Odakint hajnal óta a Doris nevű vihar tépi a világot, folyamatos, erős zúgásra ébredtünk ma reggel. Nyugat-délnyugat felől nyomja a város fölé a szelet és az esőt, időnként kemény esőcseppek koppannak a nappali arra néző ablaktábláján. A soros vihar neve pedig már meg is ihletett valakit, aki a DublinBus elektronikus tábláiért felelős... (Bocsánat, de nem tudtam megnyirbálni a képet.)
A nap néha ki-kisüt két felhősor támadása között, hol halvány, hol szinte rikítóan éles színű szivárványok tűnnek fel, de ez sem vigasztal a kerti pusztításért: a szép, selymes szirmú krókuszok megtépve fekszenek a földön, vagy a cserepeik szélén, legtöbbjük szirmai szétszórva a kertben. Az első mini nőszirom csak úgy úszta meg, hogy szorosan beékelte magát a tulipánok merev levelei közé. A kis "téte-a-téte" nárciszok legtöbbje meghajolva, vagy eltört szárral mutatja a szélirányt, s helytelenítően rázzák kis fejüket, ahogy tépi őket a szél. A nagy termőborostyán néha el-elemelkedik a kerítésfal tetejéről, megriasztva a nehéz testtel beléje merült, mohón falatozó erdei galambot. Ha most letörne, talán még örülnék is neki, mert vissza akarom vágni, de a madarak alighanem búsulnának, mert még bőven akad rajta termés. A közösségi kiskertben néhány napja feltűnt új, kisebb fóliasátornak igazi felavatás ez a vihar. Repülőjáratok maradtak el, fák dőltek ki, s több tízezer lakás van áram nélkül a letépett vezetékek miatt... Ehhez képest nálunk még nyugalom van, csak a szétfújt műanyag cserepeket kell majd összegyűjtenem. S a náthától dugult fejemmel a szelet sem hallom annyira...
***
Kedden a Little Museum támogatóinak szervezett privát túrán vettem részt, amely a Szt. Patrik katedrálist mutatta be. Meglepően sokan gyűltünk össze, vagy harminc ember állta körül a vezetőt, Gavin Woods-t, aki - annak ellenére, hogy nem idegenvezető, hanem a katedrális pénzügyeit felügyeli - igen érdekesen, színesen, mondhatni gyakorlottan beszélt. Főleg a katedrális nemrég felújított részeit mutatta meg, s néhány érdekességet, amelyek nincsenek annyira a látogatók szeme előtt. Különösen az I. VIlágháborúra emlékező időszaki kiállításra, és az abban részt vett ír csapatok (angol) zászlóira hívta fel a figyelmet. S mindjárt mondott is egy érdekeset: tudja, hogy sokan furcsálják, vagy nehezményezik, hogy az ország katedrálisában az angol uralomra utaló zászlók és az általuk vívott háború(k)ra emlékező poszterek, képek vannak kiállítva, de - s ez nagyon tetszett, - különbséget kell tenni megemlékezés és ünneplés (remembrance and celebration) között, s aszerint kellene nézzünk ezekre a tárgyakra.
Bevitt minket a kórusnak fenntartott helyre, mesélt a katedrális két iskolájáról, ahol a kórusban éneklő gyerekeket tanítják, harmadikostól hatodikosig. Az ország utolsó ilyen típusú iskolája ez. S természetesen sokat emlegette a katedrális leghíresebb dékánját, Jonathan Swift-et. Az egyik táblán megfogta a szemem egy idézet Swift-től: "We have just enough religion to make us hate, but not enough to make us love one another." Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül került ez az idézet a vallási munkásságát bemutató tabló fölé.
A katedrális weboldala nagyon szép, és még élőben is megnézhetjük, mi folyik ott éppen, s hétvégenként meg is lehet hallgatni a kórust, amint énekelnek az istentisztelet alatt. Mikor ott voltunk, éppen az orgonán gyakorolt valaki, halk, szép háttérzenéje volt a látogatásnak. Kiderült, amiről már hallottam, hogy a híres karácsony esti zenés istentiszteletre csak a katedrális támogatói kaphatnak jegyet, cserébe az éves tagsági díjukért.
A túra után Anizzal találkoztam az NCAD (National College of Art and Design) alagsorában, a diákok kávézójában. Oda jár ugyanis, fényképészetet tanul. Eldugult orromat citromos, gyömbéres teával próbáltam kezelni, s ettem egy rendkívül puha, krémes, csokikrémmel dúsan koronázott brownie-szeletet. Aniz megint csak érdeklődött, nem akarok-e visszamenni a kávézóba, most, hogy nincs ott Michelle. Nem, nem akarok, főleg, hogy már Emilié-a sütős pálya. Utána együtt sétáltunk végig a kávézó felé a Francis Street-en, ahol rengeteg régiségkereskedés található, az előttük álló luxusautókból arra gondolhat az ember, nagyon jól megy nekik, vagy a vásárlóiknak.
Még Emilie-nek ígértem meg, hogy a kávézóban ebédelek, de a brownie eltömött, a gyomrom sem volt elég érdeklődő, így rövid volt a látogatás. Ott találtam Ray-t, az új tulajdonost, s annak ellenére, hogy "Oh, look, the new bosslady!" felkiáltással üdvözöltem, örömmel köszöntött. Nem láttam ezer éve. Megbeszéltük, hogy hogyan fogja kézben tartani a két kávézót, mikor-mennyit fogok neki szállítani, s beleegyezett, hogy újra visszatérjek a pénteki szállítási napokhoz, ami megint szabaddá teszi a hétfőimet. Hurrá.
Vasárnap este egyébként találkoztam volt főnökömmel, mert Elena, a kávézó egy régi alkalmazottja hívott meg minket a férje meglepetés-születésnapi partijára egy, a kávézóhoz közeli kocsmába. Nem tudok segíteni rajta, Michelle még most is olyan hatással van rám, hogy összeugrott a gyomrom, amikor megláttam. Megmagyarázhatatlan. Elmesélte, hogy akkor ő most munkanélküli, s amíg be nem fejezi a Masters'-ét, nem is néz más elfoglaltság után. S még arról sincs elképzelése, hogy milyen területen akar majd dolgozni... Mivel nagyon is külön körökben mozgunk, aligha fogok vele megint találkozni a közeljövőben.
***
Mostanában színskálák és festékárnyalatok bűvöletében élek. Ha megjön a bólintás a lakás kifestetésére, új színeket szeretnék a hálószobába. Kékeket... Nem is jutott eszembe ilyesmi, amíg Róbert, a konyhát rendbehozó magyar nem említette. V.-t sírba kergetem különféle hangzatos árnyalatok neveivel, Pinterest-en fellelhető fotókkal, ötletekkel... Találtam már "Denim" és a French blue" árnyalatú festéket ugyanazon gyártótól, mely igen tetszetős együtt, bár másoknál a "Navy" és a "Duck egg blue" is mutatós... meglátjuk, lesz-e valami az egészből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése