Egy gentleman búcsúztatása

Ma reggelre megváltozott az időjárás: ígéretesen indult, bár hűvös volt egy kicsit, mint már harmadik napja, picit csípősebb volt a levegő a reggeli ablaknyitáskor. A piacon még sokan voltak (ma nem maradt kenyér!), a kitett, kékfestős abroszos asztalokhoz is odaültek páran, egészen addig, amíg szemeregni nem kezdett az eső. Először csak ködöcskeként, aztán egyre kitartóbban és nagyobb cseppekkel, majd láthatóan hordani kezdte az enyhe szél. Mire hazaindultam, már átáztatta a földeket, s határozottan hideg volt.

Igazi pizsamás, teásbögrét ölelő délután kerekedett. Alkalom a mesélésre.

A mai újság címlapján lévő képen két férfi állt, kiöltözve, de gumicsizmában, kicsit  beláballtak egy tavacska vizébe. Egyikük kezében réztáblás urna, másik nylonzacskóból engedte be gyengéden a súllyal folyó hamut a vízbe. Mögöttük a parton hosszú sátor, előtte vendégsereg. A ceremónia résztvevői. A szöveg tanúsága szerint a Luggala birtok tulajdonosának, Garech Browne-nak hamvait szórták szét unokaöccsei, Dorian és Julian Browne, kétszáz vendég társaságában. A búcsúztatás utáni ünnepség a csupaélet egykori tulajdonos életének vidám pillanatairól szólt.

Browne... Browne? Semmitmondó, gyakori név. Ki volt ez a Garech Browne? Vagy inkább Garech Domnach de Brún, ahogy itt írták a nevét. Ki volt az, akinek hamvait a privát Luggala birtok tőzegtől sötét vizű tavába, a Lough Tay-be szórták szét, kívánságának megfelelően, miután 78 évesen márciusban meghalt Londonban? 

A Lough Tay-t úgy is emlegetik, mint a Guinness-tavat. Nem annyira sötét színe miatt, hanem mert a híres Guinness-birtokhoz tartozik. Ez az a tó, amely felett ott kanyarog a keskeny út a Sally Gap felé, s ahol minden, magára valamit is adó turistabusz megáll, hogy az emberek kimehessenek a meredek sziklafal fölé, és lefényképezhessék a tavat. Erősen ki is van taposva már az út, s az itt-ott megrokkant falat, amely az út partját védené, már nem is hozzák rendbe, úgyis kifordulnak a kövek a turisták lába nyomán. Ha kellően jó fényképezőgéppel rendelkezünk, de akár szabad szemmel is ki lehet venni a Luggala nevű hegyorom alatt a zöld pázsiton legelő dámszarvasokat, s a tó partjától visszahúzódva, a fák között megbújó fehér falú épület egyik sarkát, s - mivel régebben itt filmezték - a Vikingek című filmsorozat számára épített vízparti viking műfalut. 

A Luggala az a ház, ez az a birtok, amelynek egykor Garech édesanyja, Oonagh Guinness volt a lakója. Férje, Dominick Browne, Oranmore negyedik bárója vette neki a birtokot, nászajándékba. Ezért viseli a tó nem hivatalosan a Guinness nevet, s ezért hívják a birtokot is Guinness-birtoknak. S mi ide egyszer megpróbáltunk behatolni.

Mentségünkre legyen mondva, teljesen naivan tettük ezt, mert nem tudtuk, hogy a környék magánkézben van. Még első éveinkben egy ismerősünkkel, a magát Seamus-nak nevező magyar fiatalemberrel mentünk el ide kirándulni: neki volt autója, nekünk pedig nem, s ő kapható volt erre a közeli kirándulásra. Egy jókora kapun kell bemenni, miután kettéválik az út: balra a Lough Dan-hez lehet menni, de mi jobbra fordultunk, a Lough Tay felé. A hatalmas kapun a tábla egy szóval sem említette, hogy hova nem szabad menni, így megindultunk a tó felé, a domb oldalában, amíg el nem jutottunk egy - azóta már tudom - kapusházhoz. 

