Hétvégi fel és le

Elképesztő, hogy mennyire meg tud viselni egy kudarc. Anyák napjára sütis ajándékdobozokat állítottam össze: egy dobozban öt, tenyér nagyságú sütemény, három nárcisz és kettő Anyák napi díszítéssel, szalaggal átkötve... egy fogyott el a piacon. Az ugyanúgy 5 darabos, csak nárciszt tartalmazó, de celofánba pakolt sütik ötven centtel kevesebbért mind elfogytak. Ki érti ezt?! Csak nem a Mom felirat volt a gond, Mum-ot vagy Mam-ot kellett volna írnom, mert a Mom az inkább amerikai írásmód?

Vasárnap este, útban hazafelé szedtük össze a megmaradt cuccaimat (nem sok volt amúgy). Hazáig keserű nyálat nyeltem, nem értettem, a dobozok teteje celofán volt, láthatók voltak benne a sütik, s mégsem voltak népszerűek... S éjjel, nyilván ennek a kudarcnak a hatására azt álmodtam, hogy szép lassan kiutáltak a piacról, panaszos levelek születtek ellenem és a termékeim ellen, s végül önként hagytam ott őket.... 

Főleg az bántott, hogy elég nagy energiát öltem szokás szerint a dekorba, némelyiket újra kellett dekorálni, mert pergett a máz, alighanem túl keményre vertem a habot, vagy nem is tudom, de a pirosra és a zöldre színezett mázat egyszerűen le lehetett törölni a sütikről, újra kellett rajzolnom őket, más színnel, vagy ehető festékű tollal újraírni. Mindezt a Nagy Esküvői Készülődés közepette...

Pedig a hétvége jól indult. Úgy értem, nagyjából már megvolt, mit hogyan fogok viselni az esküvőre, amire V.-t s engem meghívott a kollégája. Ceremónia egy távoli, Mayo-i tengerparti kis faluban, utána félórányira egy hotelben vacsora, zene, dínomdánom. Igazi kiöltözős affér. Trish - ugye - segített megvenni a ruhát, adott táskát, amit utolsó pillanatban leváltottam egy másikkal, amit megvettem, s ehhez sikerült még egy félelmetesen magas sarkú cipőt is beszereznem a városban. Igaz, a járást sokáig kellett benne gyakorolnom, Youtube videók segítségével, de péntekre nagyjából megvolt a fejemben, hogyan álcázom majd a hasamat és a hurkáimat egy kendővel, s vonulok keccsel végig a teremben... Inkább a Nagy Esküvői Stressznek nevezhetném az alkalmat. 

Szállást hét közepén már foglaltam, a hoteltől két percnyire (ami nagyon jó ötlet volt, mert az este végére mindkettőnk lábát kínozták az új, vagy inkább csak láblógázásra való cipők). 

Péntek este azért még felvettem a ruhát, a cipőt, a kendőt, s mutattam V.-nek, ez lenne a felállás, mit szól? Voltak gondok. A haslapítós bugyi remekül kihangsúlyozta a hurkáimat, hiába húzogattam fel-le, nem segített, a tükörből visszaköszöntő (röhögő?) látvány nem volt felemelő. V. húzta a száját, mire hirtelen ötlettől vezérelve felvettem egy régebbi ruhát, amit szintén egy esküvőre szereztem be, sztreccs anyagból, jó mintás, sötét elkent foltok zöld-fekete alapon. S hozzá felhúztam a nem annyira haslapítós harisnyát, s voilá! Tűrhető lettem. No, de ehhez nem megy az új cipő, sem az új táska. Régi, fekete cipő, piros kabát, mert azért nem lesz túl meleg, s a hotelbeli kivonuláshoz ott az olajzöld kendő. Mondván, a ruhámban elvétve vannak olajzöld foltok is. Majd úgy fog tűnni, mintha módfelett megtervezett lenne az egész. V. folyamatosan vigasztalt, hogy csupa kövérkés, élénk színű ruhás nő lesz ott, ne aggódjak, nem gepárd vékonyságú hajadonok fognak ott megjelenni, ezt garantálja.

