyen barlangszerű szűkületben is haladt. Itt az aszfaltozott járdát víz alá süllyesztették. Mert ide bejön a víz apálykor, s meg is marad. Az ösvényt kétoldalt fémfalak szegélyezték, s mesélte a vezető, néha rákok bújnak meg kétoldalt, a medencékben. 

 

Az utolsó megállóhelynél a sziklaoldal tetején már több füves terület volt, s itt fészkeltek a puffinok! Négy-öt puffin tollászkodott a gyepen, mindenki vadul fotózott. Olyan ki gyors, kicsit idétlen módon csapkodnak a szárnyaikkal, igen mulatságosan néznek ki. Nem csoda, hogy a Gobbins ajándékboltjában a színes, bájos plüsspuffin a legnépszerűbb darab.  Nekem is ül most itt egy a polcon, s ismerkedik a többi, különböző országokból gyűjtött "utazó" állataimmal... A Poo névre hallgat.

 Az a kis koszfolt baloldalt, az a puffin. Nagyon hajt!

Aztán hátraarc, s visszaballagtunk az ösvény kiinduló pontjáig. A felfelé kaptatón meg-megálltunk pihenni, két, helyi fiatalember háborús emlékművénél, s meghallgattuk a közelben álló fairy tree (tündérfa) történetét. A vezető mutatott nekünk egy lövedék alakú, simára koptatott tárgyat, mint kiderült, az itteni mészkősziklákból kimosott őskori csiga? kagyló? maradványát, amit csak tündérlövedék néven emlegetett (még nem találtam nyomát a neten). A legenda szerint a tündérek ezzel lőtték meg a teheneket, akiknek ettől elapadt a tejük, s csak úgy nyerhették vissza egészségüket, ha a megtalált vagy hasonló "lövedéket" egy vödör vízbe téve megitatták a vödörből a tehenet. Majd még keresgélek, de nem találtam meg, mi is pontosan ez a tündérlövedék, de valamilyen fosszília, az biztos.

Ráérősen kapaszkodtunk fel a buszmegállóig, s aztán mentünk vissza, a látogatóközpontig. Ott enni is, kávézni is lehet, a kiszolgálás készséges, a kaja elégséges, főleg egy ilyen túra után. A kötelező konyharuha megvétele után pedig elindultnk haza, körberautózva a Mourne-hegység félszigetét, időnként megálltunk fotózni egy-egy szép parton, ahol a késő délutáni nap aranyló színekbe öltöztette a lassan ismét kizöldellő mezőket, hegyoldalakat...