Igazi, képeskönyvbe illő téglaházat képzeljünk el, virágos ablakokkal, fedett belépővel, ahol lerúgott, sáros gumicsizmák hevertek, viaszosvászonból készült nagy, széles gallérú kabátok lógtak, amilyet addig csak skót vadőrökön láttam, romantikus filmekben. Itta a szemem a látványt. S ami a legszebb volt, hogy a belépőből a ház belsejébe egy olyan félig nyitható "istállóajtó" vezetett, amit addig csak V. által küldött ír képeslapon láttam: az alsó rész külön is csukható volt, hogy ne jöjjön be az udvarról a "zállat", a felső, külön is kinyitható részén át pedig szemmel lehetett tartani a kinti világot. Zavart köhécselésünkre és hallózásunkra egy nő jött az ajtóhoz, s kissé megütközve vette tudomásul hogy ide, mármint a birtokra mi most bemennénk. Nem lehet. Csak a tavat sétálnánk körbe - szabadkoztam. Nem lehet. Akkor csak lemennénk a vízhez kicsit. - Nem lehet. Privát birtok, nem lehet. Forduljunk vissza, sétáljunk el a másik tóhoz. 

Megfordultunk, elsétáltunk. (E túra során láttam először vizirigót akcióban, jegyzem meg, és érintettem meg egy legelésbe feledkezett birka puha fenekét.) Háborogtam, hogy ne má', valaki itt lakik?! Ez az egész valakié?!

Bizony, az egész valakié volt. Garech de Brún családjáé, a Guinness-eké. Idővel megörökölte, s pár évvel halála előtt - mert nagyon sokba került a fenntartása, és mert biztos kezekben akarta tudni, a birtok eladósorba került. A kormány időnként még most is felveti, hogy kifizessék-e a 28 milliót, de rendszerint abbamarad a vita azzal, hogy jobb helye is van a pénznek. Így a birtok a kissé megkopott eleganciájú, sokat látott házzal, érdekes történelmével továbbra is az eladó nagybirtokok sorában marad, várva, hogy megvegye mondjuk, egy kínai vagy amerikai szállodalánc, s luxusbúvóhelyet alakítson ki belőle.

A hírével lehetne operálni. Garech édesanyja és édesapja is többször házasodott, s a házat mindig számos, egymással jó viszonyban lévő családok és gyermekeik népesítették be. Garech-nek számos mostoha- és féltestvére volt, a házban mindig nagy volt a jövés-menés, egymásnak adták a kilincset a meghívott hírességek, művészek. Garech féltestvérei közé tartozott az atyai pénztárcának köszönhetően nagyvilági életet élő, fiatal, kölykösen jóképű Tara. Mint a magakorú fiatakok, bulizós életet élt, s hírének, vagyonának köszönhetően divatos zenészek társaságában mozgott, a Rolling Stones például megfordult a Luggalában többször is. Tara 18 évesen nősült, két fia született, az a Julian és az a Dorian, akik a tegnapi ceremónia fő résztvevői voltak. Tara 21 évesen 1966-ban (éppen a születésnapomon) autóbaleset áldozata lett. Kissé gyorsan hajtott végig Londonban akkori barátnőjével, s egy piros lámpát (khm) figyelmen kívül hagyva, egy parkoló teherautónak vágódott. Nem volt részeg, nem volt bedrogozva, egyszerű sofőrhiba okozta a balesetet. Barátnője szerint félrerántotta a kormányt, hogy a sofőroldal vágódjék a kamionnak, s ő ne sérüljön meg. Tara halála után tőle különvált felesége hosszú harcot folytatott, hogy gyermeiket megtarthassa, ugyanis Tara és Garech anyja magának akarta az unokáit. A bíró végül Oonagh Guinness javára döntött. Tara a birtokon nyugszik, később feleségét is mellé temették.

Tara tragikus halála ihlette Paul McCarthy és John Lennon híres dalának első sorait.

Noha szülei a házat csupa ismert, tehetséges, felkapott és érdekes egyéniséggel népesítették be, Garech élete nem volt olyan botrányos vagy tragikus, mint féltestvéé: tanulmányait Svájban folytatta, egyetlen házassága hosszú volt. jobbára Szingapúrban és Londonban élt, felesége, Morvi utolsó maharadzsájának lánya, Harshad Purna Devi hercegnő oldalán. Nem volt gyermeke, saját vallomása szerint ő maga sem választotta volna a megszületést, ha erről dönthet, mert "ijesztő dolog valakit erre a világra hozni". Noha a Guinness-csalás leszármazottja volt, a sörfőzde szerteágazó munkájában aktívan nem vett részt. Az ír népzene kedvelője volt, korábbi lakóhelyére, a rathfarnhami Woodtown Manor-ba nemcsak zenészeket, hanem írókat, költőket is meghívott. Az ír Clannad együttes például itt vette fel több lemeze anyagát. 