Ebbe kapaszkodtam, amíg szombat reggel a piacon leadtam a dolgaimat, akkor még szép reményekkel, s ebbe kapaszkodtam addig, amíg meg nem érkeztünk a falucska szélére egy benzinkútig, ahol a WC-ben sikerült átöltöznünk, s a többi kolléga mellé beülnünk a templomi padok utolsó sorába. S tényleg, akadt sok kövérkés hölgy, akik aztán tényleg nem bánták, hogy a vaskos hátsójuk könnyű szövet alatt láthatóan reng, de engem zavart a magamé. 

A kétórás ceremóniát néhol a szövegnek hadarva nekiszaladó pap gyorsította fel, itt-ott a menyasszony néhány rokona és barátnője énekelt csodásan, s nagyon szépen fel volt díszítve a templom, igazi virágokkal és gyertyákkal az ablakokban. Az egyik kis koszorúslányka (aki még alig nőtt ki a babakorból) színesen villogó cipőcskében és szőrmeboleróban tagadta meg az oltárig való elsétálást, miután unottan a földre dobta szép rózsákból kötött, pálcára erősített kis csokrát. Apukája próbálta menteni, ami menthető, de végül inkább karján vitte végig a kicsit az oltárig, míg a kislány cipőcskéin vidáman villogott a sok kis LED-fény.

Az ifjú pár gyors tempójú dalra ropva, tánclépésekben távozott a templomból, mentek a fotózásra, mi pedig mentünk a szállást elfoglalni. Westportban a Szt. Antalhoz címzett bed and breakfast-ban a szoba jéghidegen fogadott minket, de azonnal bekapcsolták a fűtést, s megmutatták nekünk, hogy a folyó ott folyik az ablak alatt... Kicsit ejtőztünk, aztán irány a hotel. Nagyon éhesek voltunk már, de bizony, még sokat kellett várni, sokáig tartott a fotózás, a bő félórányira lévő National Museum kihelyezett gyűjteményének épületénél, amelynek csodás parkja van, s amelyet másnap  mi is megnéztünk. A hotel napsütötte udvarán éppen akkor nyirták a füvet, s készítettek elő egy hatalmas LOVE felirattal és rózsás hintával kialakított fotós hátteret. S végre megjött az ifjú pár, a menyasszony beült a hintába, villantak a vakuk... s nagy meglepetésünkre, az asztalokon álló menüt már ez a fotó díszítette!

A dublini kollégák asztala a Beer and Banter névre hallgatott... Egy fiatal, kisbabás pár mellé kerültem, V. mellé pedig a vőlegény egy gyermekkori barátja, egy rendőr ült... kis fagyott felhőcske ereszkedett alá, amikor bemutatkozott, füleltem, hátha az uram mond valami szellemeset ebből az alkalomból, mert a rendőröket nem állja, sehol sem, de a kedvemért visszafota magát. Helyette is érdeklődést tanúsítva csevegtem a rendőrkapitányságok bezásárásáról, a korai nyugdíjazásról, s mindenről, amiről lehet egy ilyen ismerkedős helyzetben, kifacsart aggyal, miközben a merev arccal mosolygó párunk mellettünk ül. 

De túlestünk a csevegéseken gond nélkül, s aztán jött a megváltó vacsora.

Egyre csak igazgattam a kendőt, próbáltam keccsel és lazasággal újra és újra eltakarni az úszógumijaimat (még gyakorolni kell a kecset és a lazaságot), de szerencsére mindenki a tányérjára koncentrált. A vacsora utáni beszédeket pedig V. kollégája, Grainne dobta fel a bullshit bingo esküvői változatát javasolva: bíztatására mindenki berakott egy öteuróst egy borospohárba, s valahányszor a beszédek során elhangzott a "thank" or "thanks" szó, az adott embernek egy székkel balra kellett raknia a poharat, amely a számos "köszönöm" hatására többször is körbejárta az asztalt, majd a kisbabás mamánál kötött ki. Hogy italt vettek-e belőle, nem tudom, mert akkor már hazafelé indultunk, s ők is készültek elmenni aludni, de jól szórakoztunk a beszédek alatt a pohártologatással. A völegény meglepően gond nélkül és igen szépen beszélt, a vőfély inkább hosszadalmas volt. A legmeghatóbb pillanat akkor jött el (azon kívül, amikor először nevezte feleségnek a menyasszonyát a beszédben a vőlegény), amikor a két mamának hatalmas virágcsokrokat hoztak az asztalhoz, mivel másnap volt Anyák napja.

Tíz előtt ágyban voltunk. Kipirosodott lábfejekkel emésztettük a vacsorát és a nap történéseit. A szoba nem volt túl meleg, de a paplan igen jó volt, s a matrac is. Mint a bunda, úgy aludtam. V. kissé neheztelt, hogy másnap (óraelőreállítás!) reggel kakaskukorékolásra ébredt, mint kiderült, az udvar végében lakott pár tyúk és az uralkodójuk. A dús reggeli után pedig elindultunk kirándulni, ha már eljöttünk a sziget másik végébe, lássunk is valamit. Sajnos, a kinézett múzem csak délutánra nyitott ki, így autózással töltöttük az előttünk álló majdnem 3 órát. Elautóztunk Leenane-be, a mindig csodás, emlékekkel teli és most napsütéses R335-ös úton, meg-megállva fényképezni. 

 Popsika és a sülzanót sárgája

 Előnyös testtartásban (a matrica a lényeg Popsika seggén)

 Jobbról jönnek

 Aki ennél tavaszibb képet csinál, az csal

Leenane-ben kávé, süti és a kötelező konyharuha megvétele. Messziről megnéztük az emocleW (Welcome) B and B ablakait, ahol majd' két éve rokonokkal szálltunk meg. A Killary-fjordon már forgolódott a kirándulóhajó, a hegyek oldalában világosan kirajzolódtak a régi krupliágyások, az ún. lazy bed-ek, amikről alapos vitát folytattunk V.-vel, mert nem értettük, miért függőlegesen futnak fel a hegyoldalra, s miért nem vízszintesen. V. szerint így hamar elvitte a víz alóluk-közülük a talajt, én azzal érveltem, hogy így legalább megmaradt némi föld a burgonyának, ha vízszintesen kapja oldalba a víz, akkor viszi az egészet...

Aztán egy főbb úton vissza Castlebar felé... s nem beleszaladtunk egy nagyobb biciklis megmozdulásba?! Vagy százan tekertek a kétszámjegyű, de még így is keskenynek nevezhető úton, tömötten, nem egymás után, hanem egymás mellett, egyetlen nagy csoportban... Előttük-mögöttük támogató autók, motorosok... Egy darabig tűrtem az előzéseket, de elég félelmetes volt a dolog, s egy arra alkalmas útra letereltem az én uramat a főútról, a GPS segítségével találtam ugyanis egy kerülő utat. Néhol már-már füves utakon, buckákon fel-le, farmok között autózva végül is kikerültük a menetet, s eltávolodva tőlük,  kibukkantunk a félsziget tövénél, közel Castlebar-hoz. A múzeum a város után van, jól kitáblázva, az N5-ös út mentén. Pár perccel a múzeum nyitása után érkeztünk, egy idősebb bácsika még porszívózta az ajándékbolt szőnyegét.

A National Museum Museum of Country Life nevű kihelyezett szekciója a) hatalmas, b) időigényes és c) nagyon szép helyen van, egy Turlough House and Park nevű birtokon emelt modern, többszintes épületben. Az első szintet még türelmesen, a másodikat már kis kihagyásokkal, a harmadikat (ami egyébként a legérdekesebb) már türelmetlenül néztük végig. Sok, így egyszerre. Egy alkalmazottat megkérdeztünk a krumpliágyásokról, kiderült, Leenane-i a hölgy - de a vitánkat nem tudta eldönteni ő sem. 

A parkban nem is sétáltunk, tekintettel a távolságra, fél négykor elindultunk hazafelé. Nem akartunk nagyon későn hazaérni, mert az óraátállítás miatt V. korán akart lefeküdni. Csodásan sütött a nap, egész nap, volt, hogy nyitott tetőablakkal mentünk, szinte égette a bőrünk a napsütés. Mindenhol nárciszok tömege, kisbárányok a mezőkön, borjak az anyjuk mellett, fészkeiket igazgató varjak és csókák... Igazi tavaszi idill. 

Egy hónap múlva ilyenkor már toszkánai napsütést fogunk élvezni, ha minden jól megy.