Garech de Brún nagy pártolója volt a művészeteknek, alapító tagja volt a Claddagh Records zeneműkiadónak, s több zenei fesztivál köszönheti neki a létét, ezeket a Guinness-vagyonból szponzorálta. Hosszú lenne felsorolni, kiket karolt fel az évek során, de a ház vendégeinek listája akár az ír és nemzetközi Ki Kicsoda? is lehetne. El tudom képzelni a felújított ház folyosóin a hírességek fotóit, diszkrét képeken, urambocsá', festményeken, az amerikai vendégek megőrülnének érte. Michael Jackson például komolyan fontolgatta a birtok megvételét, amikor röviddel halála előtt ír nyaralót akart vásárolni magának. De azért remélem, Luggala nem exkluzív hotelként végzi, hanem mondjuk, alkotóházként. Privát koncerteket már tartottak ott, így akár alkalmi koncertek vagy szabadtéri színházi előadások helyszíne is lehetne. Odajutni időigényes, de a környék szépsége páratlan!

Garech de Brún régi lakhelyét, Woodtown Manor-t most csendesen eszi a penész, erősen felújításra szorul, de valaki megvette néhány millióért, van remény a felújítására. A Luggala még vevőre vár...

Garech búcsúztatásán kétszáz meghívott vendég vett részt: a köztársasági elnök, költők és művészek, köztük Bob Geldof és John Boorman, ír filmrendező. A búcsúztatás a beszámoló alapján vidámra sikeredett, jobbára e régivágású  nemes az élethez való gondtalan, laza hozzáállását elevenítették fel, ami időnként megviselte barátai idegeit. Híres volt arról, hogy hadilábon áll a józansággal és a pontossággal: Boorman elmesélte, hogy 45 évre visszamenő barátságuk során életéből legalább négy hetet áldozott arra, hogy Garech megérkezésére várjon. "Munkaőrült vagyok - mondta a rendező - Garech pedig az alkoholért volt megőrülve. De ha a józan Garech érkezett meg a részeg Garech helyett, csodás beszélgetéseket folytattunk". A nagybeteg nemes egyszer összeomolva panaszolta Boormannak, hogy meg akar halni, amikor kiderült, hogy birtokát el kell adnia. Boorman  felajánlotta, hogy ebben segít. "Csak egy párna kell, rányomom az arcodra, s öt perc múlva vége az egésznek - javasolta. Garech hallgatott, majd kijelentette: "De nem akarok ma meghalni".

Az Üzemben dolgoztam még, amikor két karácsony alkalmával is főztünk egy Guinness-re. Kieran Guinness felesége, Vivienne, a Liliput nevű ismert ír kiadó szerkesztője, igazi dáma, elegáns hölgy, aki az Üzemre bízta két karácsonyi partija cateringjét. Birtokuk a Phoenix Park-hoz közel található. Ray, volt kollégám, az Üzem mostani tulajdonosa odáig volt a lehetőségtől, lelkesen készült. Megbízás a Guinnessektől, nahát! Később nevetve mesélte, hogy Vivienne már talpig ünneplőbe öltözve fogadta a hatalmas házuk tágas konyhájában, mondván: "Ön séf? Nagyszerű, alig vártam, hogy jöjjön végre már egy séf, gondom volt a krumpli elkészítésével". S megmutatta Ray-nek a fazékban feketéllő, összeégett krumplikat. Sokáig emlegettük!

A blogom mottóját adó rövidke, Írországot jellemző remek mondat JP DonLeavy amerikai író műve, aki két éve halt meg. Nevét jókora botrány fűzi a Guinnness családhoz: felesége két gyermeket szült neki, s csak nemrég került napvilágra a hír, hogy a gyermekek két, Guinness férfival folytatott afférok gyümölcsei: a leánygyermek apa Finn Guinness, JP DonLeavy feleségének későbbi férje, a fiút pedig az a bizonyos Kieran Guinness nemzette, (a fent említett Vivienne férje), aki DonLeavy írországi birtokát menedzselte egy időben... JP DonLeavy tudta, hogy a gyermekek nem az övéi, de úriemberként haláláig hallgatott a dologról.

Nem tudom, említettem-e már, hogy ez egy kis ország? Nemeseivel, és egyszerű lakóival együtt is, ez egy nagyon kicsi ország, alaposan összegabalyodott rokonsági ágakkal, ahol tudva vagy tudatlanul, valahol mindenki mindenkinek a kuzinja...